Szilágyi Áron lehet az első háromszoros egyéni bajnok kardvívó

 

– Szakállal vagy anélkül lép pástra Tokióban?
– Megborotválkozom a verseny előtt.

– Ez egyfajta kabalája, vagy inkább a nagy világversenyek tiszteletére nyúl a borotvához? Netán zavarja a sisak alatt a szakáll?
– Zavarni nem zavar, ám az ötkarikás játékok színvonalához mégiscsak az dukál, ha mívesebben néz ki az ember.

– Ma már mosolygunk a bájos történeten, pedig igaz: a londoni játékok után immár olimpiai bajnokként is előfordult, hogy ha megjelent valahol, azzal kezdte, Szilágyi Áron vagyok. Ilyen már egészen biztosan nincs – a kilenc évvel ezelőtti Áron is változott, de vajon miben? Már azon túl, hogy idősebb lett...
– Valamikor június közepén egy kávézó teraszán üldögéltem az egyik barátommal, vagy másfél órát beszélgettünk, és ez idő alatt legalább öten jöttek oda az asztalunkhoz azzal, hogy gratulálnak az eddigi eredményeimhez, hogy szurkolnak nekem, és kérdezték, megnyerem-e Tokióban is az egyéni versenyt. Sokat változott körülöttem és velem is világ kilenc év alatt, egyvalami állandó: a lelkesedésem töretlen a vívás iránt, akárcsak az olimpiai felkészülés iránt. Ezúttal is ugyanolyan tüzesen és elszántan dolgoztam, mintha az első olimpiámra utaznék.

– Csakhogy a negyediken indul, és a hátizsákjában már ott van két ötkarikás arany: ez kétélű fegyver, hiszen lehet teher is, ugyanakkor van, akit elbizakodottá tehet a korábbi siker. Ki tudja mosni az agyából a páston a múltat, egyáltalán ki kell?
– Nem kell, sőt! A motivációm jelentős részét az adja, hogy tudom, hiszen átéltem, ráadásul kétszer is, milyen a dobogó felső fokán állni, és vágyom arra, hogy újra ott állhassak. A befektetett energia, amelyet a mindennapos edzésekkel, a gyógytornával, a különböző kezelésekkel, a sportpszichológussal való együttműködéssel és minden egyébbel beletettem ezúttal is a felkészülésbe, sokszorosan meg tud térülni – mondjuk egy éremmel.

– Ez eddig rendben is van, viszont a páston talán mégiscsak számít, hogy ön az, aki. Persze, pusztán az a tény, hogy kétszeres olimpiai bajnok, nem teszi győztessé, ugyanakkor az önnel szemben állókban tiszteletet, netán kételyeket, félelmet is szül, hogy ekkora klasszis az ellenfelük.
– Ez valóban kétélű helyzet, mert egyfelől sokakon látom, hogy tartanak tőlem: valljuk be, elég demoralizáló tud lenni, ha valakinek éppen egy olimpiai bajnokkal szemben kell megmutatnia, mit is tud, másfelől viszont London óta azt érzem, hogy ellenem mindenki a maximumot akarja hozni, mindenki kettőzött erővel készül és küzd velem szemben a páston.

– Hát, ez az!
– De ez engem arra sarkall, hogy ugyanúgy dolgozzak tovább, sőt, még többet adjak bele a felkészülésbe, a vívásba. Nekem már nemigen vannak könnyű győzelmeim, nincs olyan ellenfél, aki engem félvállról vesz. Ellenem mindenki nagyon felkészül, elemzik a vívásomat, sőt, sokszor érzem azt, hogy kifejezetten rám találják ki a taktikájukat. De ez sem baj: élsportoló vagyok, ez engem csak ösztönöz.

– Az ötévesre nyúló olimpiai ciklus hozott magával egy kifejezetten nagy mélypontot: a hazai rendezésű világbajnokságon 2019-ben már a harminckettő között búcsúzott – azt a fájóan korai kiesést meddig hordozta magában?
– Nem sokáig, hiszen a csapatezüst hamar vigaszt hozott, sokat segített abban, hogy a budapesti világbajnokság jól élményként maradjon meg bennem. A vívásban benne van, hogy egy-egy verseny nem sikerül, pech, hogy ez éppen a hazai világbajnokság volt, de hamar magamra találtam: két világkupaversenyt nyertem a következő szezonban, majd jött a világjárvány, az idén pedig egyetlen vk-viadalt rendeztek, azon ezüstérmes lettem, szerintem ez azt mutatja, túl vagyok azon a kudarcon – tele önbizalommal várom a tokiói olimpiát.

– Tokióban más vívásra lesz szüksége, mint 2016-ban – gondolom én. Rio előtt ugyanis azt mondogatta, hogy a londoni Áron szinte biztosan nem tud nyerni Brazíliában. Ismét változott a vívás, más lett a zsűri felfogása is?
– Kicsit vakon megyünk neki ennek az olimpiának, hiszen tulajdonképpen nem volt szezonunk, az az egyetlen budapesti világkupaverseny pedig nem adott annyi információt, hogy pontosan tudjuk, mit várhatunk Tokióban a zsűritől, vagy azt, hogy az ellenfelek mivel rukkolnak ki. Persze, mi próbáltunk fejlődni, a vívásomhoz új lendületet, új akciókat tettünk hozzá, az pedig Tokióban a páston derül ki mindannyiunknak, mihez kell alkalmazkodnunk, egy biztos: könnyen és gyorsan kell tudnunk reagálni minden változásra.

