Nemtelen ügyek – Ballai Attila publicisztikája

A vizes vb kapcsán a pólóról a múlt héten már írtam, de itt és most ez a női vízilabda. Ami, ugyebár, más sportág – a férfiszakág művelői szerint. Éppen ez az aktuális témánk; nem női válogatottunk élve boncolása, sajnos megtette azt a társaság magával. Pedig már azt latolgattuk, hogy egy meccsen – jelesül a fináléban – az amerikaiakat is le lehet győzni, azzal viszont nem számoltunk, hogy ugyancsak egy meccsen Kanadától is ki lehet kapni. Mégis megtörtént, agy- és lélekölő módon, de erről most ennyit.

Jelen írásunk és csodálkozásunk tárgya általánosabb: az, hogy létezik még a női póló. Meg a női és a férfi kézi-, kosár- és röplabda. Így, külön-külön. Hisz lassan már női és férfi WC sincs. Tavaly decemberben, a svédországi kézilabda Európa-bajnokság középdöntőjében, a helsingborgi csarnokban legalábbis nem volt. A koedukált, „nemsemleges” illemhelyekről a piszoárokat érthetően száműzték, így az urak hosszú sorokban várakoztak a fülkék előtt a szünetekben, és nagy biztonsággal lekésték a második félidő első perceit. Ez persze a világegyetem egészét tekintve elhanyagolható veszteség, de akkor hasított belém először a gondolat: ha már női WC sincs, hogyan lehet még egyáltalán női Eb? Mi ebben a ráció?

Meddig tartható fenn a sportban ez a szegregáció, ez az egyesek szerint normális, mások számára ellenben tarthatatlan állapot, miközben a modernnek mondott, hitt társadalom az élet egyéb területein lendületesen és harciasan számolja fel a nemek közti különbségtételeket? Egy közelmúltbeli európai kézilabdás fórumon már nekem is szegezték, miként lehetséges, hogy a magyar szövetség kilenctagú elnökségében mindössze két nő található, de egyelőre beérik ennyi szemrehányással. Vegyes csapatok kialakításáért még nem szálltak harcba aktivisták, nem tüntettek, nem követeltek népszavazást.

Vajon meddig nem? Meddig engedheti meg magának Messi és Neymar, hogy csak fiúkkal focizik, mikor kell bevenniük maguk mellé három, négy, öt lányt is a kezdő tizenegybe? (Ha csak meghirdetnék a koedukált futballt, de nem rögzítenének fix arányokat, könnyedén megtippelhetjük, hány hölgy férne be a Barcelonába, a Real Madridba vagy akár a Paksba.) Meddig tekinthető evidenciának, hogy a műkorcsolya jégtáncversenyszámában a párost egy nő és egy férfi alkotja? Mikor fut ki először a jégre a Kis Béla, Nagy Géza kettős?

A sport e tekintetben valószínűleg azért sem tart lépést a korral, mert a sportágak többségében az eredmény mérhető, számszerűsíthető, egzakt, és a férfiak valamiért gyorsabban futnak és úsznak, magasabbra ugranak, mindenféle tárgyat messzebbre dobnak. Hogy ki a jobb halőr vagy makrogazdasági elemző, azt bajos egyértelműen meghatározni, de annak eldöntéséhez, ki a jobb sportoló, általában elég a „táblára nézni”.

Igaz, nem minden sportágban. Ettől persze még ökölvívásban szarvashiba lenne összeereszteni a két nemet (a nők leginkább abban bízhatnának, hogy az ősi norma szerint férfinak kezet emelni rájuk tilos), de hogy egyéni műugrásban vagy íjászatban sem vetődik fel e közösködés még egy gondolatfoszlány erejéig sem, az már némileg meglepő.

Az igazán meghökkentő azonban a sakk. Azzal ugyanis, hogy párhuzamosan rendeznek női és férfitornákat, valamint olimpiai csapatversenyeket, az egyik oldalon deklarálják, a másikon elfogadják, hogy a két nem mentális képességei vagy minimum koncentrációs készsége terén nem egyenrangú. Jó, lehetne azzal érvelni, hogy nők is indulhatnak férfiviadalokon, Polgár Judit egyenesen világbajnok akart lenni, de még viccnek is ostobán hatna, ha Lékó Péter megcélozná a női vb-címet. Vajon miért nem éri semmiféle kritika ezt a fajta hímsovinizmust? Mert látszatra ugyanaz a helyzet, mintha külön-külön ítélnék oda a női és a férfi irodalmi Nobel-díjat.

