Hóhatár – Malonyai Péter publicisztikája

Sohasem fogom megtagadni a futballt, elvégre a jóvoltából lettem sportrajongó, de új szerelmem (is) van: a síelés. Mindenevőként, a sífutás, a sílövészet (nálam még mindig biatlon) éppen úgy, mint az alpesi számok, és persze a síugrás. Hogy elcsábultam, azon vettem észre, hogy fejből tudom, mikor lesz a téli olimpia, várom már a pjongcsangi napokat – magyar sportrajongóként ez meglehetősen furcsa lehet.

Aztán persze gondolkodni kezdtem rajta, mivel csábított el a sí, s arra jutottam, hogy a természet a ludas. A hó, a hegyek. Hogy a versenyzőknek nem csupán önmagukkal kell megküzdeniük, hanem a kiszámíthatatlansággal is. Mert még a legkiválóbb rendezők sem tudják felvenni a versenyt például az időjárással, a hó az hó, a szél a szervezéstől, a szponzoroktól függetlenül fúj, minőségét, erősségét képtelenség befolyásolni.

És persze a látvány. A háttérben fel-feltűnő csúcsok a helyére teszik az embert, a legcsekélyebb érzékenységgel megáldott földi halandó is rádöbbenhet arra, hogy vannak nála nagyobb hatalmak.
Mindez rányomja bélyegét a versenyekre – a pályán és a nézőtéren egyaránt. Nyilván itt is megvalósul a XXI. század sportjának nekem kevésbé tetsző ellentmondása, mely szerint itt vannak a sportolók, ott vannak a nézők, átjárás pedig nincs, mégis általánosabb a jókedv, mint akármelyik népszerű, úgynevezett látványsportban.

Figyeli az ember a pályák melletti tömeget, s azonnal beindul a fantáziája. Úgy képzeli, hogy az érdeklődő maga is síelő, nem feltétlenül a verseny miatt érkezett a divatos üdülőhelyre, szintén felcsatolja a lécet, hogy megküzdjön a lejtőkkel, ám ha már ott van, megnézi a menőket is. Kezében pohár – sör, forralt bor –, esetleg kis zászlócska, össze-összemosolyog a mellette állóval, nem is feltétlenül az a cél, hogy az nyerjen, aki neki kedves, egyszerűen jól érzi magát.

Meglehet, innen, a jól fűtött szobából látszik minden ilyennek, de ez jön át – és ez a fontos.

Naiv vagyok, tudom, hiszen a klasszisokról minden elmondható, csak az nem, hogy amatőrök, az ő foglalkozásuk is jól fizető, nekik sincs más dolguk, csak az, hogy minél tökéletesebb testi és lelki állapotban vágjanak neki a soros viadalnak, az ő egzisztenciájuk is attól függ, mire viszik a pályán, és sokuknak itt sem drága semmi a diadalért – lásd a vissza-visszatérő doppingügyeket.

És mégis valahogy természetesebb az egész, mint ezernyi más sportágban – ha mást nem, a látszatot, hogy a sport van az emberért, s nem az ember a sportért, meg tudták őrizni.

A nyolcvanas években láttam először síugróversenyt élőben, Oberstdorfban a négysáncverseny első állomását. Örök élményem, hogy esténként a versenyzők és a meghívottak együtt múlatták az időt valamelyik fogadóban, terített asztal, sörök, borok, mindenki koccintott mindenkivel, viccek, közös éneklések, fantasztikus hangulat. Sohasem felejtem el a mostanság már leginkább a botrányairól híres, négyszeres olimpiai bajnok Matti Nykänen válaszát a kézenfekvő kérdésre: nem fél-e, amikor lezúdul a sáncról. Megvonta a vállát, s habozás nélkül rávágta, hogy fél. Nagyon is. De éppen azért ugrik újra és újra, mert mi, szó szerint „földi” halandók el sem tudjuk képzelni, milyen érzés, amikor az ember legyőzi a félelmét.

Esetleg tompítja, mondjuk alkohollal, mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nykänen nem vetette meg az italt, botrányaiban is főszerepe volt, hogy végül rákapott rendesen.

Azóta persze már zártabb a síugrók világa is, tíz esztendővel később, egy planicai világkupaversenyen már nehezebb volt közel kerülni az indulókhoz, mégis sokkal oldottabb volt a hangulat, mint ott, ahol – hiába, ez a mániám – ki van zárva a természet.

Mint a mai sportágak többségében.

