Csúcs, hegy nélkül – L. Pap István publicisztikája

Van, aki megelégszik azzal, hogy nézi és csodálja a sportot, többségünkben azonban ott az igény a szurkolásra is. Ez utóbbiban természetesen nem csupán a győzelmi eufória rejlik benne, hanem a kudarc lehetősége is, ugyanakkor a sportolóval, a céljával és az odáig vezető úttal való azonosulás olyan többletet ad, amely feltétlenül megéri a fenti, nem kis kockázatot.

Ha azonos nemzetbéli lép a küzdőtérre, nem is kell magyarázni az elfogultságot (lásd még: „a mieink"), válogatott meccsen még az alapvetően tárgyilagos televíziós kommentátort vagy újságírót sem érheti különösebb vád, ha az egyik fél szemüvegén át értékeli a kétes szituációkat, ha úgy érzi, a bíró kizárólag ellenünk ítél, a javunkra viszont természetesen mindig hibátlanul és következetesen. Az egészséges lelkületű szurkoló mindezt hatványozottan, szakmai korlátok nélkül érezheti, ráadásul akár egy hazai bajnokin is, a világ- és Európa-bajnokságokról, a nyári olimpiákról nem is beszélve.

Télen viszont, leszámítva persze a hokit, mifelénk sosem volt könnyű néző helyett szurkolónak lenni. Engem például Regőczyék néhány évét (ennek is jó négy évtizede, sajnos) leszámítva legfeljebb a kuriózumként a mezőny végén próbálkozó honfitársról bevágott néhány másodperces snittek tölthettek el melegséggel (már amennyire...), de ez is kimerült abban, hogy jé, ott egy magyar, valahol hátul, remélem, célba ér. De hát mitől lett volna előrébb, amikor néha csak évi másfél napig hull a hó, ráadásul márciusban, hegyünk momentán nincs, és jeget is csak pohárban lát az ember.

Így aztán télen az egyszerűbb utat választottam, azaz világéletemben osztrák voltam. Nem Habsburg, főleg nem az amstetteni rém vagy Conchita Wurst, hanem szimplán osztrák. Békebeli, Európa szerencsésebb felén élő polgár, igaz, a vasfüggöny innenső oldaláról, irigykedve és álmodozva. Főleg hogy a határ közelében gond nélkül bejött az ORF1, továbbá az ORF2, amelyek a maguk felfoghatatlan európaiságával értelemszerűen uralták a mi szombathelyi képernyőnket a Jogi esetek, a Családi kör vagy a Belpolitikai Fórum izgalmas világa helyett.

Könnyű volt az azonosulás, hiszen az a veszély nem fenyegetett, hogy egy magyar is feltűnik az esélyesek között. Még azt is éreztem, hogy milyen feszültség munkál a derék szomszédokban, amikor a magát csődközelbe kormányzó Denver helyett elvállalták az 1976-os innsbrucki játékokat, és alig voltak képesek érmet nyerni. Mert Ausztria, kell-e mondani, téli sporthatalom, nyáron összesen 18-szor szólt sportolóinak a Land der Berge (Hegyek országa) kezdetű Himnusz, ebből is kilencszer a második világháború előtt, miközben télen egyedül 1928-ban nem nyertek aranyat, van 59 elsőségük, legutóbb – Szocsiban – négyszer állhattak fel a dobogó tetejére. De 1992-ben Albertville-ben például hat, a felülmúlhatatlan 2006-os torinói játékokon pedig kilenc(!) téli olimpiai arany és az éremtábla harmadik helye jutott nekik – több mint az akkori 84 versenyszám tizede. Nem véletlen, hogy az osztrák Év sportolója-választáson csak ritkán fordul elő, hogy nem alpesi síző vagy síugró végez az élen, erre a férfiaknál 1973 óta mindössze 15-ször, a hölgyeknél 14-szer volt példa. A hegyi emberek között volt is sértődés, amikor 2013-ban és 2014-ben a labdarúgó David Alaba lett a befutó...

Szóval Innsbruckban, a hazai havon mindössze gyengécske hat érem, köztük két arany volt az osztrák mérleg, de ebben benne volt a férfi lesiklásé, azaz a királyszámé, amelyet a nagy Franz Klammer söpört be, és lett ezáltal hős hazájában mindörökkön örökké. Így aztán Ausztria végül is boldog volt, mint mindig, ha a lesiklást osztrák nyeri. (Ha pedig nemhogy nem nyerte meg, de sízője száz métert repült egy elképesztő bukás után, mint a favorit Hermann Maier Naganóban, a kommentátor, a legendás Heinz Prüller is élő adásban imádkozott a bálvány életéért. Három nappal később pedig őrjöngve közvetítette a nem kórházban fekvő, hanem nagyon is egészségesnek tűnő és végül aranyérmes Maier máig felfoghatatlan győzelmét szuper G-ben. Majd újabb három nap múlva óriásban is...)

