A szakadék szélén – Bobory Balázs publicisztikája

1999 májusa, júniusa. Következett a PNB – akkor éppen így hívták a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokságot – utolsó fordulója, a 18 csapatos mezőnyből három együttes esett ki, a III. Kerületnek és a BVSC-nek már nem volt esélye megkapaszkodni, a Videoton pedig a Siófokkal szemben egypontos hátrányban futott neki a mindent eldöntő játéknapnak. Innentől többes szám első személyben fogalmaznék, mert a kritikus helyzetet játékosként, 19 éves ifjúként éltem át a piros-kékeknél. A 33. fordulóban kalkulálható vereséget szenvedtünk Dunaújvárosban, ezért nem volt más téma az öltözőben, csak hogy miképpen kerülhetnénk el a kiesést. Az utolsó ellenfélre, a Vasas elleni hazai mérkőzésre készültünk, az angyalföldieknek igazából már nem volt tétje a találkozónak, a középmezőny elején tanyáztak, de a dobogóra nem volt esélyük. Reménykedtünk, hogy a tét nélküliség nem tesz jót a koncentrációjuknak, nálunk meg a feszültség nem nyomja rá a bélyegét a mindent eldöntő összecsapáson mutatott teljesítményre. 

Mert feszültségből addigra azért volt már bőven. A Vidi 1968-ban, első NB I-es idénye után búcsúzott az élvonaltól, de 1969-től harminc éven keresztül folyamatosan az NB I tagja volt, szerzett ezüst- és több bronzérmet, játszott UEFA-kupa-döntőt a Real Madriddal, és nyilvánvalóan mindig magasak voltak az igények. Még akkor is, ha a kilencvenes évek második felében a pénztelenség és a rengeteg változás miatt kétszer is osztályozót vívott a fehérvári társaság, de a Salgótarján és a Sopron ellen is megmenekült – kimondható, hogy folyamatosan csapkodta a kiesés szele. Aztán bekövetkezett a korsó és kút  esete, a szakadék szélére sodródott a Videoton, és lábujjhegyen egyensúlyozott, egyensúlyoztunk a vékony peremen. 

A szurkolók persze mindent megpróbáltak. Akkor ugyan még nem volt divat levetetni a mezt, de például négy fordulóval a zárás előtt, a Diósgyőr elleni meccs előtt szerettek volna bemenni az edzésre, hogy elbeszélgessenek a játékosokkal, de amikor a mester, Verebes József ezt megtudta, lefújta a pénteki tréninget. Így aztán a csütörtöki volt az utolsó igazi gyakorlás a vasárnapi, kulcsfontosságú összecsapás előtt, mert a meccset megelőző napon, szombaton utaztunk, a lillafüredi szálláson pedig csak egy kis futásra, labda nélküli átmozgatásra volt lehetőség. És még így is csak balszerencsésen kaptunk ki, amely után a drukkerek Miskolctól negyven-ötven kilométerre megállították a buszt. Ha jól emlékszem, először csak Milinte Árpi szállt le, hogy beszéljen velük, aztán az egész csapat, de szerencsére nem volt atrocitás, csak kérés, hogy valahogy maradjunk bent. 

Ezután a Nyíregyházát sikerült legyőzni, majd jött a már említett dunaújvárosi vereség, és a városban csak az volt a téma, hogy kiesünk-e. Akkor már a játékosoknak nem volt nagyon jó ötlet kimozdulni otthonról, akár vásárolni vagy vacsorázni, mert valaki biztosan el akarta mondani, hogy bent kell maradni, és mindenképpen győzzük le a Vasast. Teljesen érthető volt a szurkolók reakciója, a közhangulat, eközben pedig a „Mágus” úgy viselkedett, úgy próbálta levenni a terhet a csapatról, mintha edzőmeccsre készülnénk. Persze látszott rajta, hogy ő is stresszel, ha tehette volna, nem állandóan egy cigaretta, hanem kettő lógott volna a szájából, próbált mégis végtelenül magabiztosnak tűnni. Az öltözőben elindultak a vad pletykák, hogy némi pénzmozgás lesz a két együttes között, és végül ennek köszönhetően borítékolható a fehérvári győzelem, ami akkor, abban a világban egyáltalán nem tűnt „science fic­tionnek”, de soha, egyetlen utalás sem történt ezzel kapcsolatban sem a szakmai stáb, sem a vezetőség részéről, vagyis egyértelműnek tűnt, hogy csak magunkban bízhatunk. 

Egy nappal a huszadik születésnapom után, 1999. június 16-án futott ki a két csapat csodálatos nyári időben, ötezer néző előtt a Sóstói Stadion gyepére. Én a kispadon kaptam helyet, onnan néztem a szép játékot egyáltalán nem, viszont egyenlő erők küzdelmét hozó első félidőt. Az viszont biztosnak tűnt, hogy megegyezésről szó sem lehetett, a Vasas foggal-körömmel harcolt, de egyik kapu előtt sem alakultak ki forró pillanatok. 

