Gladiátorharc – Csurka Gergely publicisztikája

Nem egészen hét éve annak, hogy 2011 augusztusában ugyanezen hasábokon nagyjából eltemettem Fucsovics Mártont. Mindezt annak a fájdalmas esetnek az ürügyén, hogy akkori mentora, a Davis-kupa-csapatot is irányító Hornok Miklós – saját bevallása szerint a kelleténél sokkal később – kirakta a válogatott keretből, ugyanis nem volt hajlandó tovább tolerálni, hogy a sportág legnagyobb ígérete teljesen letért a számára elképzelt útról. Mondjuk úgy, hogy nem kizárólag a teniszpálya szerepelt a fókuszban, sőt. Elnézést a hosszabb idézetért, ám az akkor leírtak még ma is aktuálisak, bár hadd tegyem hozzá rögtön, most már egyáltalán nem Marci szempontjából (avagy érdekes érzés volt az akkori írás emlékével együtt élőben végignézni, amint megnyeri a genfi ATP-tornát).

„…a kvalitások megvannak, ám nyilvánvaló, hogy a monotóniatűrés, a lemondás mint olyan, egyszerűen nem megy. Ezzel nincs is semmi probléma – ha esetleg a mostani kilengések után Fucsovics visszatalál a pályára, még akár a 300-ig is eljuthat, ha meg egyszer elkapja néhány hétre a fonalat, felmegy 150-ig. (…)

Fucsovics konkrét esete fájdalmas – viszont elsőrangúan illusztrálja a 21. század mind kegyetlenebb kihívásokat támasztó versenysportjának világát: egyre szűkül azon sportágak köre, amelyek nem veszik ki a normál életvitelből a fiatalokat. A választás rettenetes: ha vinni akarod valamire, felejtsd el, hogy lesz/van/volt gyerekkorod. Ha harmincvalahány évesen visszaemlékszel majd, vidám momentumokat az edzőtáborokból kell megidézned és külföldi versenyekről – de kimaradnak a hosszú nyaralások, a haverokkal átpiált éjszakák, a csajok vég nélküli hajkurászása, életed főszereplői a csapattársaid, az edződ, a kabinos, a gyúró, a doppingellenőr lesznek, nem a testi-lelki jó barátok.”

A második rész riasztó, ám ettől tény: nagyjából ez vár arra, aki igazán szép karriert kíván befutni; persze, szükség van átlag feletti képességekre is. Fucsovics Mártonnál ez kipipálható, ezt minimum a wimbledoni juniorbajnoki címe óta tudjuk. Kiváló fizikum, kimagasló játékintelligencia, remek ütésrepertoár, brutálisan erős adogatás – ha ezek közül egy is csupán közepes, a jelen férfiteniszében szinte lehetetlen érvényesülni.

Plusz az emberi tényezők, amelyek éppen abban az időszakban számítanak leginkább, amely egy teniszjátékos karrierjének leginkább meghatározó része: a megérkezés a felnőttek világába. Az út kinek hosszabb, kinek rövidebb. A vezető tenisznációk igazán tehetséges fiataljainak jobban ki van kövezve, felkészült edzők, jól szervezett versenyrendszer, kiváló menedzselés generálja a semmivel sem helyettesíthető hátszelet, évtizedes tapasztalatok, rendkívüli kapcsolati hálók segítik ezeket a srácokat. Félreértés ne essék, klasszikus gyerekkoruk, fiatalságuk nekik sincs, viszont a legjobb százig adott esetben könnyebben jutnak el, mint mondjuk egy talentummal gazdagon megáldott nyíregyházi tinédzser, aki előtt nemhogy kikövezett út nincs, de egy normálisan kitaposott ösvény sem.

Ne tévedjünk: ez maga a brutális gladiátorharc, amelyben a gyengék elhullanak. Tíz- és százezrek püfölik szerte a glóbuszon a labdát azzal a céllal, hogy egyszer odaérjenek az álomvilágba – ám oda csupán száz-kétszáz nyer bebocsátást, és egy pillanatig nem érezheted azt, hogy de jó, megérkeztem, akkor most kicsit hátradőlnék. Aki így tesz, percek alatt darabokra tépik és felfalják.

A honi rajongók többségének leginkább tévén adatik meg az elitmeccsek figyelemmel követése – márpedig az tudható, hogy a közvetítés lelassítja a valós akció sebességét. Élőben elképesztő látni, mekkora energiát kell mozgósítania a játékosnak, hogy a lehető legjobb testtartásból üsse meg a labdát (legyen mögötte, úgymond). És ez mindössze egy ütés egy menetben, ami egy pontért megy, hol vannak még a gémek, a szettek – hétszám, hónapszám, éveken át. Ez így, ahogy van, egészen rendkívüli terhelést jelent az emberi szervezetnek, avagy nem véletlen, hogy ma a legnagyobbak is sokkal hamarabb használódnak el, mint a régi szép időkben. Nadal, Murray, Djokovics tényleg fenomenális, csak éppen róluk is ordít, hogy a megpróbáltatásoknak ezt a fokát még ők, a csúcsragadozók is képtelenek igazán hosszú távon elviselni – fizikailag és mentálisan is. Tizenkilenc évesen ma nem nyernek Grand Slameket, mint anno Sampras vagy Agassi, mert egyszerűen nem elég erősek az ifjú testek; és aligha látunk még egy olyan aggastyánmenetelést, mint amilyen a 39 éves Jimmy Connorsé volt a US Open elődöntőjéig, mert nincs az az izomzat és az az ízület, amely nem roppan meg ebben a gyűrődésben (na jó, Federeré talán, bár ő is úgy tartósítja magát, hogy a testet facsaró salakpályás szezont immár rutinszerűen kihagyja).

