Ezüstlány hazatért – N. Pál József publicisztikája

Gondolom, sportkörökben egyöntetű a vélemény, hogy Peking „háromaranyos” csődje után a londoni nyolc első hely felüdülésnek számított. Mekkora szerepet játszott a javulásban, hogy a sport 2010-et követően stratégiai ágazattá lett, nem rugóznék rajta, ám emlékszem, reményeim a négy évvel korábbi eredményhez képest nőttek valamennyivel.

Inkább szorító, mint magabiztos sportimádó vagyok. Mindig a várt eredmény alá tippelek kissé, remélve tán, hogy esetleges csalódásom enyhül némileg. Így négy–hat bajnoki címet mondtam a játékok előtt (tehát öt–hétre számítottam szívem szerint), s azért vallom be, mert nyomtatott bizonyítéka van ennek.

A „Lehet-e advent – nyáridőben?” című írásom az olimpia históriájáról szólt, de – Papp Endre szerkesztő kérésére – „jósolnom” is kellett, mit várok én. Jövendöltem hát, s kifejtettem, hogy jött ki a négy–hat arany nekem. Volt egy zárójeles mondat a szöveg vége felé, de hogy mire (kire) utalt, nem voltam hajlandó beszélni róla. Így szólt: „van egy nagyon-nagyon titkos tippem is »pluszban«, de ezt nem árulom el senkinek”. (Hitel, 2012/7, 17. lap)

Módosítok: akkor tizenkilenc éves fiamnak elmondtam a titkot, július 7-én este, a balatonakali állomás melletti sörözőben, a tó átúszása után – csak ő indult – azt, hogy az úszó Risztov Éva 10 kilométeres nyílt vízi győzelmére gondolok, de úgy emlékszem, meg is bántam, hátha „locsogásom” dönti romba a reményt. Ám beteljesedett, s a rendszerváltozás utáni magyar olimpiatörténet tán legváratlanabb aranya 2012. augusztus 9-én megszületett, azon a napon, amelyen – hetvenhat évvel korábban – Csik Ferenc 100 gyorson hasonlóan váratlan, de hasonló örömet hozó sikere is.

Az, hogy e diadalt megjósoltam, nem igaz, mert csak reménykedtem benne. Nem tudom, a magyar csapatból vallotta-e ezt valaki egyáltalán, de hogy senki „tervező” nem beszélt róla hangosan, abban biztos vagyok. Miről álmodtak az edzők (számítottak rá, mondták – utólag), fogalmam sem lehetett, de hogy e győzelem reménye nem volt a várakozásról való „diskurzus” része, nyilvánvaló.

Hála istennek, hogy nem tartottak esélyesnek – mondta Risztov Éva végleges visszavonulása után. Összefogottan beszélt, maximális jelenléttel, tartalmasan, derűs öniróniával is, úgy, hogy minden szavára figyelni kényszerült az ember. Meg kellett tanulnom kommunikálni – mondta ezt is, ám nekem az az érzésem, hogy e lélek ilyen „egy tömbből faragottan” volt öntudatos és fegyelmezett majd’ egész életében, s hogy sikerét épp e mértéket tökéletesen ismerő összefogottságnak, fegyelemnek köszönheti.

Nem született úszótehetségnek anatómiai értelemben, alkata nem e sportágra predesztinálta. Többször említette, hogy edzője a súlyemelést javasolta neki tizenegy évesen, ám nem tágított. Azt a bájos Egerszegi Krisztina-féle történetet – 1991-ben találkoztak, s el nem engedte a kezét öt és fél évesen – igen rég hallottam, meg azt, hogy amikor a bajnoknő ígért csomagját megkapta (úszódressz is volt benne) kijelentette, hogy olimpiai bajnok lesz ő is egyszer. A gyermeki álmot ez az emlék kísérte-e, megválaszolhatatlan, de a tény megmarad: célját huszonegy évvel később elérte bizony, s nem akármilyen fordulatok után.

1998 óta tudtam róla, Sydneyben többet (jobb időeredményeket) vártam tőle, s igazán csak a 2002-es berlini Európa-bajnokság nyomán kezdtem reménykedni benne. A négy ezüst engem felvillanyozott. Az, hogy 400 vegyesen Egerszegi tízéves csúcsán javítva lett második, meg az utolsó napon nyert két medália. Mert a 400 gyors döntője a 200 pillangóé után volt húsz perccel talán, s nem hittem, hogy a két igen „munkás” számot így, ilyen színvonalon teljesíteni lehet. Erre második lett gyorson is, tizennégy századdal lemaradva, a szerencsésebb Klocskova meg saját bicepszét csókolgatta önelégülten. S 800 gyorson is másodikként csapott célba. Ekkor véltem fölismerni, hogy e lány minden terhelést elbír, s ha a Teremtő alkati adottságból kevesebbet is, munkabírásból annál többet adott neki, s célba is érhet – már Athén idején.

