Dunga defenzív braziljai: gól 22 átadásból

Két éve ilyenkor is „válogatott" játéknapra került sor a hónapváltás táján, és a szerdai dömping előtt a keddi program slágere az Írország–Brazília mérkőzés volt. Ám az írek csak papíron látták vendégül az ötszörös világbajnokot, a meccs jótékony hatásait a brit főváros élvezhette Dublin helyett.

Utóbbi település hiába birtokolta büszkén a sport európai fővárosa címet 2010-ben, a találkozó rendezési jogait kézben tartó ügynökség nem tudott megállapodni a bérleti feltételekről a zöldmezesek selejtezőinek is otthont adó Croke Park tulajdonosaival, így a Kentaro 460 kilométerrel odébb vitte a műsort, annak minden előnyével (a jegyértékesítés haszna, a szurkolók jelenléte által generált turisztikai bevételek, stb.) együtt.

Hiszen a dél-amerikai futballhatalom fellépése rengeteg embert vonzó ünnepi esemény is – elég visszaemlékezni arra, hogy idehaza még a selecao edzésére is megtelt a Puskás-stadion –, nem csupán sportszakmailag értékes erőpróba.

A brazilok persze aligha bánták a lépést, mivel félig-meddig hazai pályára vonulhattak ki 2010. március 2-án: Dunga kapitánykodása alatt 12 felkészülési összecsapást vívtak addig a kontinensünkön, és ebből hatszor szintúgy az Emiratesben.

Persze az Arsenal otthonában ennek ellenére ír szimpatizánsból volt több, és óriási várakozással tekintettek az este elé, mivel csapatuk most állt ki először a Thierry Henry kezezéséről elhíresült, franciák elleni vb-pótselejtező óta. Mi azonban ezúttal nem Giovanni Trapattoni legénységének összeállítási gondjairól-bajairól emlékezünk meg, hanem a világközvéleményt sokkal jobban foglalkoztató ellenfelekről – pláne, hogy ők a közelgő nagy seregszemlére gyakoroltak, érdekes volt meglesni, mire számíthatunk majd tőlük.

A brazil drukkereket akkoriban nem a keret tagjai, hanem az egyik hiányzó érdekelte legjobban: a többség arra volt kíváncsi, hogy a remek formában futballozó Ronaldinho ott lehet-e a vb-n? Ő azt nyilatkozta, hogy előbb bajnoki címet nyer a Milannal, majd utazik a Mundialra – csakhogy a válogatott szakvezetője nem hívta meg Londonba, s a kérdésről megfogalmazott szavai sem kecsegtettek túl sok biztatóval.

Ami a többieket illeti, a magabiztosan passzolgató, középpályás (és labdabirtoklási) fölényt kiharcoló brazilok végül 2–0-ra nyertek, s ezzel számukra lezárult a felkészülési időszak, legalábbis a tekintetben, hogy a világbajnokságig már nem terveztek újabb edzőmérkőzést (végül Zimbabwe és Tanzánia ellen beiktattak egy-egy találkozót június elején, ám addigra kialakult a keret, és a két sima győzelemre már az afrikai akklimatizáció, a közvetlen ráhangolás jegyében került sor).

A 2006 júliusa óta regnáló Dunga irányításával ragyogó statisztikája volt az együttesnek (53 szereplésből 37–11–5-ös mérleg), amelyet bár rengetegen bíráltak a mestere egykori játékstílusát felidéző karaktere miatt – a jogo bonito, a szép játék és az egyéni virtuozitás helyett inkább a csapategységre, a fegyelmezett védekezésre, egyszóval az európai erényekre alapult –, de azért csak megnyerték útközben a Copa Américát és a Konföderációs kupát...

A írek felülmúlása után maga a kapitány is elégedetten értékelte az „összegyúrási" folyamatot, noha az igazán nagy siker elérése érdekében még jobb produkciót várt el embereitől. „A világbajnokságon még gyorsabban kell futballoznunk, mert ott kevesebb időnk lesz a helyzetek kialakítására. Egyetlen csapatnak, így a miénknek sem lehet előre odaítélni az aranyérmet, azt mindenesetre furcsállom, hogy a minap az Európában játszó brazilok borzasztó formájáról cikkeztek az újságok."

