Lezárult a kínai PR-kampány

Pontosabban fogalmazva, egy régóta tartó kínai PR-kampány újabb fejezetének, vagyis a láng kialvásával is csak ez a fejezet ért véget, a kampány nyilván folytatódik majd új fejezetekkel.

A 21. századi világrendben Kína egyértelműen szuperhatalomként, az Egyesült Államok méltó riválisaként pozícionálja magát. A verseny elsősorban gazdasági téren zajlik, és a kínai állam sajátos, kettős berendezkedése, a politikailag elnyomó kommunista, gazdaságilag szabadversenyes kapitalista rend egyenesen arra van optimalizálva, hogy a világban minél hamarabb minél nagyobb dominanciára tegyen szert.

Ennek a versengésnek lett rendkívül erős PR-támasztéka Kínában a sport. Ahogy sok mindent, úgy ezt a megoldást sem ők találták fel, csak ügyesen másolják és sokszorosítják: Oroszország hasonló eszközökkel dolgozik, mint ahogy az Arab-öböl térségének államai is, de persze sorolhatnánk most a történelmi példákat, visszatekintve egészen az 1936-os berlini olimpiáig.

Kínánál is a nyári olimpia volt a kiindulópont, a 2008-as játékokra elképesztő energiákat és anyagiakat mozgósítottak, valódi erődemonstráció zajlott mind az infrastruktúrában, mind a szervezésben, mind sportszakmai téren. Közben elindult a kínai Formula–1-es Nagydíj, majd a MotoGP-futam (ez később megszűnt), és persze felpörgött a futballprojekt is, rövid idő alatt az európai topligák szintje közelébe emelve a kínai bajnokságot (hogy aztán ezt is inkább visszaépítsék, több hajtűkanyar után).

A lényeg mindig az, hogy Kínáról minél pozitívabb képet fessenek a nagyvilágban: egyrészt elterelni a figyelmet az alapvető emberi jogokat és különösen a nemzeti kisebbségek jogait lábbal tipró rendszerről, és helyette a dinamikusan fejlődő, jólétet termelő állam arcát festeni. Másrészt erőt mutatni, mert a kínai vezetők már csak az ország méreteiből adódóan is egyfajta erő- és nagyságfetisizmusban szenvednek, mindenáron a muszklijaikat akarják mutogatni.

Ennek a folyamatnak volt tehát a soron következő állomása a most véget ért téli olimpia.

Már önmagában az nagy durranás volt, hogy Peking lett az első város, amely nyári és téli olimpiát is rendezett: teljesen tudatos volt több ikonikus 2008-as helyszín újrahasznosítása is, mint a Madárfészeké vagy a Vizeskockáé. De kellett persze a NOB engedménye is, hiszen a lesiklószámoknak otthont adó Jancsing mintegy 100, a többi havas sportot vendégül látó Csangcsiakou pedig több mint 200 kilométerre fekszik Pekingtől – de ez mostantól már nem egyedi, hiszen a következő téli játékok helyszínei, Milánó és Cortina d'Ampezzo még messzebb lesznek egymástól, közúton több mint 400 kilométerre. (Hogy a 2024-es párizsi nyári olimpiáról ne is beszéljünk, amikor a hullámszörfversenyeket Francia Polinéziában, Párizstól 15 ezer kilométerre rendezik.) A már létező olimpiai helyszíneket akár a nagyobb távolságok árán is preferáló Agenda 2020 program tehát lassan tényleg kezd megvalósulni, még ha a budapesti pályázatban ennek végül mi nem is tudtunk a haszonélvezői lenni.

A téli olimpia költségvetése akaratlanul is jól jelzi a pekingi kommunikációs viszonyokat. Hivatalosan csak 4 milliárd dollár volt a büdzsé, de független becslések szerint a valós kiadások most is megközelíthették a 40 milliárdot, amennyibe a 2008-as olimpia került – az is nem hivatalosan persze.

Sportszakmailag most is odatették magukat a kínaiak: 9 aranyérmet nyertek (eddig 5 volt a legtöbb, összesen pedig 13-at gyűjtöttek, vagyis ennek kétharmadát hozták most), és ezzel a 3. helyen végeztek az éremtáblázaton (ahol eddig csak egyszer zártak a legjobb 10-ben, amikor 7.-ek lettek). Ráadásul a sportági palettájuk is színesedett: az eddig 13 aranyból 10-et nyertek rövidpályás gyorskorcsolyában és csak 3-at egyéb sportágakban, most viszont a 9-ből 7-et is a short tracken kívül. (Az ottani 2 aranyhoz persze kellett Liu Shaolin Sándor kizárása is… de ezt most hagyjuk.)

Mindez nyilván nem akkora erődemonstráció, mint amikor 2008-ban az éremtáblázat első helyén végeztek, de annak most nem is volt semmilyen realitása. Ez a szereplés viszont újfent bizonyította, hogy a kínaiakkal a sportban mindig, mindenhol számolni kell, akár vannak egy adott sportágban tradícióik, akár nincsenek – és a cél éppen ez volt.

Tokióhoz hasonlóan persze Kína sem rendezhetett „tökéletes” olimpiát, hiszen a koronavírus-járvány miatti üres lelátók ezt eleve lehetetlenné tették. A tavaly nyárhoz képest ráadásul a sokkal fertőzőbb omikron-variáns miatt a járványügyi helyzet is lényegesen rosszabb volt, még a tokióinál is szigorúbb biztonsági intézkedések dacára is – ennek többek közt magyar sportolók is látták a kárát, mint a műkorcsolyázóChtchetinina Ioulia, Magyar Márkpáros.

Az összkép azonban a házigazdák számára még így is pozitív: ahogy a japánok, úgy Kína is jól jött ki a pandémia miatt komoly hátrányokkal induló rendezésből, alapvetően kedvező nemzetközi visszajelzéseket kapott Peking is. (Az pedig hamar feledésbe merült, hogy a megnyitóünnepséget több nyugati állam vezetői is bojkottálták.)

És a következő fejezet?

2021-ben már megrendezték volna a FIFA új, nagyszabású klubvilágbajnokságát 24 futballklub részvételével Kínában – ezt a járvány miatt el kellett halasztani, de bizonyosan be fogják rövidesen pótolni. (A tippem az, hogy 2023 nyarán.) És most szólok, hogy utána „igazi” futball-világbajnokság is lesz Kínában, erre mérget vehetünk – azon sem lepődnék meg, ha már 2030-ban (ez elvileg a földrészek rotációja miatt nem lehetséges, de van az a pénz), legkésőbb viszont 2034-ben egészen biztosan.

A sztorinak még messze a vége.