Átvertek! Benedek egy év alatt visszavezette a csúcsra a pólóválogatottat

Július 21.: Értek a vízilabdához. A kollégáimnak már ecseteltem is, hogy mi fog történni. Lehet készíteni az asszony elől eltitkolt dugipénzt, mert egyszerű lesz megtöbbszörözni a vb végére valami online fogadóoldalon. Miután Szerbia mögött a másodikok leszünk a csoportban, s a nyolcadöntőben helyre tesszük Romániát, a negyeddöntőben sajnos Montenegró kiver minket. Három-négy válogatott jobb nálunk, szakmailag elhaladtak mellettünk az elmúlt évek során, mi pedig még az újjáépítés fázisában vagyunk, pontosabban most kezdtük el. Kicsit féltem is Benedek Tibit, nehogy egy ötödik-hatodik hely után kikezdje őt a közvélemény. Hamar rá lehetne húzni a vizes lepedőt, s ki tudja, hogy a sportágon belül is milyen érdekek mozgatnak bizonyos szálakat. Benedek Tibi ugyan edzőként még nem túl tapasztalt, de biztos vagyok benne, hogy remek irányítói kvalitásai vannak, s nála többet senki sem tud a vízilabdáról. Csak hagyják őt dolgozni!

Július 22.: Ennyit a szakértelemről. Mindössze a torna első meccséig kellett várni, hogy az arcomba robbanjon az elméletem: a görögök kapásból legyőzték Montenegrót. Az agyam elszáll! A montenegróiaknak akkor is nyerniük kellett volna, ha csak a nadrágot dobják be a vízbe. Persze tudom, hogy a görögök sokat fejlődtek, felkészülési meccsen minket is képesek voltak meglepni, na de ne vicceljünk már! Ők mindenesetre vicceltek. Ami pedig minket illet! Toltunk egy olyan meccset a kínaiakkal, amelyet csak meg kellett nyerni – „szok" kicsi góllal. Vagy nagyokkal. Volt ebből is bőven, persze a nyolcgólos győzelemből semmilyen következtetést nem vonhattunk le.

Július 24.: Kemény Dénes mindig is tagadta, hogy lenne szerbfóbiája a magyar válogatottnak, úgyhogy a háromszoros olimpiai bajnok géniusz véleményét tiszteletben tartva csak annyit jegyeznék meg: van szerbfóbia – bennünk, szurkolókban. Én legalábbis összerándult gyomorral vártam a szerbek elleni meccseket. Persze a mostani más volt, kis túlzással előre be lett kalkulálva a vereség, az mondjuk fájt, hogy mennyire sima volt. Igen, sima háromgólos, annak ellenére is, hogy az utolsó negyedben egyre feljöttünk. Pedig még jól is játszottunk, szép gólokat lőttünk, de nagyon szembetűnő volt, hogy a szerbek milyen unott arccal úsztak föl, majd álltak bele a lövésekbe, amelyek általában be is mentek – amolyan hetvenszázalékos teljesítménnyel vertek meg minket. Kicsit olyan volt, mintha edzésen egy felnőttgárda kétkapuzott volna a nagyon tehetséges ifikkel. Varga Dénes persze lassan a világ legjobbja lesz. Két nap múlva jön egy amolyan úgyis megnyerjük találkozó az ausztrálok ellen, aztán a kieséses szakasz.

Július 26.: Oké, megint mellélőttem. Bevallom, nem tudtam tévében nézni az ausztrálok elleni meccset, a távirányító nagy megkönnyebbülésére; hozzáteszem, így a billentyűzet bánta a folyamatos, egyre nagyobb erővel történő efötözést. Hiába vezettünk 5–5 után négyszer is egy góllal, ez a Campbell gyerek úgy ragaszkodott a döntetlenhez, mint háziasszony a Carte d'Or-os dobozához. A tragédiát megúsztuk, mert egy ausztráloktól elszenvedett vereség az lett volna. „Bosszant a végeredmény, hogy meg kellett osztoznunk a pontokon" – mondta a meccs után Elvis Fatovic, az ausztrálok kapitánya. Kemény.

Július 28.: Kazah–magyar két jó Borat – tartja a mondás. Nem is kellett lerágnunk a körmünket a 16 között, a vége kilencgólos győzelem és negyeddöntőbe jutás lett. És bizony kihúztuk a dzsóker kártyát a pakliból, hisz a görgök megnyerték az A-csoportot (a spanyolokat is elkenték), így velük mérkőzünk az elődöntőért. Ennél optimálisabb ellenfelet a torna ezen szakaszában el sem tudtunk képzelni. Én ugye Montenegrót vizionáltam, de ezúttal a valóság szebbre sikeredett a képzeletnél. Bár jósolni már nem merek.

