Valóban Sampras a legnagyobb

Ültünk a sajtószobában, és vártuk a királyt. Ô jó uralkodóhoz méltón késett egy kicsit, a szervezők pedig úgy gondolták, az űrt kitöltendő leültetik a mikrofon elé Paul Annacone-t. Ilyesmi nemigen fordul elő teniszversenyen, ott csak a játékos számít, az edző legfeljebb a hátsó kijáratnál nyilatkozik annak a néhány érdeklődőnek. Mindazonáltal senki sem bánta, hogy Pete Sampras előtt több mint tíz percig az egykori kiváló, bár eredményeit tekintve a középmezőnyhöz sorolható játékos tartotta szóval a médiát. Annacone arról beszélt, hogy Pete elért arra a szintre, amelynél följebb aligha juthat bárki. "Mindent tud a teniszről, az összes ütésfajta a kezében van, mondhatni, egyetlen gyengéje, hogy nem mindig a megfelelőt választja.”
1995-öt írtunk. Utólag kijelenthető: Sampras akkor valóban a csúcson volt. Az Andre Agassival vívott finálé például valami egészen fenomenálisra sikeredett. Az első szettet eldöntő menet maga volt a varázslat, 22 ütés, az összes nyerő – ha nem a két géniusz száguldozott volna a pálya két végén. Ihletett állapotban teniszeztek. Egyszersmind megihlették a Nike-t is, minden idők egyik legszédületesebb reklámfilmjének elkészítéséhez.
Hét év telt el azóta. A sportszergyártó már rég elfeledte a két zsenit. Szerelést s szerződést ad nekik, ám nem tekinti őket frontembereinek. Való igaz, ebben a rohadt XXI. században egy Pete Sampras tényleg ne mosolyogjon vissza óriásplakátokról. Nyert ugyan 13 egyéni Grand Slam-tornát (világrekord), vezette ugyan hat éven át a világranglistát (világrekord), no de a 2000-es wimbledoni torna óta se kép, se hang. Harminchárom torna, győzelem nélkül. Manapság egy ilyen pasi leselejtezhető. A tavalyelőtti és a tavalyi US Open-fináléjával együtt.
Ehhez képest most áll mindenki, és csodálkozik. A Sports Illustrated kolumnistája, Jon Wertheim arról értekezik, ha valaki a torna előtt a Sampras–Agassi döntőre fogad, több pénzt nyer, mint amennyiről Pete győzelmi csekkje szól (az 900 ezer dollár). A teniszszakírók fejedelme, Bud Collins eközben a Boston Globe hasábjain ismeri be, hogy ő a maga részéről már eltemette Samprast: "Megesküdtem rá, biztosan nem nyer több Slamet. Jóformán csak arról értekeztem, mikorra várható a hattyúdala. Huszonhat hónapja járja a világot, de csak a törzsutaspontokat gyűjti. Kezdett hasonlítani a Washington Generalsra, amely a Harlem Globetrotters áldozataként repkedte körbe a földet. Sampras az idén 20–16-os győzelmi mutatóval érkezett az Openre. Véltem, itt garantáltan nem tudja az idő kerekét visszafordítani. Egy sor sikerre éhes srác várja, hogy odavágjon egyet a nehézsúly egykori királyának. Már nem annyira értékes skalp, de mindenki odáig van érte, hogy elmondhassa: nekem is megvolt. Hát egyet sem bírtak odaütni neki.”
Bizony nem. Sampras erre a nyárra visszatalált Annacone-hoz, s ez saját bevallása szerint rendkívül sokat jelentett a számára. Különösen azután, hogy wimbledoni bukását követően olyannyira maga alatt volt, mint még soha. "Ürességet éreztem. Keményen dolgoztam, jó irányba haladtam, mégsem működött az egész. Ilyenkor jelenik meg a kétely. Elmegy az önbizalmad. Először azt mondod: önmagadhoz méltó módon kell befejezned, még ha küszködsz, és folyamatosan negatív dolgokat mondanak is rólad. Aztán egy idő után úgy véled, annyi mindent tettél ezért a sportért, minek tovább hallgatni a sok lesajnáló szöveget – és kezded azt hinni, tényleg eljött a pillanat. Ám a feleségem nem hagyta, hogy elhagyjam magam, Paul pedig folyamatosan életben tartotta a pozitív gondolkodásmódot bennem, s ők ketten idővel átlendítettek a holtponton.”
Augusztusban volt 31 éves – de még hitt. Hitt abban, hogy a huszonévesek világában is lehet keresnivalója. Volt. És 1995 után ismét ott álltak Agassival a finálé előtti pénzfeldobásnál. Nem produkáltak olyan menetet, mint anno – harmincon túliak társaságában már nem divat az ilyesmi. Minden más – megvolt. Sampras ugyanúgy négy szettben nyert, s ugyanúgy csupán a harmadikat bukta el – ám ezúttal is túl tudott lendülni a hullámvölgyön, elvégre a "Heater”, azaz a "Befűtő” megint maximális lángon égett. Természetesen a szervájáról van szó, amit ő maga "becézget” így. Pete két héten át úgy adogatott, mintha egy isten szállt volna alá az Olümposzról. Röptéibe ismét élet költözött, többé-kevésbé az alapvonalról is hatékonyan ütött. Akkor pedig mindegy, hogy huszonéveinek közepén, netán harmincon túl jár. A zseni – az zseni.
Azt mondja, amikor huszonhat hónapja Wimbledonban megdöntötte Roy Emerson rekordját, s 13. Slam-győzelmével az örökranglista élére állt, azt hitte, már nem lesz nagyobb katarzisban része. "Most mégis úgy vélem, hogy azok után, amin az elmúlt hónapokban átmentem, egyértelműen ez pályafutásom legnagyobb teljesítménye.”
Vagy ahogy Collins írta: "A szívében azt érezte, hogy itt, a US Openen, a túl sok hamu városában feltámadhat poraiból, afféle főnixmadárként. Sikerült neki. Béna kacsaként érkezett ide, s szárnyalva távozott.”
Ne feledjük, tizenkét évvel első diadala után. Igazából ez az, ami miatt a hiányzó párizsi trófea sem számít többé, amikor felteszik a kérdést: kit tartunk minden idők legnagyobb játékosának?