Kéziseink 57 góllal kezdtek - irány az érem

Egy vb nyitó meccsén hivatalból is illik izgulni játékosnak, edzőnek, szurkolónak egyaránt, hiszen a jó rajt fontosságát sokan és sokszor hangsúlyozták már. Ugyanilyen gyakorisággal találkozhattunk az „egyik ellenfelet sem szabad lebecsülni" frázissal. Ezzel együtt tény, hogy Németh András csapata a 24-es mezőny talán leggyengébb együttesével találkozott a 2005-ös oroszországi világbajnokság első napján.

Geoffrey Latta tanítványai ugyanis nem voltak egy súlycsoportban a világ elitjével, sőt... Az ausztrál lányok-asszonyok a magyar másodosztályban, az NB I B-ben sem tudnának pontot szerezni. Szóval sportszakmailag sok érdekességet nem várhattunk a december 5-i erőpróbától, ám arra mindenképpen jó volt ez a kétszer 30 perc, hogy a mieink megismerkedhettek a csoportunk mérkőzéseinek otthont adó szentpétervári sport- és koncertkomplexummal.

Az 1980-ban épült és ennek megfelelően a szocreál jegyeit minden tekintetben magán hordozó létesítmény teljes kapacitásnál 25 ezer néző befogadására alkalmas, ezúttal azonban csak egy leválasztott része várta a szurkolókat. Senkit sem lepett meg, hogy a helybélieket nem hozta lázba a találkozó (a Papp László Budapest Sportarénában sem tolonganának az orosz–ausztrálon...), alig tucatnyian lézengtek a lelátókon.

Bemelegítés

A magyaroknál a kisebb megfázással bajlódó Vérten Orsolyát és Balogh Beatrixot nem nevezte a kapitány, ám a gyors szélsők nélkül sem jelentett gondot a kezdés, az első percekben főként a frissen honosított Kovacsicz Mónika száguldozását nézhette az ellenfél (végül ő iratkozott fel aznap a legtöbbször a táblára, összesen 11 alkalommal).

Az ausztrálok támadójátékát alaposan megzavarta a magyar fél nyitott védekezése, különösebb ötlet híján próbálták akcióikat minél tovább elnyújtani – kevés sikerrel, hiszen Görbicz Anita sűrűn csípte el a labdát. Igaz, 4–0-s magyar vezetés után legjobbjuk, Selley Roy vezérletével felzárkóztak 5–3-ra (Roy kisasszony az Óceánia-kupán Új-Zélandnak és Új-Kaledóniának is nyolc-nyolc gólt lőtt), ám Németh András játékosai egy kicsit szigorítottak a védekezésükön, így egy 11–0-s széria következett.

A szakvezető különösebb kockázat nélkül pályára küldhette a vb-újoncokat, hiszen egyre nagyobb kedvvel játszottak a magyar lányok. Ferling Bernadett góljával még a szünet előtt összejött a húszgólos különbség, ráadásul úgy tűnt, hogy a távoli kontinens taktikailag csak úttörőszintet megütő képviselői kezdenek fáradni.

A második félidő inkább hasonlított egy gyors indításokra kihegyezett edzéshez, mint világbajnoki mérkőzéshez, hiszen Sugár Tímea sorra játszotta meg a villámgyors szélsőket, Kovacsicz Mónika és Kenyeres Fanni pedig köszönte szépen a lehetőséget, s szórta a gólokat.

A játékrész első szakaszában összejött a sportágban merőben szokatlan harmincgólos különbség (39–9), sőt a hajrába fordulva Mehlmann Ibolya találata után már negyvennel vezettek a magyarok. Az erejükkel teljesen elkészülő, képzetlen – viszont sportszerű – ausztrálok egyébiránt a meccs utolsó húsz percében nem tudtak betalálni a kapunkba...

„Megtiszteltetés volt, hogy a világhírű magyar válogatott ellen játszhattunk. Nekünk még sokat kell tanulnunk, de lelkesek vagyunk, mert nagyon szeretjük ezt a sportágat. Remélem, fokozatosan javulni és erősödni fogunk" – nyilatkozta az ellenfél szakvezetője.

„Ausztrália jelentősen meggyengült a sydneyi olimpia óta, amelyre igyekezett jól felkészülni. Nekünk az volt a legfontosabb, hogy valamennyi játékosunk pályára léphetett, és bizonyítási lehetőséget kapott. Senki sem lazított, végig pörgött a csapat" – kommentálta az elsöprő, 57–9-es győzelmet Németh András.

A szövetségi kapitány utalt arra is, hogy riválisunk mennyire visszaesett a számára oly fontos 2000-es játékok után, amikor már nem volt miért központilag „futtatni" az amúgy különösebb sportági háttér nélkül létező együttest. (Egyetlen számszerű példa: válogatottunk ellen egy alkalommal játszottak addig az auszik, és 1999. szeptemberében Sydneyben az előolimpián még csak 30–17-re kaptak ki...).

