Íme, a sport! – N. Pál József publicisztikája

Nem is annyira az érmekre, a sikerekre, hanem a csodaszerű, a lelket elragadó, aztán nem eresztő pillanatokra várok minden olimpián, ha lehet, magyar szereplőkhöz kapcsolódva persze. Csak háromnegyedénél tart még a mostani, ám a tokiói játékok e mozzanata felülmúlhatatlanul megesett már velem alighanem. Nem, nem Szilágyi Áron sportág- és fegyvernem-történeti, sorozatban harmadik egyéni bajnoki címe volt számomra ez. Csapatunk első aranya katartikus és torokszorító volt „csupán” nekem, de nem csodaszerű tünemény. (Lehet, azért is, mert a vívást nem tudom „olvasni” – csak szorítok: jó helyen égjen a lámpa – igazán?)

Miért van ez, próbálom elmondani valahogy, sikerül-e, nem tudom.

Jó két hónapja, május 27-én írtam e hasábokon Milák Kristóf esélyeiről, a budapesti úszó Európa-bajnokság „tapasztalatai” után: „A 100 (ellentétben a 200 pillangó kimagasló esélyével – N. P. J.) más, ha aranyos bizalmunk az 50.18-től felszökött, akkor is (...) Hogy az 50 másodpercet Milák is áttöri, igen valószínű, hogy sebessége meghaladja Dresselét, ezt meg tudom, ám 100 közben a »kidelfinezéssel« szerzett csaknem kétméteres (rajt+forduló) amerikai fórt kéne ezzel egalizálnia.Megcsinálja-e, nem tudom, de azt igen, hogy az istenáldotta zseni majd' mindenre képes néhanap. Így 100-on – józanul – ezüstöt remélek, aztán...”.

Nos, hajnalban, július 31-én megtudtuk: nem „csinálta meg”. Legjobb 100-as eredményén fél másodpercet javítva, 49.68-cal lett a világrekordig (49.45) „kergetett”, itt, Tokióban öt aranyig érő amerikai Caeleb Dressel mögött második, ezüstöt nyert tehát, engem meg az a csodaélmény fogott el, amit a 200 pillangó három nappal korábbi aranyakor hiába kerestem, noha vártam reá.

Mi a csoda – Louis Aragonra hagyatkozva –, leírtam már szintén e hasábokon is (A csoda pillanata, 2018. szeptember 25.). Egy erkölcsi vagy metafizikai minőség roppant sűrűségű felvillanása a materiális világ erkölcs- és istennélküliségével szemben, a jobbra törő szellem megnyilatkozása, ami megragadja a csodát átélt ember lelkét, amitől – s aminek emlékétől – nem szabadulhat. Nem a tett „nagyszabású” jellegétől, mérhető eredményességétől függ a megjelenése, a csoda átéléséhez (üzenete „vételéhez”) a sportban nem kell győzni (győzelmet látni) okvetlenül!

Milák – noha lelkünk mélyén reméltük – nem nyert 100 méteren, ám a verseny szűk perce a csoda csak lélekben megélhető (az istenélmény is ilyen) pillanatát jelentette annak, akinek van antennája ilyesmire. Arra, ami a versenyző arcán is elrejthetetlenül és összetéveszthetetlenül megjelent. Mosolygott, a szeme is nevetett a célba érés utáni másodpercekben, midőn Dressel, a győztes – aki tudta, milyen pillanatot él át, épp a magyarnak is köszönhetően – az ő kezét emelte föl. Úgy emlékszem, a riporter is tanácstalankodott: lehet, hogy az úszó jobban örül (jobban látszik örülni) az ezüstnek, mint a 200 pillangó aranyának három nappal azelőtt.

Nos, lehetséges ez, épp azért, mert az aranynak – ott, a győzelem pillanatában! – nem is örülhetett Milák Kristóf igazán (később persze igen). Néztem fancsali arcát, s hiszem, pontosan „vettem”, mit érez ő. A csoda megélése hiányát, amit a lelke áhított, s ami elmaradt. S – olimpiai bajnoki cím ide vagy oda – ezt éreztem én is, bevallhatom. Nem kertelek: világcsúcsot vártam minden sejtemmel, sőt, 1:50-en belüli időt, mert az aranyban – ha nem ugrik ki, ha nem nyel vizet stb. – tökéletesen biztos voltam. Az áhítatot, a „megszületettség” élményét csak ez lett volna képes föllobbantani bennem, hisz a „Milák győz” tudata – az úszás természete nem azonos a víváséval, a birkózáséval! – megvolt a döntő előtt. S mert ez elúszni látszott, már a táv felénél fura egykedvűség borult reám (mi van, 53.48-ra fordul, mikor itt úgy másodperccel gyorsabbnak kéne lennie!), ami a célba éréskor is megmaradt. Ilyesmit élhetett át az örömre készülő ifjú zseni is bizonyára.

