A sárban is (világ)első – Ruszanov András publicisztikája

Sic erat in fatis, így volt megírva a sors könyvében. Talán Ovidius e híres szavai a legtalálóbbak annak illusztrálására, ami Rafael Nadallal történt az elmúlt napokban. Az aktuális világelső még szeptember közepén, lemondva ázsiai szerepléseit, inkább fájós jobb térdének pihentetése mellett döntött, kvázi otthon ragadt Mallorcán. Ám akkor még legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy az újabb kényszerszünet alatt a szűkebb hazáját érő időjárási katasztrófa egyik kulcsfigurájává avanzsál. Bár, mint Pilátus a krédóba, úgy került e szituáció középpontjába, de az ilyen és ehhez hasonló nem várt élethelyzetek mutatják meg igazán az emberi lények valódi arcát. Az egyik leghíresebb spanyol ezúttal sem okozott csalódást.

Hogy egy kicsit otthonosabban mozogjunk a Mallorcán élők gondolatvilágában, elöljáróban le kell szögeznünk: az ott élők masszív identitástudata versenyképes bármely – népesség és területi kiterjedés terén – jóval nagyobb országokéval. A szigetlakók – és úgy általában a spanyolok – markáns jellemvonása az ősök szülő-, illetve lakóhelye iránti lojalitás; az oda- és együvé tartozás már-már szimbolikus jelentőségű. Történetünk főszereplője, Rafael Nadal családjának tagjai négy generáción átívelően egytől egyig helyiek, Manacor szülöttei: a teniszező déd- és nagyszülei, édesanyja és édesapja, nagybátyjai, testvére, barátnője, de még leghűségesebb barátja, egyben fizioterapeutája, Rafael „Titin” Maymó is itt látta meg a napvilágot. A világelső jelenlegi edzője, Carlos Moya pedig az egyórányi kocsiútra lévő fővárosból, Palma de Mallorcából származik.

A genius loci, vagyis a hely szelleme elég korán éreztette hatását a 17-szeres Grand Slam-bajnok pályafutásában. Miután – az ütő kezén eltört kisujjal – megnyerte a 14 év alattiak spanyol bajnokságát, a nemzeti szövetség rögvest felajánlotta neki a barcelonai San Cugat-központba szóló ösztöndíjat. Ez akkortájt Európa egyik legkiválóbb teniszakadémiájának számított, és csupán félórás repülőútra volt Manacortól. Mindezek ellenére a válaszút elé kerülő család – meghányva-vetve a döntést – végül udvariasan elutasította a kecsegtető ajánlatot. Ezzel tulajdonképpen kitartottak az edző-nagybácsi, Toni, de legfőképpen Mallorca mellett. Álláspontjuk azon alapult, hogy Rafának a szülővárosában a helye.

Nadal karrierje folyamán e kötődés és a honvágyérzet csak fokozódott; bárhol járt a világban, ugyanolyan intenzitással hiányolta otthonát. Köztudomású róla, hogy amint lehetősége adódik, az első Manacorra tartó járattal repül haza. Ez a jó értelemben vett addiktív hazavágyódás annak tudható be, hogy akkor érzi jól magát a bőrében, ha otthon lehet. Életrajzi könyvének társszerzője, John Carlin szavaival élve: „a teniszben zaklatott életet élő Rafa számára a Mallorcára való visszatérés jelenti a békét... Ez az egyetlen hely a világon, ahol Nadal hétköznapi embernek érezheti magát, ahol a lakók természetüknél fogva az alapján ítélik meg, ami alapján szerinte kell: nem az eredményei fényében, hanem aszerint, amilyen ember.” Itt nem rohanják le a szurkolók, nem állnak sorban autogramért, bármikor kedvére végigsétálhat az utcán, vagy elmehet vásárolni, szórakozni. S ami más helyütt szinte elképzelhetetlen: mindezen élettevékenységekhez nem szükségeltetnek sem testőrök, sem biztonságiak.

Két héttel ezelőtt a még New Yorkban, a US Open elődöntőjében (pontosabban az azt megelőző egyik bemelegítő gyakorlásnál) szerzett térdsérülése miatt törölni volt kénytelen a pekingi és sanghaji tornán való részvételét. Ez a teniszranglista nyelvére lefordítva mínusz 1500 pontot jelentett, és bizonytalan visszatérést az év hátralévő európai tornáira. Orvosa, Ángel Ruiz Cotorro pihenést javasolt a térdfájdalmakra Rafának, aki így kényszerszabadságra küldte magát.

