Megroppanthatja a háború az orosz sportot

Ebből is látszik, hogy a mai mindennapokban a sport a nemzetközi érintkezés elsőszámú terepe: itt találkoznak egymással a legintenzívebben a különböző nemzetek és országok, itt számít a legjobban az, hogy ki milyen országot képvisel.

Éppen ezért használja számtalan ország a sportot a saját maga népszerűsítésére, ahogyan aztelőző írásombanKínával kapcsolatban is részleteztem, és Oroszország, mint ennek a jelenségnek az egyik legtipikusabb képviselője, éppen ezért szenvedi el most talán itt a legnagyobb presztízsveszteségeket.

Vlagyimir Putyin Oroszországa rendkívül erős csomaggal kezdte el felépíteni a nemzetközi imázsát a sport berkein belül nagyjából egy évtizeddel ezelőtt. Először a 2014-es téli olimpia, majd a 2018-as futball-vb rendezési jogát nyerték el, s megállapodtak a Formula–1-es nagydíjak elindításáról is. Mindeközben magasabb fokozatra kapcsolt az orosz labdarúgás feltőkésítése is, a Premjer-ligában egyre több külföldi sztárfutballista jelent meg, lassan a topligák szintjére emelve a bajnokság gazdasági mutatóit.

A szocsi téli olimpia idején azzal a címmel írtam blogbejegyzést, hogy „Szocsiban megnyílt az orosz front”, hadjáratnak, offenzívának nevezve ezt a PR-kampányt – e szófordulatok mára tragikusan valóssá váltak.

Rögtön az akkori olimpia után kezdődött az ukrajnai konfliktus, a Krím-félsziget elfoglalásával és a kelet-ukrajnai összecsapásokkal. Már akkorfelmerültdiplomáciai körökben az oroszok bojkottja, de végül csak kereskedelmi és egyéb szankciók léptek érvénybe, amelyek fokozták az energiahordozók nyersanyagárainak csökkenése miatti orosz gazdasági visszaesést. Ennek következtében jelentősen gyengült az orosz futballbajnokság gazdasági versenyképessége, számos légiós távozott – köztük Dzsudzsák Balázs is –, majd jött a sporton belül az orosz doppingbotrány, amely miatt a mai napig nem használhatják az Oroszország szót, az orosz zászlót és himnuszt az olimpiákon sem. A 2018-as futball-vb így elsősorban a kármentésről szólt a rendezők számára, de abban legalább sikeres volt, különösen, hogy a döntőben a nyugati országok vezetői által legtöbbször elkerült Putyin végig együtt mutatkozhatott Emmanuel Macron francia elnökkel.

Így vett több fordulatot az oroszok számára a sportban megvalósított marketingberuházás.

Különös kapcsolódási pont a téli olimpia: ahogy nyolc évvel ezelőtt is a szocsi játékok után kezdődött az akció, most is a pekingi olimpia zárása után indultak meg a hadműveletek. Teljesen tudatosan várta meg Putyin az ötkarikás játékok végét, de persze nem azért, mert ennyire tisztelné az olimpiai eszmét, hanem mert a játékok túlságosan nagy nyilvánosságot biztosítottak volna Oroszország-ellenes megmozdulásokra, akár a NOB, akár más sportolók részéről – elég, ha valaki nem hajlandó felállni a dobogóra egy orosz versenyző mellé.

Az biztos, hogy a rendkívüli gyorsasággal meghozott gazdasági szankciók önmagukban is súlyos veszteségeket okoznak az orosz sportnak, hiszen a moszkvai tőzsde beszakadása, a rubel árfolyamának esése, az orosz sportot finanszírozó helyi megavállalatok óriási veszteségei együttesen megroppanthatják a klubokat és szövetségeket. A végső csapást pedig a lassan teljessé váló sportbojkott adja meg –, az orosz csapatok kizárása minden jelentős sportág eseményeiről nemcsak sportszakmailag szigeteli el az orosz sportot, de a nemzetközi részvétellel járó kiegészítő bevételi forrásoktól is elválasztja, amelyekre pedig a jelen helyzetben különösen nagy szükségük lenne.

A sportvilág rendkívül gyors és határozott összezárása azért is fájdalmas a putyini rendszernek, mert így a fent részletezett, sportra épített PR-kampány utolsó darabjai is széthullanak. A sportban próbálták eddig megmutatni az erejüket és a „jófejségüket”, erre most éppen a sport az, amelyik leghamarabb ajtót mutat nekik. Az ukrajnai agresszióval tehát az orosz elnök végleg lerombolja mindazt, amit több mint egy évtizede építgetett, és ez akár alapjaiban változtathatja meg Oroszország egész későbbi sportéletét is.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert egyelőre napról napra változik a sportbéli szankciókkal kapcsolatos helyzet (is). Nehéz biztosat állítani, de a jelenlegi tendencia abba az irányba mutat, hogy nemsokára az orosz csapatok kizárása után akár a csapatsportokban szereplő orosz sportolók és szakemberek felfüggesztése is napirendre kerülhet, így előfordulhat például az is, hogy a magyar klubokban játszó orosz légiósok vagy éppen Sztanyiszlav Csercseszov sem vehet majd részt a mérkőzéseken.

Nem könnyű a végiggondolása annak sem, hogy hogyan regenerálódhat a helyzet, ha egyszer végre vége lesz a háborúnak. Ha holnap az oroszok kivonulnának Ukrajnából (bárcsak így lenne!), akkor is ott marad a pusztítás, amelyet maguk után hagytak, emiatt talán a szankciók azonnali feloldására sem lehetne számítani. A sportban vannak olyan események, amelyekkel kapcsolatban még vissza lehet táncolni (mint az év második felére tervezett Formula–1-es Orosz Nagydíj), de az idei labdarúgó Bajnokok Ligája-döntőt és – valószínűleg – a katari világbajnokság selejtezőit is végleg elbukták az oroszok.

Még hosszabb távon gondolkodva, a háború, amelyet Putyin azért indított, hogy megdöntse az ukrán kormányt, akár a saját maga bukásával is végződhet. Ez a forgatókönyv is hatalmas hatással lehetne az orosz sportra, mivel az autoriter orosz politikai rendszerben az egész jelenlegi állami-magán hibrid sportfinanszírozás Putyin személyéhez és a tőle függő üzletemberekhez kötött. Ha ez a rendszer megdől, akár egy ugyanolyan (vagy még nehézkesebb) rendszerváltást is átélhet az orosz sport, mint a Szovjetunió felbomlása után, ami jelentősen alááshatja a nemzetközi versenyképességét.

De vissza kell kanyarodnom oda, ahonnan indultam: mindezek a károk az orosz sportban jelentéktelenek azokhoz képest, amelyeket ukránok millióinak kell most elviselniük a saját hazájukban.

Legyen béke! Most más nem számít.