Döme: magyar helyett világválogatottban

Mészöly Kálmán 1990 elején kezdte meg második szövetségi kapitányi időszakát a magyar válogatott élén, és két, év eleji fiaskót leszámítva csupa jó eredményt értünk el, beleértve az angliai 0–1-et is. Kizárólag a Franciaország elleni 1–3 és az ausztriai 0–3 nem illett a sorba, noha pont az előbbi mérkőzés volt az egyetlen, amelyiken abban az esztendőben pályára lépett Détári Lajos, a csapat első számú sztárja is.

A többi találkozóra nemigen lehetett panasz: az Egyesült Államokat 2–0-ra vertük meg, aztán az említett kudarcok után az Arab Emírségeket francia földön 3–0-ra, a szintén a vb-re készülő Kolumbiát – Higuitával, Valderramával és Rinconnal egyetemben – 3–1-re, majd az ősszel Törökországot 4–1-re. A wembleybeli hősies vereséget követően pedig megkezdtük a csoportküzdelmeket, és Norvégiában 0–0-t, míg a vb-bronzérmes olaszokat fogadva 1–1-et játszott az együttes, amelyben ekkor már Petry Zsolt védett, a védelem előtt Kozma István és Lőrincz Emil takarított, mellettük Bognár György irányított, elöl meg a Kiprich József, Kovács Kálmán duó rohamozott.    

Ezután következett a Ciprus elleni meccs, a Hungária körúti MTK-stadionban, ahol annak idején, 1937-ben Sárosi doktor hetet vágott a világbajnoki második helyezett csehszlovákok kapuját védő legendás Plánickának a 8:3-mal záruló meccsen.... A magyar szakvezető 24-es keretet jelölt ki, benne nyolc légióssal. „Détári Lajos sajnos még nem állhat a válogatott rendelkezésre" – nyilatkozta pénteken, és inkább azon izgult, hogyan jut el a társaság Tatára a taxisblokád kellős közepén...

Miközben a többiek az edzőtáborban gyakoroltak, lement a hétvégi olasz bajnoki forduló, amely során Döme jó két héttel a tervezett pihenési idő letelte előtt visszatért a Bolognába, ahová egyébként kétévnyi pireuszi profiskodás után a nyáron igazolt. Váratlanul korai szereplésével – talán nem véletlenül – egybeesett a gárda régi-új edzője, Gigi Radice bemutatkozása is a kispadon.

A két meghatározó emberrel a Bolognának sikerült egy pontot elhoznia a Genoától (0–0), és a magyar futballistának volt két életerős szabadrúgása: Simone Braglia kapus mindkétszer majd' a nyakát szegte, ahogy kitornászta a labdát a léc alól. A döntetlennel a vendégegyüttes végre elmozdult a Serie A tabellájának utolsó helyéről.

Amint a Nemzeti Sport munkatársai a hírét – pontosabban a Rai Uno jóvoltából a képét – vették, hogy Détári is pályán van, felhívták Mészöly Kálmánt, azt tudakolva: ha a labdarúgó mégis egészséges, akkor miért nem tagja a magyar válogatottnak?

A kapitány nagy meglepetéssel értesült a fejleményről, hiszen ő annak rendje és módja szerint a Ciprus elleni találkozóra is elküldte Itáliába a meghívót, ám a klubtól azt a választ küldték, hogy a középpályás sérült. Azóta pedig semmilyen ellentétes tartalmú hírt sem a Bolognától, sem a játékostól nem kapott. Amikor meg az előző napokban többször is megpróbálta elérni – éppen arról kívánt tudakozódni, hogyan javul a sérülés –, Döme lakásának készüléke csak csöngött, csöngött, csöngött... (Évszámokban kevésbé tájékozott fiatalabb olvasóink kedvéért: mobil vagy internet még nem volt.)

Másnap, hétfőn, azaz október 29-én az NS hívására már másfajta hangot is adott a távoli telefon – ebből készült az alábbi kis interjú a légióssal.