Hiszen minden fedett, az építményeknél az a cél, hogy szinte laboratóriumi körülmények között rendezzék meg a versenyeket, fontos, hogy semmi se akadályozza meg a kiteljesedést. Kezdve a labdajátékoknál a pálya törlésétől egészen addig, hogy már a futballstadionok között is van behúzható tetejű, a cardiffi Millennium Stadium ugrik be, vagy az Ajax ArenA Amszterdamban. Miközben a labdarúgás szabadtéri sport, a csúszós, mély talajnak, a havas, jeges pályának, az ömlő esőnek megvan a maga varázsa, ha más nem, hát az, miként küzdenek meg a játékosok az elemekkel.

A XXI. század első felében mosolyogva nézzük a száz-százötven esztendővel korábbi képeket, amelyeken csíkos trikós, kackiás bajszú urak domborítják a mellkasukat, büszkén arra, hogy legyőzték a távolságot, az időt és persze legfőképpen önmagukat. Akkor még a dicsőség, a hírnév, akár csak a saját köreikben is, önmagában elegendő volt az elégedettséghez, senkinek sem jutott eszébe, hogy pénzt, egzisztenciát csiholjon a teljesítményéből, ha kimagasló. Arra törekedtek az ifjak, hogy lehetőleg minél több sportágban bizonyítsanak, ez volt az all round, hétköznapian mindenevő sportemberek kora. Rengeteg a példa, hogy aki belekóstolt a futásba, természetesen futballozott is, vagy megfordítva. Első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd úszóként lett kétszeres aranyérmes, ám futóként is jegyezték, mi több, labdarúgásban bajnokcsapat tagja volt, s a válogatott első mérkőzésén felvehette a címeres mezt.

Természetes, hogy manapság már lehetetlen az ilyesmi, a sportágak és a megfelelő felkészüléshez szükséges idő nem teszik lehetővé. Jól van ez így, nagyobb baj, hogy az emberek is megváltoztak általa.

Az emberi természet is más lett, szűkebben: az ember a legritkább esetben természetes.

Elegendő csak azt észrevenni, hogy a sportelitben megkérdezettek nem beszélnek, hanem nyilatkoznak. Pontosan tudják, mikor mit kell mondaniuk. Gyakran nem mondanak semmit. A verseny előtt rendre azt halljuk tőlük, hogy szeretnének győzni, ami ugyebár nesze semmi, fogd meg jól, hiszen az a legkevesebb, hogy ott van bennük a vágy a sikerre. Még azt sem merik közölni országgal-világgal, hogy győzniük kell, nem mondják, mert ha nem sikerül, számon kérik rajtuk, rájuk olvassák a szavaikat. A verseny után is gyakran marad a semmitmondás, nagy valószínűséggel az a cél, hogy senki se tehessen nekik szemrehányást. Meg egyébként is, mintha a nyilvánosság nyűg lenne nekik.

És ez ellentmondás a javából. Elvégre a támogatóra, szponzorra, magyarán pénzre, paripára, fegyverre csak akkor számíthatnak, ha – korszerűen fogalmazva – magas a nézettség, tehát fontos a népszerűség. Ám ha létezik, alapvetően a sikereknek köszönhető, a teljesítménynek, az „emberi oldal” mintha nem is lenne fontos. Ami ugyebár leginkább úgy teremthető meg, ha a főszereplőkről kiderül, éppen olyan emberek, mint mi – vannak erényeik, gyengéik, hangulataik, jobb és rosszabb napjaik.

Egyébként is eléggé mesterséges világ az élsporté. Apróságok döntenek mennyről és pokolról, így aztán tudományágak sokaságából verbuvált hozzáértők (hétköznapian: stáb) igyekeznek kizárni minden zavaró tényezőt, majd' azt írtam a hétköznapokat, s előbányászni mindazt, ami kell az üdvösséghez. A főszereplő pedig alkalmazkodik, igyekszik megfelelni minden ukáznak, amelyek között nem feltétlenül szerepel, hogy érezze: a sport öröm. Felszabadultságot nem a tevékenység, a mozgás jelent, hanem a siker. Ha a gyötrelmeknek értelmük volt. Annyi maradt csak a múltból, hogy – miután nüanszok döntenek – gyakran kideríthetetlen, egészen pontosan mi vezetett a sikerhez; ahogy egy bajnokcsapat edzőjétől hallottam: nyertünk, de egyáltalán nem biztos, hogy ebben a szezonban terveztem és vezettem életem legjobb edzéseit.

