Gyurta Dani kibírta

Még a legvérmesebb szurkolók sem mondhatják azt, hogy várták Szilágyi Áron aranyérmét, ezzel szemben ha bárkit megkérdeztek széles e hazában, kitől remél olimpiai bajnokságot, nem volt ember fia, aki ne Gyurta Dánielt mondta volna.

Ilyenek vagyunk, na! Mondják, egy sportolónak el kell viselnie az esélyességgel járó terheket, márpedig Gyurtát biztos favoritnak kiáltották ki. Noha egyfelől az a véleményem, hogy aki válogatott, mentálisan is feleljen meg ennek a feltételnek, ugyanakkor megdöbbentő volt, hogy egyik kereskedelmi televízió híradásában a döntő előtt fél órával sejtelmesen már kvázi olimpiai bajnokként említették Gyurta Danit.

Évtizedekkel ezelőtt úgy kezdődött az aranyesélyek felsorolása, hogy akkor ennyit nyerünk öttusában, annyit vívásban, egyet vízilabdában és így tovább. Mindenki annyi aranyig jutott, amennyire az optimizmusából futotta, utána úgyse kérte senki számon, mit mondott, ha meg valakit visszaidéztek, az megmondta, de tényleg, mert akkoriban még szakajtónyi első helyet szereztünk, tulajdonképpen nem volt nehéz beletrafálni. Azóta változtak az idők, Peking után arra vágyunk, hogy mindkét kezünket használjuk, ha majd a londoni első helyeket kell számolni. Az olimpia előtt nem sportágakat sorolt boldog-boldogtalan, hanem két nevet: Gyurta Dánielét és Berki Krisztiánét.

Nyilván ebben szerepe van a médiának is, ami némileg árnyalja a képet, mert a bulvársajtó felemel, aztán elejt, de Gyurta (és Berki) státusza megingathatatlan. Danit megkóstolta évekkel ezelőtt, akkor adott is rá alkalmat, a 15 évesen az athéni olimpiai ezüst után – fogalmazzunk úgy, nehezen dolgozta fel a népszerűséget. Ez a veszély, most nem fenyegeti, a televíziónak adott interjúban arra kérdésre, mennyire változtatja meg az életét az olimpiai bajnoki cím, nemes egyszerűséggel válaszolta, hogy ettől még nem lesz más ember. A rádióban pedig – 15 millió magyar olimpiai bajnokaként – nem feledkezett el Széchy Tamásról, aki megmondta, Daniból nagy bajnok lesz. De az edzőgéniusz személye azért is fontos, mert ő volt többek között Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Sós Csaba, Wladár Sándor, Szabó Joe, Darnyi Tamás, Rózsa Norbert, Czene Attila mentora, s ha nem is voltak valamennyien olimpiai bajnokok Széchy beléjük táplált valamit, amit nem lehet belőlük kiölni, a hatása alól nem lehet szabadulni, mint ahogyan a még gyermek Gyurta sem tudott. Egy tőről fakadnak valamennyien.

Az olimpiai bajnok kitartott mestere, Széles Sándor mellett, akit pedig többen eltanácsoltak volna mellőle. Nincs annál felemelőbb, amikor nem a mester áll ki a tanítványáért, hanem a sokkal kevesebb élettapasztalattal bíró tanítvány a mesterért. Ez több mint gesztus, ilyet az tesz, aki így is gondolja.

Most egy nagy közhelyet pufogtatok el: Gyurta megérdemelte az aranyérmet. A miértre egyszerű a válaszom: Dani sportember. Évek óta sugárzik róla a tudatosság. Nem nagyképű, kimondottan kedves, ahogyan öccsét, Gegét „terelgeti” a nagyok között. Egész londoni viselkedése, nyilatkozatai megerősíthettek mindenkit abban, jól viseli az esélyesség terhét. Mintha erre is mondta volna a tévériporter, Deák Horváth Péter néhány méterrel a cél előtt hogy „Danikám, ki kell bírni!”

Kibírta.

Hiába szerepeltek eddig jól cselgáncsozóink, azért a tatamin sincsenek csodák. A csapat szerencsefia, Madarász Tamás nem vitte sokra szerdán.

Madarász szabad kártyával indulhatott az olimpián. Ahogyan ő fogalmazott London előtt, lehet, hogy edzéskihagyása van, de legalább nem nyomja a stressz. A tavaly novemberi bajnokság óta szinte felhagyott az edzésekkel, május 9-én kora reggel a Sydneyben ausztrálként bronzérmes cselgáncsozó, Pekli Mária – 1992-ben és 1996-ban magyar színekben, 2000-ben ausztrálként vett részt olimpián – azzal ébresztette, hogy kvótás lett. Madarász gyakorlatilag két és fél hónapot készült Londonra, az idén kis túlzással többet volt diszkóban, mint tatamin. Nem kell feltétlenül rosszra gondolni, legalább nem a mulatós, hanem a mulattatós oldalon, a diszkópultban keverte a zenéket.

