Hőemelkedés – Malonyai Péter publicisztikája

Akár hiszik, akár nem, csaknem három hét múlva Tokióban megnyitják a 2020. évi nyári olimpiai játékokat. Hogy 2021-et írunk, az a legkevesebb, a lényeg, hogy a halasztás után fellobban a láng, a világ sportoló ifjúsága nekilát, hogy megküzdjön egymással – hogy békés közhelyekkel kezdjem.

Mert egyébként csak tervek vannak védelemre, nézőszámra, mindenre, amivel rá lehet cáfolni arra, hogy a pandémia kegyetlenül pusztított az öt karika környékén is, mindent lehetett, csak éppen tervezni nem, így aztán nem Istentől elrugaszkodott a legfőbb vágy: ússzuk meg!

Korábban ilyenkor már tombolt az olimpiai láz (ígérem, ez az utolsó panel), most valahogy nem érzem. Jó, ha hőemelkedést észlelek. Kétségtelen, szerepe van benne annak is, hogy éppen a lényeg van hátra a futball Európa-bajnokságból, arra pedig figyel, aki rajongója a sportnak.

A sport hőskorában ilyenkor már túl voltunk a kötelező esélylatolgatáson, szinte kérdés nélkül is fújtuk, kitől várunk aranyat, vitatkoztunk, hogy vívásban kettő vagy három bajnokunk lesz-e, meglesz-e öttusában mind a két elsőség, birkózásban is reméltünk legalább egyet, s persze a kajakosok-kenusok, atlétikában a dobók és mindenképpen a pólósok. Nyugodtan okoskodhattunk, hiszen stabil klasszisaink voltak, akik két olimpia között (is) kivívták a jogot, hogy reménykedjünk bennük.

Most? Kissé zavaros minden, hiszen csak a közelmúltban értek véget a kvótaszerző versenyek, s a még közelebbiben lettek véglegesek az olimpiai küldöttségek, arról nem beszélve, hogy a felkészülés mindennek nevezhető, csak éppen nyugodtnak nem.

A visszafogottság az úr – érthetően, de szokatlanul. Hogy értsék, miről beszélek, vegyük elsőként Helsinkit (1952), éremszámban a legsikeresebb olimpiánkat (42 érem/16 arany). A hangulat megteremtésében persze hogy szerepet játszott a politika, nem csupán a Rákosi-rendszer, hanem maga Rákosi Mátyás is. Annak rendje és módja szerint lement Tatára, ami akkora esemény volt, hogy az edzőtábor könyvtárszobájában még másnap is erről beszélgettek a klasszisok. Nyilván...

Akiknek politikai küldetésnek is kellett tekinteniük az olimpiát, hiszen „a magyar sport nagy barátja” figyelmeztette őket erre. Ehhez képest a helsinki megnyitó napján a Szabad Nép első oldala említést sem tesz a játékokról (vezércikk: „Gyors behordást és cséplést, eredményes begyűjtést!”), belül is csak annyi, hogy versenyzőink rengeteg táviratot kapnak, amelyek „az egész magyar nép érzéseit fejezik ki. Dolgozóink szeretettel, bizakodással gondolnak a hazánk hírnevéért, a világifjúság baráti kapcsolatainak megerősítéséért, a békéért küzdő sportolóinkra.”

A második legeredményesebb olimpiánk (1972, München: 35 érem/6 arany) előtti hetekben a Népsport három edzőtáborban járt. A szabadság-hegyi Hotel Olympiában (öttusázók, ökölvívók) az az esemény, hogy nem érkezett meg a péksütemény a reggelihez (később indult a sütés, lerobbant a kocsi...), s megtudjuk, hogy Balczó Andrással minden rendben van, pedig „a futóedzéseket külön végzi”. Dunavarsányban (kajak-kenu) nem indul be a motorcsónak, Péhl József, a válogatott edzője azonban rájön a hibára (ékszakadás), s máris nincs akadálya a munkának.

Ezúttal is Tata a legforgalmasabb (vívók, atléták, súlyemelők), a tőröző Kamuti Jenő a felszerelést dicséri („Ilyen szép melegítőt, cipőt még soha nem kaptunk”), testvére, a szintén tőröző Kamuti László a kardozó Pézsa Tiborral vitatkozik, ők ugyanis naponta lejátsszák a Fischer–Szpasszkij sakkvilágbajnoki döntő játszmáit. A csarnokban a tornászok háziversenyen igyekeznek bizonyítani, a Népsport szerint „csak egy jelentéktelen edzőverseny, igaz. De ezen az esti órán az olimpia szele valahogy utat talált ebbe a terembe.”