Nem állítom, hogy mindez nem igaz új szerelmeimre, a sísportokra, ám ott a természet. Ami mindig erősebb lesz náluk, nálunk, már csak azért is, mert képes valamit visszahozni a múltból.
Miközben egyre magasabban van a hóhatár.

Aztán persze gondolkodni kezdtem rajta, mivel csábított el a sí, s arra jutottam, hogy a természet a ludas. A hó, a hegyek. Hogy a versenyzőknek nem csupán önmagukkal kell megküzdeniük, hanem a kiszámíthatatlansággal is. Mert még a legkiválóbb rendezők sem tudják felvenni a versenyt például az időjárással, a hó az hó, a szél a szervezéstől, a szponzoroktól függetlenül fúj, minőségét, erősségét képtelenség befolyásolni.

És persze a látvány. A háttérben fel-feltűnő csúcsok a helyére teszik az embert, a legcsekélyebb érzékenységgel megáldott földi halandó is rádöbbenhet arra, hogy vannak nála nagyobb hatalmak.
Mindez rányomja bélyegét a versenyekre – a pályán és a nézőtéren egyaránt. Nyilván itt is megvalósul a XXI. század sportjának nekem kevésbé tetsző ellentmondása, mely szerint itt vannak a sportolók, ott vannak a nézők, átjárás pedig nincs, mégis általánosabb a jókedv, mint akármelyik népszerű, úgynevezett látványsportban.

Figyeli az ember a pályák melletti tömeget, s azonnal beindul a fantáziája. Úgy képzeli, hogy az érdeklődő maga is síelő, nem feltétlenül a verseny miatt érkezett a divatos üdülőhelyre, szintén felcsatolja a lécet, hogy megküzdjön a lejtőkkel, ám ha már ott van, megnézi a menőket is. Kezében pohár – sör, forralt bor –, esetleg kis zászlócska, össze-összemosolyog a mellette állóval, nem is feltétlenül az a cél, hogy az nyerjen, aki neki kedves, egyszerűen jól érzi magát.

Meglehet, innen, a jól fűtött szobából látszik minden ilyennek, de ez jön át – és ez a fontos.

Naiv vagyok, tudom, hiszen a klasszisokról minden elmondható, csak az nem, hogy amatőrök, az ő foglalkozásuk is jól fizető, nekik sincs más dolguk, csak az, hogy minél tökéletesebb testi és lelki állapotban vágjanak neki a soros viadalnak, az ő egzisztenciájuk is attól függ, mire viszik a pályán, és sokuknak itt sem drága semmi a diadalért – lásd a vissza-visszatérő doppingügyeket.

És mégis valahogy természetesebb az egész, mint ezernyi más sportágban – ha mást nem, a látszatot, hogy a sport van az emberért, s nem az ember a sportért, meg tudták őrizni.

A nyolcvanas években láttam először síugróversenyt élőben, Oberstdorfban a négysáncverseny első állomását. Örök élményem, hogy esténként a versenyzők és a meghívottak együtt múlatták az időt valamelyik fogadóban, terített asztal, sörök, borok, mindenki koccintott mindenkivel, viccek, közös éneklések, fantasztikus hangulat. Sohasem felejtem el a mostanság már leginkább a botrányairól híres, négyszeres olimpiai bajnok Matti Nykänen válaszát a kézenfekvő kérdésre: nem fél-e, amikor lezúdul a sáncról. Megvonta a vállát, s habozás nélkül rávágta, hogy fél. Nagyon is. De éppen azért ugrik újra és újra, mert mi, szó szerint „földi” halandók el sem tudjuk képzelni, milyen érzés, amikor az ember legyőzi a félelmét.

Esetleg tompítja, mondjuk alkohollal, mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nykänen nem vetette meg az italt, botrányaiban is főszerepe volt, hogy végül rákapott rendesen.

Azóta persze már zártabb a síugrók világa is, tíz esztendővel később, egy planicai világkupaversenyen már nehezebb volt közel kerülni az indulókhoz, mégis sokkal oldottabb volt a hangulat, mint ott, ahol – hiába, ez a mániám – ki van zárva a természet.

Mint a mai sportágak többségében.

