Gyermekmenü – Csinta Samu publicisztikája

Kedvelem azt a kölyköt. Hétéves, villogóan fekete szemmel néz a világba, az a jelenség, akire azt szoktam mondani, ha lány lennék, biztosan beleszeretnék. Vissza is igazol, lefegyverző ártatlansággal mondja, amikor rákérdezek: igen, a suliban minden lány szerelmes belé. Na jó, az egyik nem. A világ legtermészetesebb dolgaként beszél róla, ha nem kedvelném annyira, talán még irigykednék is rá. Persze nem a potenciális amorózó fogott meg benne, hanem az a vibrálás, amellyel a mindennapjait éli, egyszerre lenyűgözve és megőrjítve a környezetét. Ő az, aki mellett örök érvényű „bizonyítványt” szerezhet tanítónőtől edzőig mindenki, akit a sorsa a gyereknevelés környékére sodort. Nem kallódó drágakő, amelynek ragyogása az utca piszkán is átragyog, Dickens minden bizonnyal nem róla mintázta volna a Koldus és királyfi megosztott főszerepét. Barátaim, konszolidált család gyermeke, akinek átlag fölötti körülmények között zajlik a gyermekkora.

Természetesen sportol. Eddigi élete során kipróbált már néhány mozgásformát, nyilván többnyire azokat, amelyeket a szülők, illetve az ő tanácsadóik alkalmasnak láttak egy ilyen „égedelem”, rosszcsont gyermek energiáinak levezetésére. Mert mi tagadás, kellett már másik óvodába menekíteni a srácot a korántsem egyszerű helyzetet kezelni képtelen pedagógus ámokfutása elől. Az úszás alaptézis volt, amúgy is a tanterv része, a gyerekek többsége pedig szeret lubickolni, feltéve, hogy az oktató nem valamiféle traumatikus élménnyel igyekszik megszerettetni a halak közegét az ember gyermekével. Kis barátom ezt a szó mindenféle értelmében megúszta, szereti a vizet, a monotóniát kevésbé, a fegyelem klasszikus értelmezését sem hozta magával a génjeiben. Ezért aztán megint csak zavarba hozó, ugyanakkor nevetésre ingerlő őszinteséggel számolt be az egyik uszodai napjáról. Na, ma mennyit úsztál? – kérdeztem. A következő okosfelnőtt-kérdés azonban csövön maradt, miután úgy válaszolt: semennyit. Szerepemből némileg kiesve értetlenkedtem: hogyhogy? Csak guggoltam, vázolta a helyzetet, és szinte meg sem várva a miértet tette hozzá: mert nem fogadtam szót.

Igyekeztem elképzelni a szituációt. Van egy korlátozott térben izgő-mozgó falkányi gyermek, egy fiatal úszóoktató hölgy, akinek egy zsák bolhát kell kordában tartania, valahogy úgy, hogy közben senki se igya felére a medence vizét, ne rohangáljon a nedves csempén, ne verje be a fejét az éles betonperembe. Közben meg az aznapra tervezett programot is végre kellene hajtani, hiszen a vízbiztonság megszerzése többlépcsős művelet, amelynek egy-egy fokozatát legfeljebb az átlagosnál tehetségesebb kölykök esetében lehet büntetlenül kihagyni. S akkor még nem is említettük a szakembernek azt a különleges szemét, amellyel kiszúrja az akár versenysportra is alkalmas gyermek ígéretes vízfekvését.

És akkor van egy – mit egy, több… – kölyök, aki mindig talál érdekes látnivalót, sürgős megbeszélnivalója akad a mellette állóval, egyszóval bomlaszt, hergel, pillanatok alatt szétbombázza az ígéretesen egyenesedő tornasort. Nagyjából ennél a pontnál formálódhat meg a döntés, hogy kisfiam, te most ott leguggolsz, és addig maradsz, míg azt mondom, hogy felállhatsz. A srác meg guggol, a fegyelmezés különböző változatainak végrehajtásában már gyakorlata van, mert nem buta ő, nem is rossz, mindössze annyi, hogy az egyéniségének állandóan a zsivány és a kisangyal között ingázó űrjárműve egészen más fogalomrendszerben közlekedik. Igazából nem is érti, mi a baj vele, csak annyit érzékel, hogy valami nincs rendben. A gyermeklélek fejlődésének alakításában szülőként már szereztem magándiplomát, de immár felnőttkorú gyermekeim visszajelzéseinek tükrében csak annyira ragadtatnám magamat, hogy pedagógus legyen a talpán, aki ilyen helyzetben mindig a legjobb döntést hozza. Már az sem rossz részeredmény, ha néha sikerül megtalálni a jó megoldást.