A megállapítás, amelyre reagált, természetesen túlzott, és különben sem volt mérvadó, mert a válogatottba érkezve mintha más világba csöppentek volna a játékosok, márpedig ez egyértelműen Dunga érdemének minősült.

A legjobb példa erre talán Robinho esete, aki itteni klubjaiban (Real Madrid, Manchester City) nem tudott valódi vezéregyéniséggé válni – ekkor éppen hazai nevelőegyesületénél, a Santosban szerepelt kölcsönben, onnan került át később jelenlegi munkaadójához, a Milanhoz –, az aranysárga-kék mezt felhúzva azonban nemegyszer nagyszerű teljesítményt nyújtott az esztendők folyamán.(amiben például nagy vonalait tekintve az ellentéte Lionel Messinek, bár most az argentin zseni pont egy mesterhármassal jelentkezett az albicelestében...).

Londonban is kiválóan játszott: az első találatnál a lapos beadásával ő „rúgatott" öngólt a balszerencsésen becsúszó Keith Andrewsszal, később pedig egy 22(!) passzból összeálló mágikus akció végén saját maga lőtte a brazilok második gólját is szegény Shay Given hálójába (a kapus ekkor volt 103. alkalommal ír válogatott, ami által – Kevin Kilbane-nel együtt – megdöntötte Steve Staunton rekordját; azóta egyedül csúcstartó 120 fellépéssel).

„Decemberben megnéztem a csapat kétezer-kilences évéről készített összeállítást, amely elsősorban a góljainkat örökítette meg, és az volt a benyomásom, hogy a támadások hetven százalékánál Robinhót veszi a kamera. Azt a játékost, akiről tavaly Európában szinte csak rosszat mondtak" – utalta a válogatott dressz varázserejére Dunga, bár ezzel az erővel a védelme hatékonyságát is méltathatta volna.

Noha a hátsó alakzat munkássága kevésbé látványos, mint például az írek elleni második gól résztvevőinek összjátéka, az eredményes elhárítás nélkül nem tartatott volna ott a brazil válogatott, ahol (lásd a remek mérlegét, és hogy a favoritok egyikeként kezelték a vb előtt).

Beszédes adat, hogy a kapitány említett 53 meccséből 29-en lenullázta ellenfelét a gárda, és az akkor meglévő, immár 420 perce tartó kapott gól nélküli sorozat a második leghosszabb volt a szakember hivatali ideje alatt (2008 júniusa és novembere között 496 percen át maradt érintetlen Júlio César hálója – ezúttal végül 596-ig jutott a széria, mert négy minutummal a meccs lefújása előtt, 0–4-nél Tanzánia szépíteni tudott.) Ez a stabilitás pedig rég – vagy soha? – nem látott elemként segítette a selecaót.

„Úgy érzem, három és fél év elég volt számomra a megfelelő csapat kialakításához, valamint hogy megértessem a kiválasztottjaimmal, mit kell tenniük a pályán a siker érdekében. Partnernek bizonyultak, mert ugyanúgy családként fogják fel a válogatottat, mint én" – világított rá a jó szereplés hátterére Dunga; a családi kör pedig látszólag bezárult: a brazilok Ronaldinho nélkül is képesek voltak 22 passzból összeálló végzetes akciók kialakítására.

Igen ám, de a vb-n az észak-koreaiak és az elefántcsontpartiak legyőzése, a portugálok elleni 0–0-val bebiztosított csoportelsőség, majd a 16 között az addig szépen helytálló Chile 3–0-s kiütése után a hollandok ellen hiába talált be megint Robinho – Wesley Sneijder kétszer is válaszolt, ő túl soknak bizonyult a brazil „betonvédelem" számára.

Minden korábbi dicsősége mellett Dunga végül is bukott edzőként távozott a posztjáról (arrafelé ekként kezelik a negyeddöntős búcsút), a 31 esztendős Ronaldinho pedig az utód, Mano Menezes alatt, két és fél év szünet után tavaly ősszel visszaépült a válogatottba. Hogy mi lesz ebből a saját rendezésű 2014-es világbajnokságon...