Nicsenko, az utolsó FTC-gólkirály hazatért

Igor Nicsenko kétségkívül az egyik legismertebb légiósnak számít a Magyarországon megforduló külföldi labdarúgók népes táborában. Volt némi múltja odahaza is, de igazán itt, nálunk tette le a névjegyét.

A Szovjetunióban született, és a területi ligában szereplő Podolje Hmelnickijnél kezdte a felnőttkarrierjét, majd az „összbirodalmi" első osztályhoz tartozó Metaliszt Harkivban húzott le két évet. Tizenkilenc meccsen pályára is léphetett, ám gólt nem lőtt.

Maradt a csapatnál az 1992-ben induló első ukrán bajnokságra is, újabb nyolc mérkőzés erejéig, de mivel megint nem talált be, nem tartóztatták a 21 esztendős fiatalembert, amikor visszament nevelőegyütteséhez, a harmadik vonalbeli Krisztal Herszonhoz a több játéklehetőség reményében. Ott aztán magára talált (15/9), így az ősztől már ismét a legfelső szinten játszhatott, és a Krivbasz Krivij Rihben sem fukarkodott a gólokkal (79/24) az ott töltött majdnem három idénye alatt.

Azért lett belőle csak majdnem három teljes szezon, mert négy különböző ukrajnai alakulata után 1995 áprilisában egy nagy ugrással kimozdult nemcsak az immár független országból, de mindjárt a volt szovjet területekről is, és elment a „pusztába", ahol a magyar közönség megismerhette. A szőke csatár jövetele bombaként robbant: 9 mérkőzésen 8 gólt szerzett az akasztóiakkal!

Mivel az új idényben sem sokkal vett vissza a tempóból, „félidőben" átigazolt a más dimenziót jelentő – pár héttel korábban még a BL-ben vitézkedő – Ferencvároshoz, amellyel hamarosan bajnok is lett. A 18 találattal elért gólkirályi címét azonban megosztva csatolhatja a dicsőséglistájához a Stadler és az FTC. Kár, hogy az előbbi már rég nem létezik, az utóbbi pedig azóta sem tudott újabb első számú mesterlövésszel előrukkolni (legfeljebb az NB II-ben), noha azóta több mint másfél évtized eltelt...

A továbbiakban még két fradista, három dunaújvárosi és négy győri évad következett, pontosabban az ETO-nál csupán három és fél, mert 2004 decemberében a bevezetőnkben említett összmutatóval (255/97) – csapatkapitányként, góllal elköszönve! – úgy döntött, befejezi a profi futballt.

Pályája során a fantasztikus 1995–1996-os szezon már vázolt sikerein túl később egy bronz- (1997) és egy ezüstéremmel (1998) is gazdagította a kollekcióját az Üllői úti zöld-fehérek kétszeres Toldi-vándordíjas játékosa (1996, 1997), míg az 1999–2000-es kiírásban a Dunaferr-rel másodszor is bajnokságot nyert.

Ahogy a magyarországi légiósokat összegző 2010-es NSO-tanulmány szerzője megállapította, a 177 centis Nicsenkónak az ittléte alatt két igazán klasszikus védjegye volt, amelyek kapcsán emlékezhetünk rá.

Az egyik a páratlan gólérzékenysége. Nem volt a „fülemen táncoltatom a labdát" típus, és fizikailag sem verte a nála fejjel magasabb védőket. Viszont elképesztően tudott helyzetbe kerülni, és azokat viszonylag jó százalékkal értékesítette. Jól helyezkedett, vérbeli centererényeket csillogtatva mindig arra járt éppen, ahol a gólok születtek. Nem mellékesen a súlyos sérülések is elkerülték, így ritkán hiányzott.

A másik dolog, ami Nicsenkóról a cikk szerint eszébe juthat az átlagszurkolónak, az pedig ... nos, az a „nyelvérzék", ahogy az alábbi interjúból is kiderül. Ugyanis tervezett visszavonulásának a telén, amikor hazatért Ukrajnába, mégsem akasztotta szögre véglegesen a futballcsukát, amivel újra témát szolgáltatott.

Leszerződött az élvonalban újonc Zakarpattyához, és kollégánk 2005. január 27-én diskurált el a tavaszi idényre készülő kárpátaljaiak új csatárával. (A Beregszászon felvett interjú két nappal később jelent meg az NS-ben.)

– Azt gondoltam, magyarul fogunk beszélgetni, hiszen tíz év alatt csak elsajátította a nyelvünket, mégis az orosznál kötöttünk ki.
– Biztos rossz tanuló voltam, de még ma is legfeljebb csupán a közértben vagy az utcán tudnám megértetni magam. A magyar nyelv nagyon nehéz, de ennyi idő alatt tényleg illett volna jobban elsajátítanom.

– Mi az oka annak, hogy végül hazatért?
– Túl nagy volt a honvágyam, ráadásul van egy tizenkét éves fiam, akinek jó lenne a hazájában felnőnie, egyébként Győrött még marasztaltak volna.

