S lőn világosság! – Csinta Samu publicisztikája

Magára vessen, aki azt mondja, hogy a magyar férfi gyorskorcsolyaváltó pjongcsangi történelmi győzelmét nem hallgathatta magyar kommentárral. Keress és találsz, kérj, és megadatik néked, kopogtass, és az ajtók feltárulnak előtted, mondta Jézus is. Az ige nemcsak a hitben élők számára lehet ismerős, az általános kultúrnarratíva része lett az már, közepesen klasszikus érdeklődésű ember csak valami egészen fatális véletlen folytán nem találkozhatott vele. Hogy aztán utánanézett-e a mondás eredetének, a „jogtulajdonosnak”, az már az emberi érdeklődés, tudásvágy másik dimenziója.

Szóval aki akart, rátalálhatott az Eurosport magyar nyelvű olimpiai közvetítésére, s a tévé elé lecövekelve – nem lehetett azt ülve nézni! – izgulhatta végig a magyar sport első téli olimpiai aranyérmének a megszületését. A probléma az, hogy keresnie kellett, és nem pusztán átkapcsolt az M4 Sportra, ahol szívének kedves témakezelésben élhette volna bele magát az olimpia hangulatába, lovalta volna bele magát az esélyességgel járó mindenféle örömekbe és csalódásokba. Hiszen végre nem elegáns és kissé irigykedő szemlélői lehettünk a nagy fehér ötkarikás kavalkádnak, ahol fehér sasok és fekete szánkósok között legfeljebb kis színes, jó esetben széles mosolyokat fakasztó jelenléttel haladjuk meg néhány milliméterrel a színházi néző státusát. Itt termett nekünk ez az alpesi háttér nélkül is világszínvonalra fejleszthető szakág, a rövid pályás gyorskorcsolya, amelynek valakik jó érzékkel fedezték fel gyorsan megteremthető „piaci” értékeit. És váratlanul azon kaptuk magunkat, hogy egy olimpiai ötödik helyhez kissé kényszeredetten tesszük hozzá, hogy szép teljesítmény, jó alap a továbblépéshez.

És máris ott álltunk az olimpiai váltódöntő rajtjánál, ami immár csak akkor jelenthetett a negyediknél rosszabb helyezést, ha valami buta hibáért kizár bennünket a versenybíróság. Mert a téli játékok napjai alatt a nagymama is a belső íves előzések szakértőjévé vált, szöveghűen mondta fel Liuék koris szlengbe oltott helyzetábrázolását, edzőik esélylatolgatását, a stúdióban ülők szakértését. Szóval tudtuk, mitől kell félni, félteni a mieinket, akik milyen szépek is, pluszban, ugyebár.

Merthogy az olimpia első napjaiban még nem kellett keresgélni. Az ember benyomta az M4 Sportot, amolyan háttérzeneként ment az íráshoz, főzéshez, mosogatáshoz, áldhatta a jó sorsát, akit munka- vagy életrendje megkímélte érzéketlen főnökök és rendszergazdák zord szabályérvényesítő igyekezetétől. Néhány napon át a romániai magyar is élvezhette, hogy a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, hogy bizonyos közvetítések helyett nem gyászos fekete kartonra írt lehangoló közlemény jelezte, hogy a korlátozások kora korántsem ért még teljesen véget. Hogy korábban sokáig más országok más nyelvein néztük-hallgattuk a nagy világversenyek más országok más szempontjai szerint kiválogatott eseményeit, s közben rádióközvetítéseket hallgatva szurkoltunk ki egy-egy továbbjutást az olimpiai vívóversenyen. Ki emlékszik már arra, amikor végre kiegyenesedtek a dolgok? Spongyát rá, immár a tévénéző magyar nemzet részeként, arccal a jövőnek fordulva ízlelgettük a gyorskorizók felől érkező biztató híreket.

Míg cirka egy hét elteltével el nem sötétült újra a képernyő. A romániai magyar tévénéző pedig némi csapkodás, Facebook-anyázás után, nagy levegőt véve átkapcsolt az Eurosportra, s bár időnként még vissza-visszalátogatott az M4-re, egyre kevesebbszer tette, hiszen ugyan kinek a lelke igényli egy „gyászjelentéssel” való rendszeres szembesülést. Sűrűn eszébe juthatott viszont a tavalyi Tusványos, amikor Vaszily Miklós, az MTVA vezérigazgatója bejelentése után talán még a biztató, lélekkarbantartónak szánt nemzetpolitikai beszélgetésektől átitatott tusnádfürdői völgyben is vidámabban zúgott az Olt vize. Vaszily ugyanis akkor ténykérdésként szögezte le: a nemzetközi sportközvetítések geoblokkolásának ügye jelentős mértékben megoldottnak tekinthető. Úgy tetszett, a meghatározó nemzetpolitikai döntések egész sorát tematizáló és előkészítő rendezvény sikerlistájáról immár a sport sem hiányzik.