A szünet után mi, cserejátékosok a kapunk mögé vonultunk és melegítettünk, így egészen közelről láttam, ahogy néhány perccel az újrakezdés után Sowunmi Thomas irgalmatlan nagy gólt lő cimbalomszögből a léc alá. Hihetetlen csend lett a stadionban, ezzel az eredménnyel mindenképpen kiesők voltunk abban a pillanatban, noha nem is tudtuk, hogy áll Debrecenben a Siófok meccse. Verebes Kuttor Attilát vezényelte előre centerbe, aki tíz perccel később egyenlített, és ekkor mindenki azt érezte, valahogy megszületik majd a győztes gól is. Csak éppen a lelkesedés, a túlzott akarás elvitte a csapatot, nem maradt hideg a fej, és Hámori Ferenc egy kontrából megint a Vasast juttatta előnyhöz. Szerencsére Kozma István tizenegyesből újra egyenlített, és maradt körülbelül 25 perc a győzelem megszerzésére is. Igazi tartalom nélküli erőlködés következett, balról, jobbról mentek a beadások a fővárosi tizenhatoson belülre, miközben a nézők tudták, hogy a DVSC 1–0-ra vezet a Siófok ellen, és tényleg egyetlen gól hiányzik a bennmaradáshoz. A 90. percben aztán Nagy Lajost rántották le a tizenhatoson belül, de a játékvezető nem akart még egy büntetőt adni ebben a kiélezett helyzetben nekünk, végül minden esély elszállt, maradt a döntetlen és az egy pont, amivel beértük a Siófokot. Lélegzet-visszafojtva vártuk a debreceni végeredményt, reméltük, hogy a Loki szerez még egy gólt, mert akkor a gólkülönbség már nekünk kedvezett volna, de nem, maradt az 1–0, a Siófok ezzel a minimális vereséggel maradt bent, míg mi mehettünk a másodosztályba. A meccs utóéletéről már írtam ezeken a hasábokon: tüntetés a székház előtt, Verebes Józsi bácsi elsomfordálása a hátsó kijáraton, sok játékos távozása, Csank János és remek futballisták érkezése, megújulás és visszajutás. 
Viszont Damoklesz kardja „alatt” futballozni semmivel össze nem hasonlítható érzés, sokaknak béklyót kötött a lábára, és csak keveseket dobott fel úgy a necces helyzet, hogy megközelítsék a legjobbjukat. Akkor, abban a keretben csak két légiós kapott helyet, egyikük a manapság neves játékosmenedzser, Vladan Filipovics, a másik, honfitársa, Vladan Petrics. Viszont sok volt a saját nevelésű vagy éppen Fehérváron befutott fiatal, akiknek érzelmileg még nehezebb volt feldolgozniuk, kezelniük ezt a helyzetet. S bár az azonnali visszajutás tompítja a kellemetlen emlékeket, manapság is fojtogató érzés visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor szembesültünk, hogy mi történt a rivális mérkőzésén, aztán kiállni a klubház erkélyére több száz csalódott, tüntető drukker elé, és utána bármikor kimenni az utcára, összefutni azokkal, akik tehetetlenül figyelték a kiesésbe torkolló vesszőfutást – és magyarázatot vártak.

2025 májusa. Most két forduló van hátra a bajnokságból, a Fehérvár azóta szerzett három bajnoki címet, nyert két Magyar Kupát, de megint a szakadék szélére ért, és retteg a zuhanástól. De veszélyes helyzetben van ennek az évezrednek a másik sikercsapata, a Debrecen is, és csak kicsivel távolabbról figyelik a mélységet a zalaegerszegiek és a nyíregyháziak. Tudják jól mindenhol: életről-halálról dönt a labdarúgó NB I utolsó két fordulója. Hogy a többnyire nemzetközivé váló öltözőkben miről van szó és mekkora a feszültség, nem tudom, de ennyire közel a végéhez talán mindenki megérti, hogy az érintettek a tűzzel játszanak.

A tét: küzdeni egy városért, egy klubért, a szurkolókért, akik az utolsó forduló, pillanat, sípszó után nem tüntetni és szitkozódni, hanem megkönnyebbülni és ünnepelni szeretnének. Az esélyek már kirajzolódtak, minden bizonnyal a jövő héten megint Székesfehérváron derül ki a Kecskemét melletti másik búcsúzó kiléte. És a Debrecen ott immár nem mellék-, hanem a kiesési harc érintettjeként főszereplőként lép fel, így még több múlik rajta a fehérvári mérkőzésen, kinek fordul tragédiába az évada.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!