Mindeközben a Baleár-szigetcsoport legnagyobbika (ahogy Mallorca nevének eredete is erre utal) a napokban szenvedte el az évtized, de mondhatjuk, az évszázad legpusztítóbb természeti csapását. Egyszerű délutáni zápornak indult, amelyről akkor még senki sem gondolta, hogy özönvízszerű felhőszakadássá változik. Alig négy óra leforgása alatt mintegy huszonöt centiméteres zuhatag sújtotta a sziget keleti részét. Sant Llorenc de Cardassar, ez a Manacortól húsz percre található település szenvedte el a legnagyobb károkat. A hirtelen jött felhőszakadás miatt megáradtak a folyók és a környékbeli patakok, a város utcáit elöntő sáros víz százak lakhelyét tette megközelíthetetlenné. A megduzzadt és medrükből kilépő folyók okozta áradás az érintett településeken bokáig érő sártengert, elárasztott pincéket, egymás hegyén hátán lévő gépjárműveket hagyott maga után. A hatóságok eddig tíz halálos áldozatról tudnak, s többek eltűnését jelentették be. Egy brit pár éppen taxiban ült, mikor elkapta őket az esőzés, és ott is érte őket a végzet. A mentésbe ötszáz önkéntes mellett nyolcvan katona is bekapcsolódott. Lezártak kilenc autóutat, ideiglenes szálláshelyeket nyitottak meg, s majdnem százan töltötték az éjszakát sportközpontokban.

Ezen a ponton (is) kapcsolódott be Rafael Nadal a mentési munkálatokba. Azonnal a helyszínre sietett barátjával és fizioterapeutájával, Rafael Maymóval, valamint a teniszakadémiájuk több munkatársával. Gumicsizmát felkapva beállt a többi munkás közé, s elkezdték a sártól megtisztítani a lakóházakat, műhelyeket. A helyi lakosokkal együtt, nyakig piszkosan, épületről épületre járva, ha kellett a tengernyi szemetet pakolta, ha a szükség úgy hozta, sarat söpört vagy takarított, és – talán a legfontosabb – a jelenlétével reményt sugárzott. Nem a hőst játszotta, hiszen szülőföldje nem arról híres, hogy kivételezésben részesítenek bárkit is. Nem hiába ajánlja Sebastian, Nadal édesapja mindenki figyelmébe a helyiek körében méltán népszerű könyvet, a Kedves mallorcaiakat. Abban ez áll: „Mallorca nem az a hely, ahol túl sok hős születik – és azt a keveset sem ünneplik egyáltalán.”

A tevőleges segítségnyújtás mellett Nadal azonnal megnyitotta a nevét viselő teniszakadémiáját a lakásukat elvesztő és átmenetileg hajléktalanná váltak előtt, egyúttal közölte a lakossággal, hogy felajánlja segítségét a rászorulóknak. Az akadémián a tragédia másnapján a központi pályán egyperces néma csenddel emlékeztek az elhunytakra.

Tizedmásodpercig arra gondoltam, talán a sors keze vagy a csillagok rendelték így, hogy most otthon kellett maradnia Rafának, hogy segítő kezet nyújthasson. Ugyanakkor elképzeltem magam előtt a világ elitjébe, a top 50-be tartozó játékosokat hasonló élethelyzetben, gumicsizmában, mocskosan, amint sarat lapátolnak, autóroncsokat emelnek ki és szemetet gyűjtenek ugyanolyan elánnal és mentalitással, ahogy egyikük tette és teszi most is. A világ jelenlegi legjobb játékosa ő, bár ha valami, ez most igazán másodrangú kérdés. Nadalról eddig is köztudott volt, hogy állja a sarat a pályán, és ezt – lám – a pályán kívül is bizonyította. Mostani cselekedete, akárcsak az életpályája, több mint példaértékű.

Csak titkon bízom és remélem, hogy kollégái adott helyzetben követték volna Rafa példáját, és hasonlóan jártak volna el. Ugyanis karitatív felajánlásokkal már tele van a padlás, viszont a konkrét tevékenység sok helyütt elkelne még. A fenti eset hűen bizonyítja, hogy a pazar játékon és a fergeteges labdameneteken túl az önzetlen segítségnyújtással is felemelő, lelket melengető pillanatokat élhetünk meg. Sőt, tanúi lehetünk annak is, ha – mindennemű hősködés látszatát elkerülve – egy sztár(játékos) is ember marad minden körülmények között... Rafael Nadal ebben (is) világelső, és talán nem véletlenül!