A sorban Mexikóváros (1968: 32 érem/10 arany) következik, ahol a rajt előtti napokban versenyzőink fotói hol ebben, hol abban a lapban tűnnek fel. A politika persze előkerül, de nyilván visszafogottabban, mint Helsinki előtt. Sugallva, amit kell, például az acapulcói kikötőmunkások esetével, akik béremelést követelve sztrájkba kezdtek, azonban bejelentették, hogy a munkabeszüntetés nem vonatkozik az olimpiai csapatok felszerelésének kirakodására.

Érdekes a Népszabadság vezércikke is, benne, hogy sportolóink már korábban is érezhették a ragaszkodást, hiszen „a sportkedvelők anyagilag is hozzájárultak, hogy létszámban erős és sok nagyobb, gazdagabb országot felülmúló küldöttség képviselje népköztársaságunkat”. Történt pedig, hogy a sportesemények belépőjegyének árát megtoldották egy kisebb összeggel (olimpiai hozzájárulás), s ott volt még az olimpiai sorsjegy, amely roppant népszerűnek bizonyult.

Moszkva (1980: 32 érem/7 arany) előtt szinte természetes, hogy Kádár János pártfőtitkár lement Tatára. Alaposan felkészítették, a világcsúcstartó gerelyhajítónak, Paragi Ferencnek még tanácsot is adott: „Moszkvában is nagy szükség lenne egy 90 méter feletti, jó dobásra.” Szükség lett volna, valóban, de most lényegesebb, amit a bojkottról mondott: „Mi az olimpiai eszmét támogatjuk, teljes értékű olimpiának tekintjük a moszkvai játékokat.” Nem ártott volna mindezt figyelembe venni négy esztendővel később, Los Angeles előtt sem... Azt pedig mondani sem kell, hogy Moszkvában, az olimpiai uszodában a következő mondattal próbálgatták az eredményjelzőt: „A szovjet haza győzelmeket, csúcsokat vár.”

Barcelona (1992: 30 érem/11 arany) előtt sem maradt el a miniszterelnöki látogatás, természetesen más szellemben, mint a rendszerváltás előtt. Antal József nem beszélt politikáról, olyannyira, hogy a tatai csapatgyűlésen alapvetően nagyon sok erőt és bátorságot kívánt a versenyzőknek, elvégre nekik igazán nem kell elmagyarázni, mit jelent, ha megszólal a Himnusz.

Miközben a Barcelonában egyéniben aranyérmes kardozó, Szabó Bence felsóhajtott („Nincs mese, most már jöhetnek az ötkarikás álmok...”), a Magyar Nemzet vezércikke így írt: „Persze nálunk is léteznek álmok, vannak félelmek. A szöuli aranyhullás nagy teher. Ha most, akárcsak négy esztendeje, tizenegy aranyérmünk lesz, akkor nincs semmi baj. Ha az olimpiai bajnoki címek száma tizenkettővel kezdődik, jöhet az eufória. Tizenegy aranyérem alatt már nehezebb a helyzetük azoknak, akik a sportsikereket (is) meg kívánják lovagolni, mifelénk ugyanis a siker meg a kudarc a legtöbbször független a tényektől – csak minősítés kérdése.”

És végül az aktualitás jegyében essék szó

Tokióról (1964: 22 érem/10 arany). Az olimpiai sors-jegy a játékok előtt mutatkozott be, vitték, mint a cukrot, hiszen a nyeremények a kor álmait, sokaknak elérhetetlen vágyakat jelentettek. A főnyeremény egy két szoba hallos öröklakás volt, utána egy balatoni telek nyaralóházzal, majd három gépkocsi (Moszkvics 403, Skoda 1000, Wartburg de Luxe) vitte a prímet.

Ami pedig a sportolók elszántságát illeti, Kozma István esete a példa. A tragikusan fiatalon elhunyt birkózóklasszisnak, Tokió után Mexikóváros bajnokának, 1964-ben az indulás előtti hetekben megsérült a térde. Két napig járni sem tudott, aztán beavatkozás, kötelező fekvés. Ám Kozma nem a kórteremben, az ágyban feküdt, hanem a Sportkórház tornatermében egy zsámolyon, és súlyzózott. Később bement hozzá állandó edzőpartnere, a dunaújvárosi Nyers István, akivel fekvő helyzetben már a fogásokat is gyakorolhatta. Ezt olvasva nyilván kétszeres erőbedobással drukkolt mindenki Kozmának.

Nem sírom én vissza a régi időket, ám az hiányzik, hogy alig várjam a játékok kezdetét. Ez egyelőre még nincs benne a levegőben, nyilván ha majd elkezdődnek a versenyek, más lesz a helyzet. Ezzel együtt ami engem illett, leginkább azt szeretném, ha valamennyi olimpikonunk épen, egészségesen térne haza Tokióból.

Semmi láz, de még csak hőemelkedés sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!