– Egy évtizeden keresztül Magyarországon futballozott, most pedig egy újonc ukrán csapathoz tér vissza. Nem keresték meg ennél elitebb gárdák?
– Nézze, harminchárom évesen reálisan kell megítélni a dolgokat. Hiú ábránd lett volna azt gondolnom, hogy itthon a Dinamo Kijev, a Sahtar, vagy akár még a Dnipro vagy a Metalurg Doneck számára is erősítést jelentenék. Őszintén szólva jólesett, hogy Ungváron rám gondoltak és hívtak. Örömmel jöttem, és remélem, hasznára is tudok lenni az együttesnek a bentmaradásért folyó harcban.
(A Zakarpattya a már kiesőhelyen álló, 15. Obolon Kijevvel azonos pontszámmal a 14. helyet foglalta el a táblázaton, s végül a 12. pozícióban, simán megkapaszkodott. Legközelebb viszont, igaz, már Igor nélkül, sereghajtóként kiesett, miként azóta is mindkétszer rögtön, ahogy újra felkerült az élvonalba... – a szerk.)

– Mire számít Ungváron, meddig szeretne még futballozni?
– Ameddig hasznára lehetek a csapatnak, szívesen vállalok egy-két évet, de amikor már érzem, hogy felesleges vagyok, azonnal önként állok félre.

– Bizonyára van viszonyítási alapja a két ország játékerejét illetően.
– Tíz évvel ezelőtt Magyarország talán előrébb is tartott az akkor még csak gyerekcipőben járó önálló ukrán labdarúgásnál. Mára azonban lényegesen változott a helyzet. A magyar futball évtizedek óta szinte egy helyben topog. Az én megítélésem szerint kevés az igazán felkészült, jól képzett szakember. A klubok többsége pedig súlyos anyagi gondokkal küzd, ráadásul hamar eladják a valamennyire tehetséges futballistákat, általában olyan gárdáknak, amelyek nem túl nívósak. Őszintén szólva nem látom valami fényesnek a magyar labdarúgás jövőjét. Ukrajna ezzel szemben évről évre láthatóan fejlődik. A Dinamo Kijev mellé mások is felzárkóztak, e csapatok nemzetközileg is jók. Nem véletlen, hogy az UEFA-kupa mostani sorozatában például három ukrán együttes is megérte a tavaszt. Ha pedig a válogatottakat vesszük, Ukrajna e téren is a magyarok előtt áll. Oleg Blohin legénysége olyan selejtezőcsoportból pályázik reális eséllyel a 2006-os világbajnokságra való kijutásra, amelyben az Európa-bajnok és a vébébronzérmes is szerepel. Ennél nagyobb elismerés aligha kell.

– Ha már a válogatott szóba került, az elmúlt évtizedben sohasem hívták meg az ukrán nemzeti csapatba?
– Annak idején, amikor jól ment a játék a Fradiban, felvetődött, hogy meghívót kapok a válogatottba, végül ez mégsem történt meg. Persze olyan klasszisok mellett, mint Andrij Sevcsenko és korábban Szerhij Rebrov, nehéz is lett volna helyet kiharcolni magamnak...

Nos, ez utóbbiért az élet egy picit kárpótolta Nicsenkót, aki azon a tavaszon a Zakarpattyánál már egyetlen tétmecset sem játszott, így hamarosan hazament levezetni Fekete-tenger-melléki szülőföldjére: a harmadosztályú herszoni Krisztalban játszott, majd ott kezdte el az edzői pályát is; utóbbit egy vonallal lejjebb, a Szihmánál folytatta, amellyel területi bajnoki címet is nyert.

Aztán tavaly ősz elején a Telkiben megrendezett FociFesztivál fő eseményén, az 1986-os magyar és szovjet válogatott összecsapásán – ahol a két csapat magját a mexikói világbajnokságon negyedszázaddal ezelőtt részt vevő játékosok alkották – kakukktojásként ő is pályára léphetett a vendégeknél. Negyvenévesen egy kis ajándék...

Ráadásul mást is eredményezett számára a nosztalgiázás, mert a gálameccs alkalmából az összes egykori magyarországi állomáshelyéről jó szívvel nyilatkozó Igor október elején, hét év után visszatért Győrbe, ahol az NB II-es együttes mellett kapott munkát másodedzőként, emellett részt vesz az egyéni képzésben is.

Mi több, hozta magával a – nála magasabb, mára 19 esztendős, a hazánkban töltött gyermekéveknek köszönhetően a papánál magyarul jobban beszélő... – fiát, akinek a neve már korábban is felvetődött a győri erősítésekkel kapcsolatban. Nyolc nappal ezelőtt pedig arról adhattunk hírt, hogy az ETO NB II-es csapata az első idei felkészülési meccsén 2–1-re megverte a szlovákiai Nagymegyert, és a második gólt a néhány napja a gárdával gyakorló Igor Nicsenko szerezte. Immár az ifjabbik.