Tudja a helyét a világban – az alázatos Rafael Nadal

„Létezik Rafa Nadal, a teniszező, akit az emberek győzni látnak, és vagyok én, Rafael, az ember, aki mindig is voltam, és aki mindig is lettem volna, függetlenül attól, hogy ismertté váltam volna vagy sem” – áll a spanyol teniszező önéletrajzi könyvében.

A két személyiségben csupán annyi a közös, hogy mindkettő a győzelem megszállottja – egyébként nem is különbözhetnének jobban. Az egyik nem ismeri a félelmet, minden pillanatban koncentrál, fegyelmezett, a másik nem tud elaludni egyedül a sötétben, csak akkor megy a vízbe, ha látja az alját, a családjában híres az ügyetlenségéről, rettenetesen szétszórt. A vereséget viszont Rafa és Rafael is nehezen viseli, néhány évvel ezelőtt az is megtörtént, hogy egy közös kártyázás végén csalással vádolta a családját.

Hogy a pályán kívül képes volt megmaradni Rafaelnek, azt nevelőedzőjének és nagybáty­jának, Toni Nadalnak, a szüleinek, Sebastiánnak és Ana Maríának, valamint a manacori közegnek köszönheti. A mallorcai településen minden idők egyik legnagyobb teniszezője nyugodtan besétálhat bármelyik üzletbe vásárolni, hétköznapi embernek érezheti magát, mert senki sem fogja megszólítani, közös képet kérni – a visszafogott szigetlakók nem a trófeái alapján ítélnek meg valakit, hanem aszerint, milyen ember, a magamutogatást pedig elítélik.

Nadal édesanyja is azt mondja, Manacor az egyetlen hely, ahol fia tökéletesen kikapcsolódhat, neki ez a béke szigete. Előfordult, hogy a monte-carlói tornagyőzelem után nem szeretett volna még egy éjszakát a városban maradni, ezért fapados járattal kellett elutaznia Spanyolországba. A nizzai reptéren nagyon meglepődtek a turisták, amikor ő is beállt a sorba az EasyJetre várakozók közé. „Valaki megkérdezte, miért nem magángéppel utazom. Valóban megkérhetném az egyik szponzoromat, hogy magánrepülővel szállítson mindenhová, de nem érezném jól magam, mert egyrészt túlságosan hivalkodónak tartom, másrészt nem szeretek visszaélni a szponzori kapcsolataimmal” – írta önéletrajzi könyvében Nadal, aki azt is elárulta, kinevették utastársai, amikor alig tudta betuszkolni az ülése feletti csomagtartó rekeszbe a széles monte-carlói kupát.

A szülei is szerénységre nevelték, nem éreztették vele egyszer sem, hogy különleges lenne csupán azért, mert az egyik sportágban sikeres. Minden idők legjobb teniszmérkőzését követően, amikor a 2008-as wimbledoni fináléban legyőzte Roger Federert, Rafa édesapja azt mondta, nagyszerű pillanat volt, amikor látták a kezében a trófeát, de nem érezte felemelőbbnek, mint amikor a lánya átvehette a diplomáját. Az édesapja hatására bármennyire is gyűlöl veszíteni, Rafa mindig gratulál ellenfelének, elismeri a teljesítményét, kimutatja a tiszteletét.

Édesanyja azt állítja, akkor is szeretné a fiát, ha nem lenne jó ember és elkényeztetett kölyökként viselkedne, viszont nem utazná át a fél világot azért, hogy megnézze a mérkőzését. Ana María több interjúban is elárulta, mindig meglepi, mennyire ellentmondásos Nadal viselkedése a pályán és azon kívül: „Ezért kényszeríti magát arra, hogy a mérkőzés előtt személyiséget váltson: elfojtja minden félelmét és idegességét, majd kiereszti a benne rejlő gladiátort.”