Szurkoltam, hogy a szerencse fia éremig jusson. Ha ez sikerül, Madarász visszahozott volna valamit a régi időkből. Nevezetesen abból a korszakból, amikor a sportolás nem hivatásszerűen űzött foglalkozás volt, a versenyzők munka mellett sportoltak, nem pedig a nap 24 órájából 24-et azzal töltöttek, mitől lehetnének jobbak. Csupán egy kiragadott példa, de 1912-ben a lövészetben olimpiai bajnok Prokopp Sándor joghallgató eredetileg nem lett volna résztvevő, úgy került az olimpiai csapatba, hogy saját költségén utazott Stockholmba – Hammersberg Géza helyett, akit a munkahelyéről nem engedtek el.

Amikor megtudtam, hogy Madarász olimpiai résztvevő, a cselgáncsozóról az 1992-ben Eb-győztes dán futballisták jutottak az eszembe. Legalábbis, ami elterjedt róluk, hogy az UEFA embargója miatt a jugoszláv válogatott helyett a strandról utaztak az Eb-re. Egyébként nem így volt, mert a kizárás nem váratlan döntés eredményeként született, a dánok, mint a csoportban a jugoszlávok mögött másodikok és mint legjobb csoportmásodikok is számíthattak arra, hogy résztvevők lesznek, ennek megfelelően edzőtáborban érte őket a hír. Mindenesetre tény, hogy nem stresszelték agyon a felkészülést, mint ahogyan Madarász sem. Aki egy nagy eredménnyel nyilván a legjobb diszkósok között is hírnévre tett volna szert. Sőt, nem is olyan kétesre, mint Paul Kalkbrenner, a nemzetközileg ismert dj, a Berlin Calling című film főhőse. Milyen jó lett volna, ha Madarász egy kiugró eredmény után összerak egy szettet, mondjuk London Calling címmel.

Így csak azt mondhatja el magáról, hogy a cselgáncsozók között a legjobb diszkós és a dj-k között a legjobb dzsúdós. Igaz, egy „Good-bye, London” mixre még jó lehet. Az alap lehetne, mondjuk az Illésék immáron 40 éves örökbecsűje.



Még a legvérmesebb szurkolók sem mondhatják azt, hogy várták Szilágyi Áron aranyérmét, ezzel szemben ha bárkit megkérdeztek széles e hazában, kitől remél olimpiai bajnokságot, nem volt ember fia, aki ne Gyurta Dánielt mondta volna.

Ilyenek vagyunk, na! Mondják, egy sportolónak el kell viselnie az esélyességgel járó terheket, márpedig Gyurtát biztos favoritnak kiáltották ki. Noha egyfelől az a véleményem, hogy aki válogatott, mentálisan is feleljen meg ennek a feltételnek, ugyanakkor megdöbbentő volt, hogy egyik kereskedelmi televízió híradásában a döntő előtt fél órával sejtelmesen már kvázi olimpiai bajnokként említették Gyurta Danit.

Évtizedekkel ezelőtt úgy kezdődött az aranyesélyek felsorolása, hogy akkor ennyit nyerünk öttusában, annyit vívásban, egyet vízilabdában és így tovább. Mindenki annyi aranyig jutott, amennyire az optimizmusából futotta, utána úgyse kérte senki számon, mit mondott, ha meg valakit visszaidéztek, az megmondta, de tényleg, mert akkoriban még szakajtónyi első helyet szereztünk, tulajdonképpen nem volt nehéz beletrafálni. Azóta változtak az idők, Peking után arra vágyunk, hogy mindkét kezünket használjuk, ha majd a londoni első helyeket kell számolni. Az olimpia előtt nem sportágakat sorolt boldog-boldogtalan, hanem két nevet: Gyurta Dánielét és Berki Krisztiánét.

Nyilván ebben szerepe van a médiának is, ami némileg árnyalja a képet, mert a bulvársajtó felemel, aztán elejt, de Gyurta (és Berki) státusza megingathatatlan. Danit megkóstolta évekkel ezelőtt, akkor adott is rá alkalmat, a 15 évesen az athéni olimpiai ezüst után – fogalmazzunk úgy, nehezen dolgozta fel a népszerűséget. Ez a veszély, most nem fenyegeti, a televíziónak adott interjúban arra kérdésre, mennyire változtatja meg az életét az olimpiai bajnoki cím, nemes egyszerűséggel válaszolta, hogy ettől még nem lesz más ember. A rádióban pedig – 15 millió magyar olimpiai bajnokaként – nem feledkezett el Széchy Tamásról, aki megmondta, Daniból nagy bajnok lesz. De az edzőgéniusz személye azért is fontos, mert ő volt többek között Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Sós Csaba, Wladár Sándor, Szabó Joe, Darnyi Tamás, Rózsa Norbert, Czene Attila mentora, s ha nem is voltak valamennyien olimpiai bajnokok Széchy beléjük táplált valamit, amit nem lehet belőlük kiölni, a hatása alól nem lehet szabadulni, mint ahogyan a még gyermek Gyurta sem tudott. Egy tőről fakadnak valamennyien.

