Élet a hal után – Deák Zsigmond publicisztikája

A NAPOKBAN, egészen pontosan április 11-én volt a 128. évfordulója annak, hogy a pireuszi tengeröböl tizenkét fokos vizében egy mindössze ­tizennyolc esztendős ifjú, Hajós Alfréd néhány órán belül megszerezte hazánk első és második olimpiai bajnoki címét. (Aranyérmet csak azért nem írok, mert akkoriban ezüstből készült érmet kaptak a győztesek.) Egy évvel korábban már (nem hivatalos) Európa- és magyar bajnok volt, s még akkor, 1896 végén befejezte a versenyszerű úszást, nyolc év múlva minden egyéb versenyszerű sportot (pedig többek mellett válogatott labdarúgóként is szerepelt). Közben korszakos diadala után három esztendővel megszerezte diplomáját a Műszaki Egyetemen, s 1955-ös haláláig építészmérnökként dolgozott, alkotott. E minőségében nyert ezüstérmet az 1924-es olimpia művészeti versenyén Lauber Dezsővel közös ­stadiontervével, ami pedig nemcsak terv maradt, hanem megvalósult: a nevét viselő margitszigeti, valamint a miskolci, a szegedi és a győri sportuszoda, a Megyeri úti, a pápai és a kaposvári sporttelep, a debreceni Arany Bika szálloda, a magyarországi református egyház székháza, a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium, a II. világháború után a városligeti Vajdahunyadvár és a Tőzsdepalota rekonstrukciója, számos budapesti kórház és szakrendelő, Hajdúszoboszló szabályozási és beépítési terve, s a sor még bőven folytatható.

Úszó olimpiai bajnokaink között nem Hajós ­Alfréd volt az egyetlen, aki a víz mellett a szárazon is megállta a helyét; hozzáteszem, alkotásaiból kitűnik, az építészmérnök legenda sohasem lett hűtlen a hullámokhoz és a sporthoz. A közvetlenül őt követő, szintén kétszeres olimpiai bajnok (1904, St. Louis), világcsúcstartó Halmay Zoltán részben maradt a sportág mellett, hiszen két időszakban töltötte be a szövetségi kapitányi posztot, ám közben civilben is sokra vitte: az Egyesült Keresztény Liga titkára, a Dohányjövedék-központ és a Hungária Gumitextilgyár igazgatója volt. Csik Ferenc (1936, Berlin) orvostanhallgatóként érte el zajos sikerei zömét, 1931-től 1937-ig járt a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Miután végzett, az egyetem belgyógyászati klinikáján és a MÁV Betegbiztosítónál dolgozott, emellett a Testnevelési Főiskolán anatómiát tanított, az Orvosi Közlemények című lap kiadója lett, részt vett a Képes Sport szerkesztésében is. A II. világháborúban orvos-őrmesterként szolgált, hivatása gyakorlása közben érte a halál 1945. március 29-én, amikor a soproni légitámadás sebesültjeit mentette. Egyébként ő sem távolodott el a medencétől teljesen, hiszen a Magyar Úszószövetség (MÚSZ) elnökségi tagjaként, s rövid ideig a válogatott szakvezetőjeként is tevékenykedett.

Ha már MÚSZ, a szervezet jelenlegi elnöke, Wladár Sándor szintén ötkarikás aranyérmes (1980, Moszkva), miközben évtizedek óta prosperáló állatorvosi praxist vitt-visz végzettségének megfelelően. Gyurta Dániel (2012, London) érdeklődéséből és ambíciójából adódóan manapság a sportdiplomácia csúcsait ostromolja, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagsága rá a tanúság. A művészet, a kultúra sem áll messze a medencétől: nemrég ezeken a hasábokon méltatta kollégám, Berta Mihály publicisztikájában Gyenge Valéria sokrétű tehetségét (Aranyművészet, 2024. április 3.), amely nem kizárólag a női 400 méter gyorson aratott 1952-es helsinki diadalban teljesedett ki. A Kanadában élő, 91 éves egykori klasszis regényíróként (az Ígéret és a Két asszony élete című műve jelent meg), valamint fotóművészként is nagyot alkotott (Hazám címmel adták ki az albumát).