Mi tagadás, ideje volt találni valami áthidaló megoldást. Legalább addig, amíg a szabad információ-, munkaerő- és minden egyéb áramlás előtt önmagát vigyázzba vágó Európa kapiskálni kezdi, hogy egy nemzet tagjai nem feltétlenül élnek a jelenlegi országhatárok közé szorulva. A kettős mérce minősített eseteként említhetnénk az Argentínától Kalinyingrádig akadálytalanul sugárzó német közszolgálati televízió kínálta mintát, de ott azért a jelentős anyagi és lobbipotenciál is szerepet játszik. A bejelentés úgy hangzott: az MTVA megvásárolta a legfontosabb sportesemények szomszédos országok területére is érvényes sugárzási jogát, az alku Pjongcsangtól a 2022-es játékokig terjedő olimpiai sorozatra, valamint a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokságra érvényes. Hozzátéve, hogy a többi sportág világversenyeit célzó tárgyalásokat külön-külön folytatják le. Akkor úgy tűnt, hogy egyelőre csak a Formula–1-es futamok, illetve a labdarúgó Bajnokok Ligája-csomag jelent lenyelhetetlen gombócot, az is csak azért, mert egyikben sincs magyar érdekeltség. „Ha lesz, már indulunk is tárgyalni” – jelezte tettrekészségét az MTVA-vezér.

Egyetlen apró bizonytalansági tényező látszott akkor borzolni a kedélyeket: a Romániával és Szlovákiával aláírt megállapodás életbe léptetése a piaci orientáltságú kábelszolgáltatókon is múlik. És ahogy az lenni szokott, amitől féltünk, attól nem menekülhettünk. A leggazdagabb romániai magyar üzletember, Teszári Zoltán tulajdonában lévő Digi kábeltévé-hálózatban egyszer csak elsötétedett az M4 képernyője, megjelent a geokódolásra hivatkozó felirat. Hasonlóan az UPC-nél is, a néhány kattintással arrébb található, az olimpia összeurópai közvetítési jogait birtokló Eurosport adása viszont zavartalanul látható volt. Nem úgy, mint a sugárzási jogokat az Eurosportól megvásárló EBU-tag Magyar Televízió műsora.

Hamlet és Horatio párbeszédéből jó ideje tudjuk, hogy „több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Ezért aztán minden üldözési mániával való gyanúsítgatást hevesen visszautasítva rögzítsük, hogy egyhetes sötétséget követően, egy nappal a történelmi arany után újra kivilágosodtak a képernyők, s az aranyos váltó dobogós boldogságát már az M4 Sporton követhette, aki akarta. A jelenség azonban mindenképpen kezelendő, a két szerződő fél közötti viszonyt ugyanis az empátiánál jóval egzaktabb és számonkérhetőbb szempontok szabályozzák. Annál is inkább, mivel az eset korántsem nevezhető szórványosnak, a teljes stopot hirdető Digi piaci jelenléte ugyanis a legerősebb, míg a többi szolgáltatónál búvópatakszerűen jelent meg az MTVA által közölt lehangoló felirat.

Miközben a helyzet kicsit sem olyan már, mint a kilencvenes évek elején alapított Duna Televízióé, amelynek éjszakai óráit egy ideig akváriumban tátogó halak tették lebilincselővé. A külhoni magyarság akkor azt is hálásan fogadta, s bár már dübörögni kezdtek körülötte a kereskedelmibbnél kereskedelmibb tévécsatornák, hűségesen kivárta a dunás gyerekbetegségek elmúlását. Mára viszont végleg meghaladtuk a sportközvetítések „tátogós” időit, amikor – legalábbis a városi legenda szerint – a geokapcsoló kezelője „igen” helyzetbe állítva a rendszert elment ebédelni, a határokon túl pedig Hajdú B. vagy Gundel Takács hangjával követhették egy ideig a labda útját.

Legalábbis bízunk benne.