Nem így lett. A 2003-as vb három ezüstje nem annyira, de az időeredmények (a 400 vegyesé és a 880 gyorsé el is maradt az előző évitől) elgondolkoztattak. Meg egy-két nyilatkozat – siránkozott, hogy a beígért kiskutyát nem kapja meg, ráadásul Britney Spears mindennél fontosabb neki stb. –, de szorítottam érte továbbra is. Athén csalódást hozott. A 400 vegyes (a két évvel korábbi 4:36.17-től jó három másodperccel elmaradt!) negyedik, meg a 200 pillangó nyolcadik helye (főleg az idő!) erős megtorpanásról tanúskodott.

2005 elején bejelentette, hogy abbahagyja, s a hír meg sem lepett igazán. Edzője keserű szavaira vélek emlékezni, de logikus döntésnek fogadtam el az egészet alighanem. Hírlett, vízilabdázni meg motorozni fog, hogy belecsapott a lecsóba (az életbe) alaposan, aztán négy év múlva – az újrakezdésről hallva – megint reménykedni kezdtem. Mert a nyílt vízi úszást említette, s ez a versenyszám az olimpia műsorán volt 2008 óta. A 2002-es Eb jutott eszembe, a 200 pillangó és a 400 gyors bravúrja húsz perc alatt, meg az, hogy aki erre képes, lehet, a neki kitalált műfajt lelte meg. Kisebb sikerek jöttek, de fény akkor gyúlt bennem, midőn a 2011-es vb-n vezető helyről zárták ki őt, a verseny utolsó harmadában. Mondhatnám, már ekkor gondoltam a londoni aranyra határozottan, de nem így történt.

Az erős bizalmat a 2012 májusi debreceni Eb hozta el. Gyurtáról, a 2009-ben világbajnok Hosszú Katinka s a nagy elszánással készülő Cseh László remélt eredményeiről (előbbi egy, utóbbi kettő három-három aranyat nyert!) beszélt mindenki akkor, miközben Risztov 800 gyorson bronzot, 1500-on meg ezüstöt szerzett, s – amire nem figyel a szurkoló, de még a „szakos” újságíró sem mindig – egyéni csúcsokkal!

Az úszás olyan megszállottja vagyok, akit az időeredmény érdekel (még Eb-n is, egy világkupaversenyen meg pláne!). Szóval: Risztov idői – összevetve az elnyűhetetlenségről való emlékemmel – lettek fontosak nekem, meg az, amit a nyilatkozataiban hallottam. Ilyen nyugodt, megfontolt, tudatos, de nem öntelt, a terveire nem utalgató beszédet sportolótól nemigen hallottam addig. Ekkor gondoltam határozottan: ha az állóképességet, a medencés eredményeket, a nyilatkozatok tökélyét meg a sanghaji világbajnokságon megesett történetet (a vezető helyről való kizárást) összeadom, akkor igen nagy dolog van itt készülőben, amit világgá kürtölni nem érdemes, hisz meglehet, épp e visszafogottság a siker föltétele.

Számítottam a győzelemre? Arra, hogy az „elején” végez, igen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, ahogy ő nem akarta, én úgy nem mertem kimondani, leírni, amit gondolok. Maradt a rejtjeles üzenet: „van egy nagyon-nagyon titkos tippem…”. Néhány barátom próbálkozott a megfejtéssel, sportágakat soroltak cselgáncstól a lövészetig, de az úszást nem említette senki. Vélem, ez a relatíve új versenyszám nem volt ott a fejekben, a tudatban igazán, legalábbis nem annyira, hogy mint eséllyel számoljanak vele.

Néhány embernek ígértem, ha eljön az idő, üzenni fogok: most drukkoljatok! Öt perc után láttam, hogy Risztov győzelemre tör és végighajtja a távot, ha belehal, akkor is. Aztán az a két perc a végén! Miért nem mondja a szpíker, mennyi van hátra, remegve bámulom az utolsó száz, kétszáz(?) métert jelző köteleket, a közeledni látszó amerikait, s halkan, dadogva fohászkodom: „Istenem, most segíts neki…!” Segített. A célt a végső tíz-tizenöt méteren láttam meg, de akkor egy pillanat alatt lettem biztos a győzelemben. Risztov Éva – a „tékozló” ezüstlány – hazatért!

Van egy üzenet a telefonomban. A Nemzeti Sport újságírója, Thury Gábor írta 2012. augusztus 9-én, 15.04-kor, a célba érést követő percben talán. Egyetlen, nyolc betűből álló szó, hamisítatlanul „thurygabis”, leírni nem illik, de kitörölni nem leszek hajlandó soha.

Egy felülírhatatlan katarzis emlékét őrzi, a sportban a legutóbbit azóta is, amihez számomra Egerszegi Krisztina szöuli győzelmének hajrája hasonlítható csupán.