ALAPVONAL. Az utolsó meccs után azért akadtak, akik kóvályogtak az ünneplés után, de nem azért, mert sok volt a tészta, vagy mert túledzettek lettek volna... Ennyi bőven belefért. Az meg nagyon kellett, hogy Mexikóról végre más emlékünk is legyen, mint a szovjetek elleni 0–6.
ALAPVONAL. női kosárlabda-válogatott tagjainak viszont azzal a tudattal kell a továbbiakban élniük, sportolniuk, játszaniuk, hogy lényegében csak magukat hibáztathatják, hogy lemaradtak a párizsi olimpiáról. Nem voltak gátló külső körülmények, nem nyúlt bele a játékvezető a mérkőzésbe, és még azt sem lehet mondani, hogy az ellenfél az első perctől kezdve jobb volt.
ALAPVONAL. A szurkolók is érzik, olyan eseményt nézhetnek meg élőben a leghűségesebb városban, amilyen nem minden generációnak adatik meg; az elmúlt 44 évben hiányzott a magyar kosárlabda az olimpiai játékokról, most pedig három mérkőzés választja el a lányokat a nagy, korábban talán kissé hihetetlennek tetsző álom beteljesülésétől.
ALAPVONAL. Nagyon sok esetben azt látni, hogy a túlzott jólét elégedetté teszi a fiatalokat, minden természetessé válik, amit meg kellene szerezniük, és amikor tényleg olyan versenyhelyzetbe kerülnek, amikor szinte a lét a tét, leblokkolnak, és nem tudják kihozni magukból, amit addig elsajátítottak, megtanultak.
ALAPVONAL. Ami ennél örömtelibb, hogy vasárnap óta a magyar válogatott góljait is számtalanszor megnéztük, és bár egy hatéves kicsinek nehéz elmagyarázni az Európa-bajnoki selejtezősorozat és a kijutás szisztémáját, most már nagyjából tisztában van vele, hogy a csoportunkban mindenki a mi hátunkat nézte, senki sem tudott legyőzni minket, és jövő nyáron a legjobbakkal együtt Németországban szőheti tovább saját meséjét Marco Rossi csapata.
ALAPVONAL. Nagyon szomorú, hogy ezeket a sorokat nem a szilveszteri számunkban, hanem egy sorsdöntő Európa-bajnoki selejtező kapcsán kell leírni, és mindenki mélységesen szégyellheti magát, aki ebben a kutyakomédiában részt vett vagy asszisztált hozzá.