Helyünk a világban

Az érmek számát tekintve jóslást ne várjanak tőlem, mert a pekingi olimpiát illetően nagyot tévedtem. Azóta semmilyen tippversenyben nem veszek részt, legyen az ötkarikás játékok, futball-vb vagy Eb, hogy a legnépszerűbb sporteseményeket említsem.

Mégis, ha már egy határon belül színt kell vallanom – és ha már London a helyszín –, több aranyat várok, mint amennyit az 1908-as olimpián nyertünk (3), s kevesebbet, mint amennyit az 1948-as játékokon akasztottak sportolóink nyakába (10). Az alsó határérték egybeesik a pekingi aranyterméssel, tehát rögtön a legutóbbi játékoknál vagyunk. Peking abban a tekintetben lehet kiindulási alap, hogy onnan csak felfelé
vezethet az út – ezt a hagyományok tisztelete is mondatja velem. Mint ahogyan Borkai Zsolt MOB-elnök a vele készített interjúban (Nemzeti Sport 2012. július 27.) említi, financiális okok nem gátolták sportolóink felkészülését, de ettől még a magyar sport infrastrukturális helyzete nem lett jobb.

Sportnemzet voltunk, ez abból a szempontból baj, hogy ettől nem tudunk elvonatkoztatni. Ráadásul a szurkolás – a sikk mellett – mintha a pótcselekvés egyfajta formájává vált volna, a hétköznapi élet sikertelenségeit szeretnénk két hét alatt a sporton keresztül sikerré transzformálni. A sporteseményeket taglalva általában többes szám első személyben beszélünk, míg két olimpia közti időszakban nem vállalunk feltétlenül azonosságot, ha kis hazánk dolgairól van szó. Az „ők” és „én” bármilyen más témakörben ritkán olvad a „mi” szócskába.

De mi a vágy titokzatos tárgya? Kisgyermeki – hangsúlyozom, kisgyermeki – felbuzdulással a válasz: minél több aranyérem. Emlékszem, a tokiói olimpián pólósainknak legalább két góllal kellett legyőzni a szovjeteket, aztán 5:2-re nyertünk. Szintén 1964-ben történt, hogy a kardozó Pézsa Tibor szétvívásban győzött a francia Arabo ellen, s mit ad isten, ő is 5:2-re nyert. Mindkét sportágban esélyesnek számítottunk az aranyra, de egy szót se szólhattunk volna, ha nem a magyar versenyzők nyernek. A 2004-es athéni játékokon Majoros István birkózónak kevesebb sansza volt, mint 40 évvel azelőtt a pólósoknak vagy Pézsa Tibornak. Mégis nyert, úgy is, hogy neki már kvalifikáción is nehéz ellenfeleken kellett áthámoznia magát. A példák kiragadottak, s mint ilyenek nem fedik százszázalékosan a valóságot, de a fílinget jól érzékeltetik. Várunk valamit – még a váratlant is – s az bekövetkezik.

Azt hiszem, London előtt mindenkinek a vágyakozás tárgyát kell magában tisztáznia. Ha reális az ember, nem érheti csalódás. Lemondtam arról, hogy a magyar sportnemzet, de azt sem vallom, hogy merjünk kicsik lenni. A Magyarországhoz területre, népességre hasonló nemzetek között legyünk a jók között, de az irreális, hogy a nemzetek pontversenyében az első tízbe kerüljünk – ez évtizedekkel ezelőtt magától értetődő volt.

Van bennem nemzeti büszkeség, de ez nem egyenlő a csodavárással. Mert csodák nincsenek, vagy legalábbis egyre kevesebb. Nem véletlen, hogy egy felmérés szerint az olimpia megkezdése előtt a hatvan éven felüliek érdeklődése élénkebb, mint más korosztályoké. Ebbe a generációba még belesulykolták, hogy sportnemzet vagyunk, s ha nem is ez volt az elsődleges cél, de a nemzeti identitásnak mindenképpen jót tett a sikeres olimpiai szereplés. A fiatalabb korosztályok tagjainak erről vajmi kevés tapasztalata van, mondhatni, ők jobban a helyén kezelik a sportot, mint a hatvanasok. A kérdést persze úgy is fel lehet tenni: hol a sport helye, egyáltalán mikor van a helyén? S ez az a pont, ahol elválik, az elvárások a realitásokat tükrözik-e vagy a vágyakat. Az a sportoló, aki élete legjobbját teljesíti, de ezzel sem lesz aranyérmes, nem lesz kisebb a szememben, hogy nem nyert.

Elfogadom, hogy a sport társadalomban betöltött szerepe az évtizedek alatt megváltozott. Csak-csak azt is, hogy a sport területén a pénz veszi át a hatalmat. Egy dolgot nem fogadok el, a kishitűséget. Ezért a pekinginél jobban kell szerepelnünk. Ami a magyar sport helyzetét gyökeresen nem változtatná meg. De kellenek a kapaszkodók. Lehessen azt mondani majd évekkel később, hogy Londonban kezdtük meg a visszazárkózást.