Pedig Ausztrália a maga módján komolyan vette a vb-t, hiszen a hölgyek már több mint két héttel a rajt előtt szabadságot vettek ki munkahelyükön, és Svédországban edzőtáboroztak. Más kérdés, hogy nem sikerült fényesre az Angola elleni tesztmeccsük, hiszen – ugyancsak a skandináv országban – 40–10-re veszítettek a csoport második leggyengébb tagjával szemben.

Ezt aztán a tornán, ahol ismét összekerültek, sikerült 8–47-re lerontaniuk... Értelemszerűen a legutolsó, 24. helyen végeztek, és persze mindenkitől kikaptak – bár senkitől sem annyira, mint tőlünk. Talán már ez is jelezhette, hogy ebből a hatosból mi visszük majd a legtöbbre...

Menetelés

Előbb azonban még le kellett játszani a többi meccset, egyre nehezebb ellenfelekkel. Mi sem igazolja ezt inkább, mint hogy Angola ellen folytattuk, amely már rutinos szereplője a világversenyeknek, és három olimpiai részvételekor egyszer sem végzett hátrébb a kilencedik pozíciónál, míg Szentpétervárra európai portyán készült, és többek között idegenben megverte a svédeket! Ám hiába tudtuk ezek alapján, hogy nehéz csata lesz, arra azért senki sem számított, hogy Afrika bajnoka a 40. percben még négy(!) góllal vezessen...

„Ébredjetek már fel" – visszhangoztak aztán Németh András szavai az ismét szinte üres csarnokban, és ezért, vagy más miatt, de a hajrát jobban bírták Görbiczék s 34–30 lett a vége. „Bebizonyította a csapat, hogy tud küzdeni, remélem, azt is kiderül majd, hogy kézilabdázni is tud" – értékelt a szakvezető.

Szlovénia ellen az összesített mérleg a mieink szempontjából 10–1–0-re állt, és vetélytársunknak a korábbi vb-ken a nyolcadik hely volt a legnagyobb sikere, azaz megint csak nem a papírformának felelt meg, hogy – az utólagos elemzés szerint összpontosítási problémák miatt – csak szerencsével szereztünk pontot. A végén jól küzdött a csapat, ám 27–27-nél mégis délnyugati szomszédaink dobhattak időntúli hetest. A Tatjana Oderrel megvívott külön párharcot azonban Pálinger Katalin nyerte, így megőriztük veretlenségünket.

Már nemigen szabadott hibázni, és még csak most jöttek a nagyágyúk. Vagy a szünnap, vagy a videós felkészülés tehetett jót, az azonban biztos, hogy másnap „Móka, kacagás, örömjáték" címmel tudósíthatott az NS az egy évvel korábban még ötkarikás ezüstérmes Dél-Korea elleni „tökéletes" produkcióról, amikorra eltűnt csapatunkból a görcsösség, és különösen az átlövők (Mehlmann és Tóth Tímea) villogtak.

A remeklésre persze az is magyarázat, hogy a számunkra szokatlan stílust alkalmazó, igen gyors dél-koreai együttes, amely a nyolcvanas évektől meghatározó szerepet játszik a világ női kézilabdájában, az olimpiacentrikus felkészülésre szokta kihegyezni magát, vagyis négyévente szinte kicseréli a keretét, valamint főpróba jelleggel igyekszik mindig az ötkarikás játékok előtti vb-re összpontosítani. Nos, a 2005-ös torna nem ilyen volt.

A középdöntő már nem forgott veszélyben, viszont a maximálisan magunkkal vihető négy pontért törlesztenünk kellett a norvégokon, akik az előző évi Eb-n a Sportarénában sokkoló, 15 gólos vereséget mértek az elődöntőben Magyarországra, amelynek emiatt kellett elbúcsúznia saját közönsége előtt az aranyálmaitól. Az északiak most több sérült kulcsjátékosukat is kénytelenek voltak nélkülözni, ennek ellenére rettentően erősnek számítottak, így ezúttal is keményen meg kellett harcolni velük. De hála Pálinger bravúrjainak és hatékony védekezésünknek sikerült: 20–18 a javunkra!

Ekkor már csak három válogatott volt veretlen: az egyaránt százszázalékos oroszok és románok, illetve mi. Meglepő, hogy végül e három alakulat léphetett majd dobogóra? De előbb egy viszonylag könnyebb ellenfél következett: Horvátország. Vb-ről lévén szó, a győzelemért nagyon meg kellett izzadni, és drámai végjáték után ismét csak a küzdőszellem segítette ki a mieinket: 27–26 ide. A hollandok ellen aztán végre nem volt ok izgulni: a 37–30-as siker az elődöntőbe jutást jelentette.