Kizárólag azért nem említek hasonló példákat más sportágakból és nemzetektől – pedig lennének bőven –, mert az egész téma az idei úszó országos bajnokságról jutott az eszembe, pontosabban az említettekhez hasonlóan olimpiai aranyérmes Hosszú Katinka és Milák Kristóf visszatérése kapcsán. Őket ugyanis momentán csak úszóként tudjuk elképzelni. Mármint mi, ­bennfentesként is külső szemlélők, újságírók, szurkolók, a közvélemény érdeklődő tagjai. Kérdés, ők magukat minek tartják, látják, egyrészt most, másrészt évek, évtizedek múlva. Milák esetében ez nem lenne kérdés, 24 éves fiatalember, ereje teljében, csakhogy az elmúlt egy évben épp azt nem csinálta, amit a legjobban tud. Ehhez képest momentán szenzációsan teljesített a Duna Arénában, sorra szerezte az ob-aranyakat és úszta az olimpiai szinteket, őszintén szólva elég demoralizáló lehet tapasztalni nála szorgalmasabb, de kevésbé tehetséges riválisainak, mire képes „felkészületlenül”. Nyilvánvaló tehát, hogy Milák alapvetően úszó, s el nem tudom képzelni, mi lesz majd, ha már nem lesz az. Kommunikációs szakember a legkevésbé, ez azért korábban és most is kiderült, hiszen kerülte a nyilatkozatot, mint ördög a tömjénfüstöt, a fő hír így rendre az lehetett a teljesítményén kívül, mikor ugrott vízbe borostásan és mikor borotválkozott meg, s hogyan hagyta faképnél az újságírókat az interjúzónában. Hozzáteszem, utóbbival a drukkereket is „kicselezte”, mert így senki sem tudta meg tettei mozgatórugóit, ismerte meg gondolatait, érzéseit. Ám ha nagyon pragmatikusak akarunk lenni, mondhatjuk, párizsi indulása és ötkarikás éremgyűjteménye esetleges bővítése önmagában megéri némasági fogadalmát. Egyébként is magának való „ufó”, még az elképesztő energiát, lemondást és elhivatottságot követelő, több fura szerzetet felvonultató úszók közül is kitűnik.

Részben a négyszeres olimpiai bajnok Darnyi Tamás lehet az előképe, aki annak idején világverseny – az 1993-as sheffieldi Európa-bajnokság – alatt vonult vissza érdemben (bár ezt csak egy évre rá jelentette be), hogy megőrizze veretlenségét, s utána sem ontotta az interjúkat, sőt, gyakorlatilag szinte sosem szólalt meg. Ám úszóiskolai hálózata hosszú évek óta sikeresen működik, ő maga pedig manapság az Úszó Nemzet Program nagyköveteként járja az országot. Nem egyedül, hanem az ötszörös ötkarikás aranyérmes Egerszegi Krisztinával karöltve. Az ország „Egérkéje” Darnyival ellentétben nem lerövidítette, hanem meghosszabbította pályafutását, csak hogy bizonyítsa, a kínai „jetiket” is le lehet győzni, viszont karrierje végeztével hozzá hasonlóan elvétve nyilatkozott. Családanyaként teljesedett ki, mostani „nagyköveti rangja” különleges motiváció a vele találkozó ifjú úszópalántáknak, gratuláció jár a MÚSZ vezetőségének, hogy sikerült visszacsábítani a sportág közelébe.

A háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka Egerszegihez hasonlóan már édesanya, viszont még mindig ott tempózik a vízben. Századik világversenyes érme megszerzésének az álmát sem engedte még el, hatodik ötkarikás szereplésére azért talán nagyobb eséllyel hajt. Pedig már mindent elért, amit csak lehet, 34 évesen, csecsemővel a karján senki sem várja el tőle, hogy saját korábbi eredményeivel és napjaink legjobbjaival reálisan felvegye a versenyt. A Nemzeti Sport hasábjain Kovács Erika kollégámnak így foglalta össze legfrissebb motivációját: „Az anyukaszerep mellett vagyok úszó, és már nem lehet prioritás nekem az úszás. Ebből a helyzetből igyekszem kihozni a legtöbbet. A legjobban annak örülök, hogy még úszhatok. Biztosan unalmas, hiszen annyiszor elmondtam már, hogy nagyon szeretek úszni, de hát ez az igazság. Ebben a kettős szerepkörben próbálok előrelépkedni.” Rövidesen kiderül, meddig, ám róla is nehezen képzelhető el, hogy eltávolodna a víztől, s valami egészen másban teljesedne ki (az éttermét például nemrég kellett bezárnia). Ezt ő maga fogalmazta meg a legfrappánsabban: „Az úszás mindig is benne lesz az életemben.”

A többieknek is, még ha közben az élet más területén szintén „győznek”, nem csupán halként ficánkolva.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!