Hiszen minden fedett, az építményeknél az a cél, hogy szinte laboratóriumi körülmények között rendezzék meg a versenyeket, fontos, hogy semmi se akadályozza meg a kiteljesedést. Kezdve a labdajátékoknál a pálya törlésétől egészen addig, hogy már a futballstadionok között is van behúzható tetejű, a cardiffi Millennium Stadium ugrik be, vagy az Ajax ArenA Amszterdamban. Miközben a labdarúgás szabadtéri sport, a csúszós, mély talajnak, a havas, jeges pályának, az ömlő esőnek megvan a maga varázsa, ha más nem, hát az, miként küzdenek meg a játékosok az elemekkel.

A XXI. század első felében mosolyogva nézzük a száz-százötven esztendővel korábbi képeket, amelyeken csíkos trikós, kackiás bajszú urak domborítják a mellkasukat, büszkén arra, hogy legyőzték a távolságot, az időt és persze legfőképpen önmagukat. Akkor még a dicsőség, a hírnév, akár csak a saját köreikben is, önmagában elegendő volt az elégedettséghez, senkinek sem jutott eszébe, hogy pénzt, egzisztenciát csiholjon a teljesítményéből, ha kimagasló. Arra törekedtek az ifjak, hogy lehetőleg minél több sportágban bizonyítsanak, ez volt az all round, hétköznapian mindenevő sportemberek kora. Rengeteg a példa, hogy aki belekóstolt a futásba, természetesen futballozott is, vagy megfordítva. Első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd úszóként lett kétszeres aranyérmes, ám futóként is jegyezték, mi több, labdarúgásban bajnokcsapat tagja volt, s a válogatott első mérkőzésén felvehette a címeres mezt.

Természetes, hogy manapság már lehetetlen az ilyesmi, a sportágak és a megfelelő felkészüléshez szükséges idő nem teszik lehetővé. Jól van ez így, nagyobb baj, hogy az emberek is megváltoztak általa.

Az emberi természet is más lett, szűkebben: az ember a legritkább esetben természetes.

Elegendő csak azt észrevenni, hogy a sportelitben megkérdezettek nem beszélnek, hanem nyilatkoznak. Pontosan tudják, mikor mit kell mondaniuk. Gyakran nem mondanak semmit. A verseny előtt rendre azt halljuk tőlük, hogy szeretnének győzni, ami ugyebár nesze semmi, fogd meg jól, hiszen az a legkevesebb, hogy ott van bennük a vágy a sikerre. Még azt sem merik közölni országgal-világgal, hogy győzniük kell, nem mondják, mert ha nem sikerül, számon kérik rajtuk, rájuk olvassák a szavaikat. A verseny után is gyakran marad a semmitmondás, nagy valószínűséggel az a cél, hogy senki se tehessen nekik szemrehányást. Meg egyébként is, mintha a nyilvánosság nyűg lenne nekik.

És ez ellentmondás a javából. Elvégre a támogatóra, szponzorra, magyarán pénzre, paripára, fegyverre csak akkor számíthatnak, ha – korszerűen fogalmazva – magas a nézettség, tehát fontos a népszerűség. Ám ha létezik, alapvetően a sikereknek köszönhető, a teljesítménynek, az „emberi oldal” mintha nem is lenne fontos. Ami ugyebár leginkább úgy teremthető meg, ha a főszereplőkről kiderül, éppen olyan emberek, mint mi – vannak erényeik, gyengéik, hangulataik, jobb és rosszabb napjaik.

Egyébként is eléggé mesterséges világ az élsporté. Apróságok döntenek mennyről és pokolról, így aztán tudományágak sokaságából verbuvált hozzáértők (hétköznapian: stáb) igyekeznek kizárni minden zavaró tényezőt, majd' azt írtam a hétköznapokat, s előbányászni mindazt, ami kell az üdvösséghez. A főszereplő pedig alkalmazkodik, igyekszik megfelelni minden ukáznak, amelyek között nem feltétlenül szerepel, hogy érezze: a sport öröm. Felszabadultságot nem a tevékenység, a mozgás jelent, hanem a siker. Ha a gyötrelmeknek értelmük volt. Annyi maradt csak a múltból, hogy – miután nüanszok döntenek – gyakran kideríthetetlen, egészen pontosan mi vezetett a sikerhez; ahogy egy bajnokcsapat edzőjétől hallottam: nyertünk, de egyáltalán nem biztos, hogy ebben a szezonban terveztem és vezettem életem legjobb edzéseit.

Nem állítom, hogy mindez nem igaz új szerelmeimre, a sísportokra, ám ott a természet. Ami mindig erősebb lesz náluk, nálunk, már csak azért is, mert képes valamit visszahozni a múltból.
Miközben egyre magasabban van a hóhatár.