A középdöntő záró napján különösebb tét nélkül játszottak a mieink, ráadásul a csúcsfavorit házigazdákkal, ami Görbicz Anita „menetrendszerű" sérülésével együtt már sejttette, hogy nem mi fogunk nyerni. Ehhez képest végig partiban voltunk a tekintélyükért hazai földön nyilván mindenkinél jobban megfeszülő szbornajával, amely ellen a 39. percben még négygólos magyar előnyt is feljegyezhettünk. A 35–33-as vereség belefért, pláne, hogy több kulcsembert is pihentetett a kapitány.

A négy között elkerültük egymást a dánokkal, ami már önmagában bátorító érzés lehetett, s ehhez jött, hogy a románok stílusát többen is nekünk „kézre esőnek" ítélték. Érezhetően megnőtt az étvágy az előzetesen még az elődöntőbe se nagyon tippelt csapatban (és vele szemben) – sajnos azonban ellenfelünk nem véletlenül volt még mindig hibátlan.

És az is maradt. Válogatottunk – Görbicz visszatérése ellenére – nem igazán játszott jól, sokat hibázott, és a hajrát se bírta, miközben (Németh András szavaival) a „játékvezetők felfogása sem nekünk kedvezett, meglepő volt a svéd bírók ellenszenve". Ami tény: 26–24-re alulmaradtunk (a románok meg végül belefutottak a finálét is magabiztosan megnyerő oroszokba) – nekünk pedig jöhettek a dánok.

Ünneplés

Ez sem ijesztett rá azonban a közvéleményre és az együttesre: az előzetesen bemutatott menetelés és a tapasztalt küzdőszellem láttán szinte mindenki úgy volt vele, hogy nem szabad összetörni, s igenis meg kell szerezni a harmadik helyet.

És hiába az olimpiai bajnokok a túloldalon, Pálinger újra kiválóan védett, az All Star-válogatottba is beválasztott Görbicz hét gólt dobott, és a magyarok a második félidőben szinte átgázoltak a világ előző évi legjobbján (27–24). Óriási volt a boldogság, és gyakorlatilag nem akadt senki, akinek szemében nem csillogott fényesen a megszerzett bronzérem!

A világversenyen debütáló szövetségi kapitánnyal, és főleg az átalakított s megfiatalított magyar kerettel ez bizony szép teljesítmény volt. Lehet, hogy előtte vb-ezüstérmet nyertünk, majd Eb-bronzot, de a két évvel korábban Zágrábban világbajnoki második helyezett csapatból csupán Sugár Tímea, Pálinger Katalin, Ferling Bernadett, Mehlmann Ibolya, Görbicz Anita, Siti Eszter és Tóth Tímea maradt tagja a keretnek (miközben különböző okokból már nem számíthattunk Sirina Irinára, Bohus Beára, Kirsner Erikára, Szrnka Hortenziára, Radulovics Bojanára, Pigniczki Krisztinára, Farkas Ágnesre, Lovász Zsuzsára és az autóbalesetben tragikusan elhunyt Kulcsár Anitára).

Szerepelt még Vérten Orsolya, Kenyeres Fanni, Kindl Gabriella, Szűcs Gabriella és Balogh Beatrix, valamint a négy újonc: Őri Cecília, Borbás Rita, Hornyák Ágnes és Kovacsicz Mónika. Ők kilencen több mint a létszám felét tették ki! Nem véletlen, hogy a szövetség elnöksége „csak" a hatba jutást várta el a csapattól.

Kár, hogy ez az összességében fiatal társaság – az évek alatt persze fokozatosan változva – egyszer sem került azóta dobogóra, sőt az elődöntőbe is csupán egy ízben, Pekingben, amikor mindössze az oroszoktól és a dél-koreaiaktól kaptunk ki, tőlük azonban egyaránt kétszer.

Az olimpiai negyedik helyezést nem tekintve viszont fokozatosan romló tendencia érvényesült az Eb-ken, vb-ken, amióta 2003-ban a hosszabbításban elbuktuk Horvátországban azt az emlékezetes döntőt a franciák ellen, illetve egy esztendővel később hazai parketten bronzot ünnepelhettünk.

Noha az esélyek most sem kimondottan mellettünk szólnak – lásd például Görbicz utolsó pillanatokban „lesújtó" sérülését –, és Mátéfi Eszter együttese így már csak három helyen (Pálinger, Vérten, Kovacsicz) azonos a szentpétervári kerettel, drukkoljunk, hiszen női válogatottunk „megjárta már a hadak útját", azaz ezúttal sem zárható ki, hogy kellemes meglepetést szerez.