Vagy mégsem? Amikor Selma Lagerlöf első írónőként kapta meg a Nobelt, nem kellett párviadalt vívnia egyik férfi kortársával, Kiplinggel, Sienkiewiczcsel vagy Tagoréval sem, a sakkjátszma végén ellenben eredményt hirdetnek, még ha adott esetben döntetlent is.

A nő számára a sportban jobbára különleges dicséretnek, méltatásnak számít, ha a férfias jelzővel illetik. Én a nőies minősítést mégis sokkal jobban kedvelem, és nem feltétlenül a külcsín, hanem a belbecs, a játékstílus miatt. Nem vagyok ezzel egyedül, egy-egy női teniszező, kézilabdázó, rúdugró elképesztő népszerűsége, hatása erre a bizonyíték.

Bizonyos sportágakban, már csak a jellegükből adódóan is, a nők legfőbb törekvése, célja mégis az, hogy minél inkább hasonlítsanak a férfiakra. Ez olykor rémisztően jól sikerül. Felejthetetlen élményem, hogy a sydneyi olimpián, Márkus Erzsi súlycsoportjának versenynapján elindultam megkeresni a női súlyemelőket, és az idő szorításában egyre sebesebben nyitogattam be az egymás mellett sorakozó csarnokokba: ökölvívás, birkózás, vívás, férfi súlyemelés… Már rohantam volna tovább, csakhogy megtorpantam: ma nincs is férfi súlyemelés. A pódiumon álló és a szólításra váró sportoló láttán – egyik sem Márkus volt, ő megmaradt Erzsébetnek – úgy tűnt egy pillanatig, hogy van, de jött a dermesztő felismerés. Jó helyen járok, ez a női szakág. Amelynek a 69 kilós súlycsoportjában Márkus a kínai győztessel megegyező összteljesítménnyel, 242.5 kilogrammal ezüstérmet nyert. Az urak ugyanezen kategóriájában a bolgár Boevszki 357.5-tel lett bajnok. Hiába, egy dolog férfiasnak lenni, és más férfinak.

A természet törvényei gyakran átírják az emberek, a társadalmak törekvéseit. E „nemtelen” ügyben a sportban is, amely egyéb területeken általában élen jár a civil nemzetközi trendek követésében. Legékesebb példaként a labdarúgás a rasszizmus elleni harcban. A nemzetközi és az európai futball nagyurai a jelek szerint egészen komolyan gondolják, hogy ez az emberiséggel szinte egyidős métely éppen napjainkban és a stadionokban számolható fel végérvényesen. Mert ők ott, a saját pályáikon küzdenek ellene, mintha mondjuk a honor- és bérszámfejtők vagy a karosszéria-lakatosok is szakmájukon belül hirdetnék meg e háborút. Visszatérve a focihoz, egy afroamerikai – szabatos kifejezést is nehéz találni, mert az vagy sértő vagy pontatlan, hisz sok esetben afroeurópait kellene mondanunk, de ez a szó hivatalosan még nem létezik – játékost manapság banánnal súlyosabb bűn megdobni, mint fél téglával, mert az utóbbitól ugyan betörhet a feje, de legalább nem utal a származására.

Kész szerencse, hogy a harmadik évezredben a boszorkányság már nem üldözendő foglalatosság, mert ha így lenne, valószínűleg máglyák lobognának az oldalvonalak mentén, és ha valaki túlzásba vinné a varázslatot a labdával, már tűzre is vetnék. A nők egyenjogúsítása azonban zajlik, és az ésszerűség határain belül ez így üdvös, így természetes. Persze kérdés, ha egyszer – a másik oldalról közelítve – versenyre jelentkezik egy nyolc daliás úrból álló műúszócsapat, azt a ráción inneni vagy azon túli jelenségnek tekintjük-e.

Akárhogy is lesz, mindenkinek el kell fogadnia, hogy az egyenlő feltételek még nem teremtenek egyenlő esélyeket, és ez a különbség a sportban látványosan érvényre jut. Amíg előbbiek automatikusan és kötelezően biztosítandók, utóbbiak mesterséges kialakítása éppen az egyenlő feltételek felrúgásával lenne csak elérhető.

Ezért jogos a remény arra, hogy már régen nem lesznek női WC-k, amikor még javában lesz női kézilabda Európa-bajnokság.