A legnagyobb hatással a hozzáállására és pályafutására nevelőedzője, a 2017-ig vele dolgozó Toni Nadal volt. A nagybátyja rettentően keményen bánt Rafával, rengeteg elképesztő történet fűződik hozzá – utólag azt mondja, mással mindezt nem tette volna meg, viszont tudta, unokaöccsének erre van szüksége ahhoz, hogy kiemelkedő eredményeket érjen el, és ami ennél fontosabb, jó ember legyen. Rengeteget követelt tőle, könyörtelenül hajtotta, az utolsó erőtartalékát is kipréselte belőle, sokszor kiabált vele, elvárta a feltétel nélküli fegyelmet és engedelmességet. Ha elkalandozott Rafa figyelme az edzésen – és lássuk be, egy tizenéves gyereknél ez előfordul –, Toni hozzávágta azt, ami a keze ügyébe került. Mindig ő szedte össze a labdákat és takarította a pályát, nem a vele gyakorló fiúk. Amennyiben csak az egyik térfélre tűzött a nap, Rafának mindig ott kellett játszania. Ha versenyre menet otthon hagyta a vízét egy fullasztóan meleg napon, Toni nem vett neki másikat, hagyta szomjazni, hogy megtanulja a leckét, és legközelebb ne felejtsen el rendesen bepakolni. Engedte, hogy a 20 pontig tartó egymás elleni mérkőzésükön az ifjú Rafael eljusson 19 pontig, elkezdjen örülni valószínűtlen győzelmének, majd Toni leütötte a pályáról, hogy kiölje belőle az elbizakodottságot.

„Edzés közben mindig komoly, rideg és szigorú volt. Ha nem tette volna ezt velem gyerekkoromban, nem lennék az a játékos, aki ma vagyok. Mindig hangsúlyozta a kitartás fontosságát, azt tanultam meg tőle, hogy le kell küzdenem a gyengeséget, a fájdalmat, menjek el a végsőkig, és sohase törjek meg” – mondta Nadal, akitől nagybátyja a Grand Slam-trófeák megszerzését követően is ugyanilyen hozzáállást és alázatot várt el, semmivel sem viselkedett megértőbben vagy kedvesebben az edzéseken.

Előfordult, hogy Rafa nagybátyjával és menedzserével, Carlos Costával sétált, mire Toni kifakadt, hogy ne legyen kettejük között, mert így azt sugallja a többi járókelőnek, hogy különleges, ők pedig a testőrei. Addig nem hagyta békén unokaöccsét, amíg nem cserélt helyet egyikükkel.

Amikor Rafa megnyerte a 12 éven aluliak országos bajnokságát, és a családja ünnepelte, Toni gyorsan visszarángatta a valóságba: magát újságírónak kiadva felhívta a spanyol szövetséget, elkérte a legutóbbi 25 győztes névsorát, majd az egész család előtt felsorolta a neveket, hogy vajon kit ismernek közülük. Miután csupán öt korábbi bajnokról hallottak, Toni ünnepélyesen összefoglalta a helyzetet: „Egy az öthöz az esélye annak, hogy profi sportolóként is elérj valamit. Ne becsüld túl a mai győzelmet, Rafael!”

A nagybácsi sohasem kapott pénzt Rafától vagy a szüleitől a munkájáért, viszont testvére, Sebastián sikeres vállalkozásainak 50 százalékos tulajdonosa, pedig nem dolgozik a cégekben – összességében tehát megkapta azt az anyagi megbecsülést, ami jár egy olyan embernek, aki felnevelt egy világhírű sportolót.

És miközben látjuk, milyen fantasztikus eredményeket ér el, talán mégis az a leginkább lenyűgöző Nadalban, hogy 34 évesen, 20-szoros Grand Slam-bajnokként is határtalan alázattal indul edzeni, versenyezni. Ehhez pedig kellett az olykor kegyetlen Toni, aki még ezt az alázatosságot sem tartja valamiféle becsülendő tulajdonságnak:  „Szerénynek kell lenni és kész. Ez egyáltalán nem különleges érdem. Sőt, azt sem mondanám Rafaelre, hogy szerény, csupán tudja, hol a helye a világban. Mindenkinek tudnia kellene, hol a helye a világban...”

(A következő részben: Tudja, mit neveztek el Roger Federerről Nadal akadémiáján?)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 5-i lapszámában jelent meg.)