Július 30.: Még mindig fura leírni, de a százszázalékos görögökkel játszottunk a legjobb négyért. Szó szerint játszottunk velük, mert a görög dráma a mi szempontunkból szerencsére elmaradt, sőt vígjáték lett belőle. Nagy Viktor zseniálisan védett, Varga Dénes újabb remek meccsen volt túl, és Bedő Krisztián is jelezte, hogy fiatal kora ellenére lehet rá számítani. Mondhatni, ennél jóval izgalmasabb volt az ausztrálok negyeddöntője, akik bizony a horvátokat is meglepték. Aaron Youngert tiszteletbeli magyarnak választottuk, amikor a harmadik negyedben megszerezte a vezetést, sőt nem egész hat perccel a meccs vége előtt kettővel is mentek az auszik. De a csoda elmaradt. Pedig milyen jó lett volna az ausztrálokkal meccselni az elődöntőben...

Augusztus 1.: Az elmúlt években azért a vízilabda istenei – nevezzük Fortunának vagy éppen játékvezetőknek (s persze mi is hibáztunk rendesen) – elég sok mindent elvettek tőlünk, ezúttal azonban viszonylag jelentős mázlival masíroztunk a négy közé. A minket elverő Szerbia például Montenegróval negyeddöntőzött – haha. Ki is kapott.

Na de most jöhetett számunkra a valódi erőfelmérő, az első igazi, komoly téttel bíró összecsapás az új kapitány alatt. 2011-ben a vb-bronzmeccsen legyőztek minket, olimpiai címvédők és még jó pólót is játszanak – a kék sarokban, sötét sapkában az olimpiai címvédő Horvátország. Végül is a negyeddöntős, Montenegró elleni vereség helyett jobb üzlet már az elődöntőben kikapni a horvátoktól...

Magyarország–Horvátország 11–10

Valószínűleg a horvátok sem hittek minket elég jónak, a magyar vízilabda pedig jól megleckéztette őket, továbbá engem és még ki tudja, kit. Dörzsölgethették is a szemüket az olimpiai bajnokok (na nem a mieink) Szivós Marci góljainál vagy éppen akkor, amikor a negyedik negyed elején Bedő bevágott nekik egyet, s hárommal égtek. Meg persze korábban Nagy Viktor sem védett mindig két meccsen egymás után zseniálisan, most megtette – többek között két ötösnek is az útját állta az elődöntőben. Szóval, 10–7-re vezettünk.

Fogalmazhatnánk úgy, hogy ezután a horvátok megkapták azt, ami egy olimpiai címvédőnek jár, vagy úgy is, hogy a sporik majdnem elcsalták... De nem! Mert a magyar póló ismét megvillantotta zsenialitását. Emlékszem, amikor 10–10-nél a középkezdésnél Varga Dániel mindenkit nyugtatgatott, majd nem sokkal később feladta a labdát húzásra a kapu előtt keresztbe úszó öcsinek, a többi már történelem. Magyarország döntős – a világ legszebb vízilabdáját játszva!

Magyarország–Montenegró 8–7

Augusztus 3.: Most már hittem az aranyban, egy döntő előtt nem is lehet másképp. 2003 után újra Barcelonában lehettünk világbajnokok – ki hitte volna ezt a torna előtt. S ehhez mindössze azt a Montenegrót kellett legyőzni, amely ugye az előzetes várakozásaim alapján a negyeddöntőben búcsúztatott minket – fail, hála istennek. A görög és a horvát meccs után azonban nem volt mitől félnünk, a srácok is bőven túlteljesítették az előzetes elvárásokat, már felszabadultan játszhattak – már amennyire egy döntőben ez lehetséges. Lehetséges volt, állva is hagytuk az ellenfelet, amely csak 3–0-nál adott életjelet magáról. Addig Hárai svédcsavarja vagy éppen Nagy „Ma nem" Viktor védései lebénították őket. Na meg az, hogy a Hosnyánszky, Szivós duó ismét összerántotta azt a csodagólt, amelyet Vargáék hoztak össze az elődöntőben. Mi tudunk ilyet, a többiek nem, valószínűleg ez a virtuozitás volt a különbség. Már csak azért is, mert az elődöntőben és a döntőben is a végén pont egy góllal nyertünk – mondhatni, pont ezekkel a csodagólokkal. Én megmondtam előre...