Gumióvszerek a Formula–1-ben

Bizony, ha a gumi nem bírja a strapát, oda a biztonság – mindennapi intim életünk alapszabályát most a Formula–1-ben látjuk visszaköszönni.

A négy, kísértetiesen hasonló silverstone-i defekt után a hétvégi Német Nagydíj vált a versenysorozat vízválasztójává, de az erősen kérdéses, hogy vajon csak a gumikeveréken módosítanak, vagy az alapelveket is górcső alá veszik-e.

Merthogy amikor két évvel ezelőtt arról írtam, hogy a Formula–1-et végső soron nem is nevezhetjük sportnak, így – mondjuk – az sem csökkentene sportértékén, ha szándékosan fellocsolnák a pályákat az izgalom fokozása érdekében, akkor sokan nekem estek; egyrészt a sporttal kapcsolatos meghatározás, másrészt a locsolós ötlet támogatása miatt. (Én akkor az F–1-et az ókori gladiátorjátékokhoz hasonlítottam – érdekes módon Csurka Gergő ugyanerre a megállapításra jutott a keddi Nemzeti Sportban megjelent jegyzetében. Nem hinném, hogy csupán az esetlegesen közös klasszikus műveltségünk miatt; túlságosan egybevág a két „iparág”. És az emberélet egyikben sem maradandó.)

De vissza egy gondolat erejéig a fellocsolt aszfalthoz: amit ugyanis most látunk, az lényegében ugyanez, csak éppen nem vízzel oldották meg a folyamatos izgalmakat, hanem a gyorsan kopó gumikkal. Lehet mutogatni a Pirellire, de mindez csupán a fent említett alapelvek következménye: valamilyen módon mesterségesen kell izgalmat csempészni a sorozatba, ha már önmaga nem képes azt előállítani.

Lehet persze arra hivatkozni, hogy az olasz gyártó túlment egy határon, de ha valahol, akkor a Formula–1-ben pontosan tudnia kell mindenkinek, hogy a tökéletes teljesítmény és a katasztrofális hiba között csak milliméterek vagy századmásodpercek jelentik a különbséget. Itt valóban a „határon autózik” mindenki, a fejlesztők-mérnökök átvitt értelemben, míg a versenyzők szó szerint. Tehát amikor az F–1 vezetése elment ebbe az irányba, akkor tisztában kellett lennie ennek a kockázatával. (És így szinte teljesen mindegy, hogy a Pirelli hibája okozta a gondot, a tesztek hiánya vagy éppen malajai gumiültetvényeken elszaporodó gumiszú, mint a Union Jack Gumitársaságnál a Csengetett, Mylord? című remek angol sorozatban.)

A fő kérdés tehát: miért nem tud mesterséges beavatkozás nélkül izgalmas lenni a Formula–1?

Nem nehéz a válasz: a technika uralkodik az ember felett, a végső teljesítményben lényegesen nagyobb szerepe van az autónak, mint a pilótának. (Trollok figyelmébe: nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem számít az ember, hanem azt, hogy sokkal jobban számít a technika, mint az ember. A korábbi kommentelők közül sokan nem értették meg ezt a különbséget.)

No, ez nem volt valami nagy felfedezés persze, ezt tudtuk eddig is. Mégis, ez az alapszabály határozza meg az F–1 korlátait: a technika olyan szinten kerekedett az ember fölé, hogy esély sincs a kiegyenlített versenyre. Amíg a legjobb pilóták között nincs, nem is lehet szakadéknyi különbség, addig a legjobb technikák között már igen, sőt az lenne a meglepő, ha azonos képességű autókat raknának össze a különböző istállók. Ebből viszont logikusan különbözik, hogy mindig lesz(nek) olyan domináns csapat(ok), amellyel (amelyekkel) lehetetlen felvenni a versenyt. (Az még a szerencsés eset, ha több ilyen van.)

Volt persze több kísérlet arra, hogy valamiképpen csökkentsék a csapatok közötti különbséget, például költségvetési korlátozással vagy éppen a gumik miatt mostanában gyakran felmerülő teszttilalommal, de ezek nem értek célt – és legyünk őszinték, nem is érhettek, hiszen a Formula–1 varázsa éppen a csúcsteljesítmény, márpedig ha csúcsteljesítményt akarunk, akkor a teljesítmény előállítását nem célszerű korlátozni... Ez az F–1 ősparadoxona: a teljes sorozat csak úgy lehet a legjobb a technikai sportok világában, hogy közben a sorozaton belül teljesen felborul az egyensúly, ami súlyosan veszélyezteti az élvezhetőséget.

Tetszene vajon, ha a márkaversenyekhez hasonlóan minden autó egyforma lenne, csak a festésük különbözne? Nem hinném – az már nem Formula–1 lenne.

(Nem véletlen egyébként, hogy az egyenlősdit favorizáló versenysorozatok sokkal népszerűbbek Amerikában, ahol a nagy csapatsportbajnokságoknak is ez a fő mozgatórugója: a draft, a fizetési sapka, a központi bevételmegosztás és egyéb eszközök révén az NFL, NBA, NHL és társaik a mezőny kiegyensúlyozottságát igyekeznek biztosítani.)

Két út áll tehát az F–1 irányítói (pardon, irányítója) előtt: vagy az egyenlősdi, vagy a kiszámíthatatlanságot biztosító trükkök. Az egyenlősdit elvetettük, maradnak a trükkök. A vizes pályát nem vezették be (bár még megtehetik), a gumikáoszt azonban rászabadították a versenyekre, és hiába a mostani visszatáncolás, egyelőre nem lehet megjósolni, hogy ennek az emberkísérletnek mi lesz a vége.

Ha normalizálják is a gumihelyzetet, jön majd valami új: a Formula–1-re eddig sem a szabályok állandósága volt a jellemző, bizonyára látunk még majd egy-két ügyes próbálkozást. Rémlik, hogy egyszer az is felmerült, hogy sorsolással döntsék el, ki melyik autóba ül, mint az öttusázók a lovaglás előtt – egyszer komolyan érdemes lenne végigpörgetni a vezetőség (pardon, a vezető) brainstormingjai során felmerült ötleteket.

Ez akár még szórakoztatóbb is lenne, mint néha egy-két futam a biztonságos gumikon.