Kis barátom józan és felelős szülei zárt körű családi vitákon legfeljebb egymás fejét harapják le egy-egy ilyen helyzet feldolgozása során, az úszóoktatóét semmiképp, és arra a következtetésre jutnak, hogy másik sportágra is jó lenne elvinni a kölyköt. Jelentős részben azért, hogy egyébre már ne maradjon sok energiája. No meg azért is, mert a remény hal meg utoljára, miszerint valahol csak bujkál egy testnevelő, egy edző, egy csapat, egy közösség, ahol az ő állandóan vibráló gyermekük megtalálja a helyét és nyugalmát. Így került a kosárlabdázáshoz, ehhez az amúgy roppant intellektuális sportághoz, amelyet az időkeretek által is állandó lüktetés jellemez, s így csak a fizikailag és mentálisan tökéletesen rendben lévők űzhetnek igazán eredményesen. Azaz: figyelem, fegyelem! Az edzőnő bizonyítja is pedagógus-szakember jó hírét, főhősünk szívesen jár tréningekre, és nem fájlalja látványosan, hogy egyre ritkábban kerül be a mérkőzésekre készülő keretbe. Mert baj van a koncentrálásával, úgymond. De attól még büszkén újságolja, hogy ő a harmadik legtöbb kosarat dobó srác az osztályban, ami ebben az életkorban mégiscsak nagyobb rang, mint első lenni a gólpasszlistán.

Mostanában a vízilabda is képbe került, némileg sürgető jelleggel napokon belül pólóstábor kezdődik, a családi kupaktanács talán ezért egyre inkább afelé hajlik, hogy próbálja ki azt is a kölyök. Jobban úszik az átlagnál, a gömbérzékével sincs különösebb gond, abban a közegben pedig egyenesen becsülik, ha valakiben kissé túlteng a fiús agresszivitás, versenyszellem. A szülőknek egyelőre némi gondot okoz megbarátkozni a tudattal, hogy ettől talán romlik az úszóstílusa, mert hát eddig azt tanították, hogy fej a vízben, a pólóedző pedig azt harsogja a partról, hogy fent a fej. Mert hát nem árt látni, merre jár az a labda. És azt sem, merre lubickolnak a társak. Na de úgysem készül műúszónak az a gyerek, a vízilabdázó srácokat pedig inkább tökéletes alkatuk láttán ítéli meg a női mezőny, mintsem úszóstílusuk kifinomultsága alapján.

Nem tiltakozik a terelgetés ellen, s bár otthon sokat van kezében a táblaszámítógép, alapvetően nincs ellenére a mozgás. Inkább elejtett szavak jelzik, ha valahol nem érzi jól magát. Valahányszor felbukkanok náluk, mindig passzolgatunk. Öröm vele focizni, ösztönösen jól ér a labdához, erős a bal lába, s nem fél odarúgni, ahol a labdát látja. Függetlenül attól, ki az ellenfél, ami meglehetősen ígéretes tulajdonság. Mostanában egyre többször emlegeti, hogy szívesen járna futballozni is, a suliban egyébként is mindig fociznak, ha egy kis idő adódik. S ott csak egy srác jobb nála, bizonyos Manó, de ő tényleg. Kíváncsi is lettem rá.

Őszintén drukkolok a gyereknek, hogy megtalálja a neki való sportágat. Hogy véletlenül se szaladjon bele olyan testnevelőbe, edzőbe, kudarcba, amely esetleg elvenné kedvét a sport kínálta varázslattól. A jelenlegi állás és perspektíva azt ígéri, hogy élete szerves része lesz a labda, a mozgás, olyan emberré válik, aki több sportágra is úgy lesz képes tekinteni, mint aki bőrén érezte annak minden örömét és fájdalmát. Hatalmas áldásban lesz része, ha így alakul.

Mondom, kedvelem azt a kölyköt. Sőt, szeretem, bizonyára bimbózó nagyapai ösztöneim is befolyásolják az érzéseimet. Vagy annak a Duna-parti passzolgatásnak az emléke, amelynek során egyszer csak kioldódott a srác cipőfűzője. Magamhoz hívtam, tegye a lábát térdemre, mondtam, én majd bekötöm neki, hogy ne oldódjon ki olyan könnyen. Eléje térdeltem, s miközben a fűzővel bajlódtam, egyszer csak a fejemre tette a kezét, és szeretetteljes hangon mondta: öreg vagy, de jól focizol.