Az olimpiai bajnok kitartott mestere, Széles Sándor mellett, akit pedig többen eltanácsoltak volna mellőle. Nincs annál felemelőbb, amikor nem a mester áll ki a tanítványáért, hanem a sokkal kevesebb élettapasztalattal bíró tanítvány a mesterért. Ez több mint gesztus, ilyet az tesz, aki így is gondolja.

Most egy nagy közhelyet pufogtatok el: Gyurta megérdemelte az aranyérmet. A miértre egyszerű a válaszom: Dani sportember. Évek óta sugárzik róla a tudatosság. Nem nagyképű, kimondottan kedves, ahogyan öccsét, Gegét „terelgeti” a nagyok között. Egész londoni viselkedése, nyilatkozatai megerősíthettek mindenkit abban, jól viseli az esélyesség terhét. Mintha erre is mondta volna a tévériporter, Deák Horváth Péter néhány méterrel a cél előtt hogy „Danikám, ki kell bírni!”

Kibírta.

Hiába szerepeltek eddig jól cselgáncsozóink, azért a tatamin sincsenek csodák. A csapat szerencsefia, Madarász Tamás nem vitte sokra szerdán.

Madarász szabad kártyával indulhatott az olimpián. Ahogyan ő fogalmazott London előtt, lehet, hogy edzéskihagyása van, de legalább nem nyomja a stressz. A tavaly novemberi bajnokság óta szinte felhagyott az edzésekkel, május 9-én kora reggel a Sydneyben ausztrálként bronzérmes cselgáncsozó, Pekli Mária – 1992-ben és 1996-ban magyar színekben, 2000-ben ausztrálként vett részt olimpián – azzal ébresztette, hogy kvótás lett. Madarász gyakorlatilag két és fél hónapot készült Londonra, az idén kis túlzással többet volt diszkóban, mint tatamin. Nem kell feltétlenül rosszra gondolni, legalább nem a mulatós, hanem a mulattatós oldalon, a diszkópultban keverte a zenéket.

Szurkoltam, hogy a szerencse fia éremig jusson. Ha ez sikerül, Madarász visszahozott volna valamit a régi időkből. Nevezetesen abból a korszakból, amikor a sportolás nem hivatásszerűen űzött foglalkozás volt, a versenyzők munka mellett sportoltak, nem pedig a nap 24 órájából 24-et azzal töltöttek, mitől lehetnének jobbak. Csupán egy kiragadott példa, de 1912-ben a lövészetben olimpiai bajnok Prokopp Sándor joghallgató eredetileg nem lett volna résztvevő, úgy került az olimpiai csapatba, hogy saját költségén utazott Stockholmba – Hammersberg Géza helyett, akit a munkahelyéről nem engedtek el.

Amikor megtudtam, hogy Madarász olimpiai résztvevő, a cselgáncsozóról az 1992-ben Eb-győztes dán futballisták jutottak az eszembe. Legalábbis, ami elterjedt róluk, hogy az UEFA embargója miatt a jugoszláv válogatott helyett a strandról utaztak az Eb-re. Egyébként nem így volt, mert a kizárás nem váratlan döntés eredményeként született, a dánok, mint a csoportban a jugoszlávok mögött másodikok és mint legjobb csoportmásodikok is számíthattak arra, hogy résztvevők lesznek, ennek megfelelően edzőtáborban érte őket a hír. Mindenesetre tény, hogy nem stresszelték agyon a felkészülést, mint ahogyan Madarász sem. Aki egy nagy eredménnyel nyilván a legjobb diszkósok között is hírnévre tett volna szert. Sőt, nem is olyan kétesre, mint Paul Kalkbrenner, a nemzetközileg ismert dj, a Berlin Calling című film főhőse. Milyen jó lett volna, ha Madarász egy kiugró eredmény után összerak egy szettet, mondjuk London Calling címmel.

Így csak azt mondhatja el magáról, hogy a cselgáncsozók között a legjobb diszkós és a dj-k között a legjobb dzsúdós. Igaz, egy „Good-bye, London” mixre még jó lehet. Az alap lehetne, mondjuk az Illésék immáron 40 éves örökbecsűje.