A négy éve Szocsiban a szurkolás igazán döbbenetes élményét adó Miklós Edit tavalyi és idei síbalesete miatt lehet némi fogalmunk arról, mennyire veszélyes sportág az alpesi sí, ám a derék osztrákoknak ennél sokkal nagyobb tragédiák jutottak. Még annál is nagyobbak, mint hogy egy olimpián valamennyi női lesiklójukat megelőzte valaki, akit a tájékozott bécsi sajtó kínjában a Hortobágyról származtatott, feledve, hogy Csíkszeredában is léteznek a mélyen lenézett magyarok...

Hermann Maier megúszta (ő a motorjával rohant bele egy autóba 2001 augusztusában, másfél évet, benne a Salt Lake City-i olimpiát volt kénytelen kihagyni, és csoda, hogy folytathatta kivételes pályafutását), ám nagy bajnokok sora halt meg a pályán vagy civilben. 1978 lesikló-világbajnoka, Sepp Walcher már a visszavonulása után, 29 éves korában szenvedett tragikus balesetet egy jótékonysági síversenyen, Ulrike Maier, a kétszeres világbajnok bűbájos anyuka élő tv-adásban törte ki a nyakát 1994-ben, 26 évesen a garmischi világkupán, Gernot Reinstadlert, a 21 éves szupertehetséges, vagány lesiklót horrorfilmbe illő módon a védőháló tépte szét, miután a lauberhorni vk-lesiklás edzésén őrült sebességnél nem oldott le a kötése, a háromszoros világbajnok Rudi Nierlich pedig szörnyű autóbalesetben halt meg egy évvel Albertville előtt, ahová topfavoritként utazott volna. Mindannyiukat megsirattam.

De Markus Gandlert is, csak neki szerencsére nem a halálát, hanem valószínűtlen olimpiai ezüstérmét. Gandler ugyanis nem alpesi, hanem északi síző volt, márpedig Ausztria általában nem nyerni jár sífutóversenyekre, Naganóig konkrétan egyetlen érmet sem nyert ebben a sportágban a játékokon (más kérdés, hogy azóta négyet, még egy aranyat is). Erre jön egy teljesen ismeretlen 32 éves kitzbüheli ember, és olyan hajrát vág ki, hogy a célban pezsgőző nagy Björn Daehlie is leteszi a poharat, és rettenetesen kell izgulnia az aranyáért, az osztrák kommentátorpáros természetesen versenyt zokog az utolsó kilométeren, és úgy ünnepli a végül nyolc másodperces hátránnyal ezüstérmes honfitársát, mintha győzött volna.

És persze Hunyady Emese. Furcsamód itt volt a legkevésbé euforikus az osztrák arany, hiszen amikor a Budapestről Bécsbe költöző gyorskorcsolyázó Lillehammerben káprázatos futással megnyerte az 1500 métert, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy bizony, ezt nekünk is nyerhette volna. Miközben persze legbelül tudtam, hogy nem.

Most viszont új, sohasem tapasztalt érzéssel ismerkedem, és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így. (Nagyjából úgy, mint a legutóbbi futball Eb-n az a generáció, amelyik Mexikó után született.) Pjongcsangban ugyanis egyáltalán nem lenne szenzáció egy magyar érem. Vagy több. Sőt, attól sem fordulna ki a sarkából a világ, ha a magyar himnusz dallamai is felcsendülnének Dél-Koreában. A világ nem, de Magyarország esetleg mégis. Bele sem merek gondolni, mi történne, ha a Liu fiúk valamelyike vagy a váltó aranyat nyerne, de hogy katartikus érzés lenne, abban biztos vagyok.

Miközben egy szóval sem állítom, hogy tízezrek tombolnának a körúton, mint másfél éve, amikor a labdarúgó-válogatott Eb-csoportmeccsen megverte Ausztriát. Kár is, hogy rövid pályás gyorskorcsolyában nincsenek osztrákok, mekkora boldogság lenne télen is szurkolni ellenük. Legalább akkora, mint 2016 nyarán Franciaországban volt.