– Mennyire motiválja, hogy sporttörténelmet írhat, hiszen kardvívásban még soha senki sem szerzett három egyéni olimpiai aranyat? Foglalkoztatja egyáltalán a kérdés?
– Öt éve szinte mindennap szóba kerül ez a téma, meglehetősen nehéz lenne tehát megkerülni. Én is elképzelem, hogy ott állok a dobogó tetején, hogy háromszoros olimpiai bajnoknak mondhatom magam, nagyon motivál, hogy én lehetek az első, aki háromszor nyer, de már azt sikerként élem meg, hogy én vagyok az, aki egyáltalán küzdhet ezért a célért – van már két aranyam, éveken keresztül készülhettem arra, hogy megnyerjem a harmadikat is, függetlenül attól, hogy ez végül sikerül-e vagy sem, maga a küzdés is fantasztikus élmény. Egy fontos: amikor ott állok a páston Tokióban, csak a vívásra és az ellenfelemre szabad koncentrálnom – addig belefér az álmodozás is akár.

– Ez hétköznapi álmodozás, netán részét képezi a mentális tréningjének is?
– Ha csak úgy, nap közben jut eszembe, hogy ott állok a dobogó felső fokán, az nyilván álmodozás, de az sem titok, hogy a sportpszichológusommal, Faludi Viktóriával is beszélgettünk erről a helyzetről: mindketten úgy gondoltuk, nem kell ezeket a merengéseimet különösebben koordinálni, mert nem ártalmasak – engem nem agyonnyom a teher, hanem inspirál.

– Más érzésekkel készült az olimpiára úgy, hogy ezúttal nemcsak az egyéni, hanem a csapatversenyeken is pástra lép?
– Ez a természetesebb, hiszen minden világversenyre így készülünk, inkább az volt a kihívás, amikor egyedül kellett végigcsinálnom az utolsó etapot az olimpia előtt. Ezúttal jó volt látni, hogy a többiek is az olimpia lázában éltek, hogy ezt az izgalmat, a várakozást együtt éltük meg.

– Vagyis nem kell megosztania az energiáit azért, mert kétszer lesz jelenése az olimpián?
– Nincs mit megosztani: ugyanazok lesznek az ellenfelek mindkét alkalommal, ugyanúgy a páston kell megmutatnom, mit tudok, ugyanúgy készültem mindkettőre, és ugyanúgy motivál mindkét verseny. Az egyéni és a csapatküzdelmek között négy nap telik el, az bőven elég arra, hogy mentálisan átállítsam magam: az egyénivel kezdünk, már ott össze kell raknom a vívásomat úgy, hogy jól menjen minden, aztán összeállunk csapattá, és mindkétszer egy fel­adat van: aki szembejön, azt meg kell verni.

– A dobogó tetején egyébként egyedül vagy a társakkal szokott állni álmában?
– Előfordult már mindkettő – jó esélyünk vannak a csapattal is, van két rutinos versenyzőnk, akik extrán motiváltak, hiszen a korukból adódóan nem mondhatják, ha most nem sikerül, majd legközelebb fog. Mellettük ott van Szatmári András, aki bármire képes, vagyis ha jó napot fogunk ki, igenis képesek vagyunk a mezőny fölé nőni. Az egyéni sikerre is vágyom, de az is hatalmas motivációt ad, hogy a társakkal együtt is megmásszam a csúcsot.

INTERJÚ DECSI ANDRÁSSAL, SZILÁGYI ÁRON EDZŐJÉVEL

– Egy évvel a riói olimpia előtt kezdték el a közös munkát, már megélt egy olimpiai aranyat Szilágyi Áron mellett, mögött. Másak az érzései Tokió előtt, mint öt esztendeje voltak?
– Nem. Minden időszaknak megvannak a fő versenyei, arra készülünk – most Tokióra. A korábbi világversenyekhez hasonlóan megpróbáljuk a lehető legjobban „összerakni” Áron aznapi állapotát, és persze a lehető legjobb eredményt elérni. Nincs egyszerű időszak mögöttünk, de senki mögött sincs: a koronavírus-járvány mindenkit egyformán sújtott. Mi a lehetőségekhez képest mindent megtettünk azért, hogy jól felkészüljünk az olimpiára.

– Hogyan látja, kik lehetnek Szilágyi Áron legnagyobb ellenfelei Japánban?
– Mindenki, aki pástra lép Tokióban. Egy olimpián nincsenek könnyű ellenfelek.

– Tanítványa történelmet írhat, megszerezheti a harmadik egyéni olimpiai bajnoki címét kardvívásban, ilyenre korábban még nem volt példa: vajon az edzőnek is eszébe jut néha, hogy Szilágyi Áron harmadszor is felérhet a csúcsra?
– Nem az én fejemben kell, hogy ez megforduljon. Nekem az a feladatom, ha úgy tetszik, felelősségem, hogy a tudásomhoz mérten vagy azon felül is megpróbáljam Áront úgy felkészíteni, hogy technikailag készen álljon a harcra, a legkiélezettebb küzdelemre is. Az adott napnak a mi sportágunkban különös jelentősége van, de bármi is történik Tokióban, egyértelmű: Szilágyi Áron nemcsak a magyar vívás, hanem az egyetemes sport egyik kivételes egyénisége.