Ebben a világban a csúcsok felé terelgetni egy magyar ifjút…

Őrült kihívás. Pontosan azért, mert nincs igazán követhető példa. Nem véletlen, hogy 36 évet kellett várni, amíg Taróczy Balázs után újra ATP-tornát nyer egy férfiversenyzőnk. Fucsovics Marci karrierjében ez óriási siker, a sportág honi históriájában szintúgy, de legyünk nagyon őszinték legalább magunkhoz: ez a teniszvilág hatalmas univerzumában ugyan megsüvegelendő produkció – hisz pontosan tudható, hogy ez sem sikerülhet bárkinek –, ám összességében csak egy aprócska fejezet. ATP 250-es tornából évente rendeznek 40-et, ezek felett van még tucatnyi 500-as, kilenc Masters, na meg a négy Grand Slam a topkategóriában. Azaz van bőven meghódítható csúcs, csak éppen az előző három és fél évtizedben magyar férfi játékosnál már egy negyeddöntőnek is örültünk, illetve arra fátyolos szemekkel emlékeztünk, hogy Marci ment három kört az Australian Openen januárban – mert trófeát senki sem tudott szerezni, a slameken is csupán csipegettek egy-egy győzelmet a mieink, ha főtáblára kerültek egyáltalán.

Ez egyszerre illusztrálja a feladat nehézségét, továbbá a sportág honi állapotait – miközben persze feltehető a kérdés: miért volna kötelező magyar teniszezőnek menetrendszerűen ATP-tornákon söpörnie, és a Grand Slamek második hetében parédéznia? (Babos Timi megteszi párosban, de most ne menjünk bele a női és a férfitenisz közti különbségek ecsetelésébe.) Lehet provokatív választ adni erre, hogy a környező országok szinte mindegyike képes volt kinevelni legalább egy olyan játékost, aki valóban világhírű lett, akkor mi miért nem? Miközben az is tény, hogy az amerikaiak nagy kedvvel élcelődnek Wimbledon kapcsán az „anyaországon”, hogy a harmincas években triplázó Fred Perry volt a legutóbbi angol, aki tudott teniszezni és nyerni hazai pályán (Murray ugyanis skót). És hát a Borg-, Wilander-, Edberg-féle svéd szupervonulat is rémesen elhalványodott (momentán senki sincs a százban tőlük), ami azt mutatja, hogy még a minden szempontból gazdag nációknál is akadhatnak szakmai gondok kazalszám.

Azaz maradjunk annyiban: a magunk perspektívájából nézve Fucsovics genfi diadala óriási fegyvertény, abba meg most nem gabalyodnék bele, hol tarthatna, ha a fiatal teniszezők számára iszonyúan fontos időszakban nem tékozol el súlyosan értékes hónapokat – a lényeg, hogy a sors összehozta Sávolt Attilával, akihez férfivonalon a legutóbbi jelentősebb eredmények köthetők, és aki végig tudta vinni az út pokoli részén. És a 2011-es baljóslattal ellentétben Marci igenis feljebb jutott 150-nél (momentán 45.), ATP-tornát nyert, amivel máris belépett egy elitebb klubba. Genfben amúgy megállapíthattuk, nem kell szuperihletett állapotban játszani, egy héten át varázsolni, elég, ha aznap jobb vagy a másiknál. Csakhogy ennek legalább ötször meg kell történnie egymás után – és még ez sem ment a megelőző 36 évben magyarnak, Attilának sem.

Hanem igazán az tetszett, hogy noha ez maga volt az áttörés, és helye lett volna valami hatalmas őrjöngésnek, öklözéshegyeknek, ütődobálásnak, egy harsányabb „Igeeen!”-en túl más nemigen tört ki Fucsovicsból a genfi centerpályán. Köszönet a csapatának, hogy ilyen szerény bajnokká formázták – pont ez a garancia arra, hogy van esélye az újabb győzelmekre. Az persze már Párizsban kiderült, hogy egy előző heti remeklés senkit sem tesz félistenné, de semmi vész – nem gondolnám, hogy bárki is azt remélte, Genf után egyenes út vezet a Roland Garros megnyeréséig. Az egyelőre másik dimenzió – egyébként meg a szurkoló ettől még álmodozhat, neki az a dolga, az itthoni szakmának meg az (lenne), hogy minél többen megtanulják a profi tenisz világát. És a következő Fucsovics Marcit úgy készítsék fel, hogy egyetlen pillanatra se térjen le az ösvényről. Akkor talán út is lesz egyszer – normális, kikövezett.