Mégis, ha már egy határon belül színt kell vallanom – és ha már London a helyszín –, több aranyat várok, mint amennyit az 1908-as olimpián nyertünk (3), s kevesebbet, mint amennyit az 1948-as játékokon akasztottak sportolóink nyakába (10). Az alsó határérték egybeesik a pekingi aranyterméssel, tehát rögtön a legutóbbi játékoknál vagyunk. Peking abban a tekintetben lehet kiindulási alap, hogy onnan csak felfelé
vezethet az út – ezt a hagyományok tisztelete is mondatja velem. Mint ahogyan Borkai Zsolt MOB-elnök a vele készített interjúban (Nemzeti Sport 2012. július 27.) említi, financiális okok nem gátolták sportolóink felkészülését, de ettől még a magyar sport infrastrukturális helyzete nem lett jobb.

Sportnemzet voltunk, ez abból a szempontból baj, hogy ettől nem tudunk elvonatkoztatni. Ráadásul a szurkolás – a sikk mellett – mintha a pótcselekvés egyfajta formájává vált volna, a hétköznapi élet sikertelenségeit szeretnénk két hét alatt a sporton keresztül sikerré transzformálni. A sporteseményeket taglalva általában többes szám első személyben beszélünk, míg két olimpia közti időszakban nem vállalunk feltétlenül azonosságot, ha kis hazánk dolgairól van szó. Az „ők” és „én” bármilyen más témakörben ritkán olvad a „mi” szócskába.

De mi a vágy titokzatos tárgya? Kisgyermeki – hangsúlyozom, kisgyermeki – felbuzdulással a válasz: minél több aranyérem. Emlékszem, a tokiói olimpián pólósainknak legalább két góllal kellett legyőzni a szovjeteket, aztán 5:2-re nyertünk. Szintén 1964-ben történt, hogy a kardozó Pézsa Tibor szétvívásban győzött a francia Arabo ellen, s mit ad isten, ő is 5:2-re nyert. Mindkét sportágban esélyesnek számítottunk az aranyra, de egy szót se szólhattunk volna, ha nem a magyar versenyzők nyernek. A 2004-es athéni játékokon Majoros István birkózónak kevesebb sansza volt, mint 40 évvel azelőtt a pólósoknak vagy Pézsa Tibornak. Mégis nyert, úgy is, hogy neki már kvalifikáción is nehéz ellenfeleken kellett áthámoznia magát. A példák kiragadottak, s mint ilyenek nem fedik százszázalékosan a valóságot, de a fílinget jól érzékeltetik. Várunk valamit – még a váratlant is – s az bekövetkezik.

Azt hiszem, London előtt mindenkinek a vágyakozás tárgyát kell magában tisztáznia. Ha reális az ember, nem érheti csalódás. Lemondtam arról, hogy a magyar sportnemzet, de azt sem vallom, hogy merjünk kicsik lenni. A Magyarországhoz területre, népességre hasonló nemzetek között legyünk a jók között, de az irreális, hogy a nemzetek pontversenyében az első tízbe kerüljünk – ez évtizedekkel ezelőtt magától értetődő volt.

Van bennem nemzeti büszkeség, de ez nem egyenlő a csodavárással. Mert csodák nincsenek, vagy legalábbis egyre kevesebb. Nem véletlen, hogy egy felmérés szerint az olimpia megkezdése előtt a hatvan éven felüliek érdeklődése élénkebb, mint más korosztályoké. Ebbe a generációba még belesulykolták, hogy sportnemzet vagyunk, s ha nem is ez volt az elsődleges cél, de a nemzeti identitásnak mindenképpen jót tett a sikeres olimpiai szereplés. A fiatalabb korosztályok tagjainak erről vajmi kevés tapasztalata van, mondhatni, ők jobban a helyén kezelik a sportot, mint a hatvanasok. A kérdést persze úgy is fel lehet tenni: hol a sport helye, egyáltalán mikor van a helyén? S ez az a pont, ahol elválik, az elvárások a realitásokat tükrözik-e vagy a vágyakat. Az a sportoló, aki élete legjobbját teljesíti, de ezzel sem lesz aranyérmes, nem lesz kisebb a szememben, hogy nem nyert.

Elfogadom, hogy a sport társadalomban betöltött szerepe az évtizedek alatt megváltozott. Csak-csak azt is, hogy a sport területén a pénz veszi át a hatalmat. Egy dolgot nem fogadok el, a kishitűséget. Ezért a pekinginél jobban kell szerepelnünk. Ami a magyar sport helyzetét gyökeresen nem változtatná meg. De kellenek a kapaszkodók. Lehessen azt mondani majd évekkel később, hogy Londonban kezdtük meg a visszazárkózást.

S erre azért van esély.