Ezzel szemben a 100 döntőjét – főleg utolsó 20-25 méterét – látni mámor volt nekem, ha igen titkos reményem nem vált valóra, akkor is. Lehet, épp azért jött a feltörő öröm, mert bizalmam nem verte bizony az eget a végső futamra várva? A 200-as döntő előtt pánikot okozó intermezzóról (az elhagyott akkreditációs kártya, az elszakadt gatya) tudtam ekkorra már, hittem, túllépett az úszó rajta, ám a második nap egy villanásnyi tapasztalata elgondolkoztatott. A remekül szereplő 4×100-as gyorsváltó első embereként Milák 48.24-et ment csupán, amit az országos bajnokságon – március végén – repesztett 48.00-hoz képest vékony időnek véltem. Mi van, a rövidebb távokon látott tavaszi gyorsulás mégsem mentődött az olimpiára át? Képes-e javítani az Eb-aranyat érő 50.18-on egyáltalán, elérheti, áttörheti-e az 50 másodpercet pár századdal legalább, ilyesmin meditáltam inkább. Szóval: Dressel 49.71-es középdöntőjét látva végképp nem álmodoztam a nagy bravúr lehetőségéről tovább.

Ehhez képest a futam a sportág történetének egyik általam is átélt legemlékezetesebb versenye lett, ami azt az áhítatot, fölemelő örömöt is megadta, ami az arany ellenére is hiányzott nekem, három nappal azelőtt. S ami bizonyította: ez a 21 éves fiatal az úszás zsenijei közé tartozik, immár visszavonhatatlanul. E versenyben – két óriás párbajában – Milák mostani képessége maximumát adta, a sport fölfénylő pillanatának, nemesebb üzenetének erőterében, ama csodaszerűség élményét, ha tetszik.

S ez volt az, ami a célban nemcsak az ő, de a győztes Dressel arcán is megjelent. Az amerikai klasszis – aki mintha nem is lenne a siker büszkeségét folyvást mutogató „amerikai” – pontosan tudta ezt. Ezért – s nem a felsőbbrendűség tudatából leereszkedve – emelte föl a magyar kezét! Tudta, s mutatta is: a verseny nyertese ő lett, de hőse a nála ifjabb ellenfele volt igazán. „Lehet, hamarosan kitúr a helyemről”, mondta a verseny után, és szavaiban nemcsak a humorba csomagolt sportszerűség, hanem a zsenialitás fölismerésének tisztelete is ott bujkált valószínűleg.

Ezt a futamot az utolsó 20-25 méter tette halhatatlanná, midőn az álom (tán be tudja hozni a hátrányt, amelyet a két „kidelfinezéssel” összeszed!) a valóságban „majdnem” bekövetkezett. Gondoljuk meg: Milák született 200-as úszó (mint hajdan Egerszegi Krisztina) ő a 100-ra „lefele” jön, Dressel meg leginkább 50-es, amit képes kitolni 100-ig, a 200-zal nem próbálkozik. Bivalyerős, súlya a magyarét (körülbelüli azonos magasság mellett) öt-hat kilóval meghaladja, ha egymás mellé állnak, látható, mi is a genetikai, fizikai adottságokból fakadó különbség lényege itt. Dressel törzse, combja sokkal erősebb Milákénál, a rajt s a forduló utáni sebességkülönbség a 12-13 méternyi víz alatti munka során ebből következik törvényszerűen. Ez az előny – az amerikai felől nézvést – most is győzelmet eredményezett, s ez a hátrány – a mi fiunk felől – nem behozható. (A több kiló izom puszta fölszedésének nincs értelme, az a 200 rovására menne – hogy győzzön, még gyorsabban kell úsznia!) A rajtot követő 15 méter Dresselnek legalább 70-80 centi előnyt hozott, ami 50-ig – erőből úszva – úgy 130-140-re nőtt, s amit az amerikai 50 és 62 méter közt a második delfinezéssel még jó fél méterrel volt képes megtoldani. Majd' két méter volt az előnye 35-tel a vége előtt – jól látszik a felvételen – ezt kezdte Kristóf 75-80-nál „fogyasztani”, s a célig a hátrányból úgy 160-170 centit eltüntetett! A 23 százados különbség – amennyi maradt –30-40 centit jelent maximum. Döbbenetes volt a sebességkülönbség ekkor – a második 50-et Milák 26.03-ra, Phelps legjobbjánál is majd' négy tizeddel gyorsabban tette meg! –, Dressel is tudta ezt.

Mindez azt jelenti, hogy Milák Kristóf ebben az úszásnemben úgy jár a világ előtt, mint Egerszegi Krisztina járt háton, 25-30 esztendeje. Egyedülálló zseni, mint a norvég 400 gátas Karsten Warholm vagy a svéd rúdugró, Armand Duplantis az atlétikai pályán, „küldött”, a teremtés tökélyének demonstrációja. Létének üzenete van, s belőle részesülni a kegyelem állapotát hozza el. Úgy, mint Szilágyi Áron, Kopasz Bálint, Lőrincz Tamás katartikus győzelmének pillanatai – ha 100 pillangón nem a miénk lett az arany ezúttal, akkor is! Íme, a sport, ami nekünk teremtetett: a többi néma csend...!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!