Kutyaszorító

Pakkot kaptunk, mégpedig jó nagyot, most aztán lehet magyarázkodni, mi miért történt a rájátszásban az Alba Volán–Ljubljana EBEL-negyeddöntőben. Lehet a dolgokat kozmetikázni, hogy a székesfehérváriak jól játszottak az alapszakaszban és a középső etapban, de senki sem foglalkozik ezzel – amikor egy verhető ellenfél pottyantja ki a legjobb magyar csapatot.

Pakkot kaptunk, mégpedig jó nagyot, most aztán lehet magyarázkodni, mi miért történt a rájátszásban az Alba Volán–Ljubljana EBEL-negyeddöntőben. Lehet a dolgokat kozmetikázni, hogy a székesfehérváriak jól játszottak az alapszakaszban és a középső etapban, de senki sem foglalkozik ezzel – amikor egy verhető ellenfél pottyantja ki a legjobb magyar csapatot.

A harmadik szlovéniai mérkőzésen már a veszett fejsze nyele után korcsolyázott a társaság, nem is erről a meccsről kell beszélni, mert a Ljubljana fehérvári győzelme után a kiesés már benne volt a pakliban. Áltattuk magunkat, hogy a szlovénoknak sok a sérültjük, meg hogy három sorral játszva majd elfáradnak, s amint lehetett, minden érdekelt hozzátette, jobbak is vagyunk. A Volán a saját szájából énekelte ki a sajtot, s belegondolva a mondás tartalmába, ez nem kis teljesítmény.

Lehet most azzal takarózni, hogy a csapatnak nem volt playoff-rutinja, meg a rájátszás egészen más, mint az alapszakasz, ehelyett ökölbe szorított kézzel kell dühöngeni. Illetve higgadtan levonni a konzekvenciákat. Próbáljuk meg. A Volánnak nem a harmadik idegenbeli mérkőzésre kellett volna egy nappal előbb elutaznia, hanem az első vagy a második ljubljanai összecsapás előtt. A 7–2-es vagy a 8–1-es győzelem után. Nem pedig azzal előállni a vereségeket követően, hogy a playoffban a fölényes győzelem ugyanannyit ér, mint a hosszabbításban kicsikart. Nem kellett volna alkalmat adni, hogy ez a kétségtelenül nagy igazság szóba kerüljön. Van abban valami sorsszerű, hogy az egyébként kiválóan teljesítő csapat működtetéséhez úgy kell összevadászni a támogatókat, hiába a minőség, a költségvetéshez még közel százmillió hibádzik. Nyilván ez is cenzúrázta az esetleges gondolatot, hogy az első két meccs valamelyikére utazzon ki a csapat. Noha nagyságrendileg nem nyomta volna meg a büdzsét, mégis a szegény ember nem mindig képes nagyvonalúan gondolkodni. Az is lehet, hogy most jött ki az eddigi jó teljesítmény böjtje, a hétórás, szinte ingajáratban megtett utazások fáradtsága. S noha ez más együttesekkel is így van, nem mindig és mindenütt hat(hat) egyformán.

De itt van a gyilkos ösztön kérdése. Pazar első találkozó után a saját csarnokában kellett volna megfojtani az ellenfelet, ehelyett magyar vezetés után a Ljubljana hosszabbításig vergődött, amelyben nyert. Ekkor vigasztaltuk azzal magunkat, hogy a fölényes győzelemért se jár több pont. Arról kevesebb szó esik, miért nem ismerték fel a játékosok a lehetőséget, hogy már a rájátszás elején tudatosítsák, bármennyire is akart a Ljubljana a Volánnal játszani, ez más kávéház. Ha égett volna a csapat, azt mondom, oké, dobni kell az idegenbeli meccset, értelmetlen feleslegesen kihajtania magát. De a székesfehérváriak voltak nyerő helyzetben! Szép csendben be kellett volna verni a szöget a Ljubljana koporsójába, azonban valahogy mindenki úgy volt vele, kifolyt a meccs, ám a pályaelőny megmaradt. S különben is egyre többször elhangzott a nagy igazság: a rájátszás nem négy mérkőzésből áll. Az volt az érzésem, a második fölényes hazai győzelmet követően teljesen hasonló volt a helyzet: emlékezzünk csak, a Volán az első harmad után 1–0-ra vezetett idegenben, aztán ezt az összecsapást is szinte észrevétlenül vesztette el. Az összesítésben 2–2 után pedig jött a székesfehérvári fiaskó, úgy, hogy a szlovénok megérezve a lélektani előnyt, egy nappal a meccs előtt megérkeztek, hogy ne ólmos lábakkal kelljen jégre lépniük. Az a mérkőzés elment – ez egyébként a legjobb családban is előfordulhat –, az előny meg átment, a többit tudjuk, azóta vigasztaljuk magunkat, hogy a rájátszásig nem is ment rosszul. De hol maradt a gyilkos ösztön? Miért nem akadt(ak) játékos(ok), aki(k) egy szemvillanással döntött(ek) volna?

Persze felröppentek pletykák is: az a szép, ha otthon húzza be a csapat a negyedik győzelmét, a saját közönsége előtt, meg még egy hazai mérkőzés bevétele segít valamit az anyagiak terén, sőt olyan kósza hír is felreppent, hogy a zágrábiak elleni elődöntőre kimondottan jó, ha meccsekkel hangolunk. Tulajdonképpen lehet, hogy mindez igaz, de azt azért tegyük gyorsan hozzá: nem a Volán játszik a horvátokkal… Szakmai kérdéseket továbbra sem érintenék, mert az nem az, hogy fel kell rázni a csapatot. Kevin Primeau személye nekem egyelőre talány. A palánk innenső oldaláról úgy néz ki, nagyjából rendben mennek a dolgok, ám megkockáztatom, Kercsó Árpáddal, de továbbmegyek, Pat Cortinával nincs ez fiaskó – előbbi eltört volna valamelyik spílere hátán egy botot, de utóbbi is ordított volna az öltözőben. Ordítani persze most is lehet, csak éppen a dühtől.

S még valami: ha megverjük a szlovénokat, úgy mehettünk volna az áprilisi ljubljanai vb-re, hogy a megvert kutya emlékszik a gazdájára. Ehelyett megvert kutyaként térhetünk vissza.

Úgy, hogy egyébként nem vagyunk kutyák!