– Hirtelen rendbe jött a sérülése. Hogy történt?
– Olyan ez az egész, mint a mesében – mondta Détári Lajos. – Pénteken együtt edzettem a csapattal, és fájdalmaim voltak. Újra megvizsgált az orvos, s az utasítására órákon át masszírozták a lábamat. Akkor úgy állt a helyzet, hogy el sem utazom a többiekkel Genovába. Még nézőként sem.

– Szombatra csoda történt?
– Orvosi előírásra délelőtt edzettem, és nagy örömömre nem éreztem fájdalmat. Az edzőm kapacitált, hogy vasárnap húsz percet próbáljak meg. Amikor este összejöttünk a táborban, ismét rugdaltam kapura, és az edzőm azt mondta, lehet az húsz percnél több is. Beállított és végig játszottam.

– Hogy ment a játék?
– A több hetes kihagyás után magam is meglepődtem, hogy nem volt semmiféle erőnléti gondom. Jól is ment: három laptól kaptam hetest, egytől pedig hat és feles osztályzatot. Ez itt kifejezetten jó. Igen jól sikerült két, húsz méternél távolabbról leadott szabadrúgásom, a kapus mindkettőt bravúrral hárította. A helyzetek alapján amúgy nyernünk kellett volna, de az idegenben szerzett első pontunk így is nagyon sokat jelent. Meggyőződésem, hogy megindulunk felfelé.

– Ha ezt a gyors felépülést előre tudtuk volna, Mészöly Kálmán bizonyára meghívja a Ciprus elleni keretbe. Jó lett volna?
– De még mennyire! Fájt a szívem, amikor az olaszok elleni remek játékot a lelátóról kellett végignéznem. Heteket hagytam ki, egészen váratlan a felépülésem, így nem is hívtak, és nyilván nem is neveztek. Pedig nagyon szerettem volna játszani a válogatottban.

– Mit vár Ciprus ellen?
– A két pontot feltétlenül, ám nem remélek nagy gólkülönbségű győzelmet, bár örülnék, ha tévednék. Ciprus beáll majd védekezni, felszívja magát. Csak akkor lenne könnyű dolgunk, ha az elején sikerülne gólt, gólokat szerezni. Üzenem a fiúknak, legyenek büszkék az olaszok elleni teljesítményre, a közönség szeretetére, és próbálják meg újra a nagy játékot.

– Mikor jön haza?
– Itt most óriási menetelés kezdődik. Jön az UEFA-kupa-visszavágó, s a remélt továbbjutás esetén újabb UEFA-meccs, aztán Olasz Kupa, a bajnokság – téli szünet nélkül. Örülnék, ha karácsonyra legalább három napra hazamehetnék.

– Visszatérve a válogatott meccsre mit üzen?
– Csak annyit: hajrá magyarok!

Rájuk is fért a buzdítás, mert szerdán a szűnni nem akaró eső az ember életkedvét is elvette, nemhogy még kimozdulni – ötezren mégis vállalták a kényelmetlenséget, és ők szép élménnyel gazdagodtak: 52 év után lépett fel ismét nemzeti csapatunk a Hungária körúton, és – talán a hely szelleme miatt is – úgy kezdtek a magyarok, ahogy egykor a régiek.

Már az első percben gólt szereztek (Lőrincz révén), majd az első félidőben szinte elsöpörték az amúgy sem kivételes képességű, teljesen összezavarodott vendéggárdát (amely akkoriban még futballtörpének számított, a kis szigetország nem álmodozhatott BL-csapatról meg nívós külföldi légiósok áradatáról...).

A vége akár hat-hét gólos győzelem is lehetett volna, ám a mieink rengeteg helyzetet kihagytak – egy öngól mellett Kiprich azért még kétszer betalált –, így pedig 4–2-re nyertek. A második játékrészben többször is méltán hangzott fel a vastaps egy-egy korszerű akció végén.

A fiúk ekkor már kifejezetten élvezték a meccset, ugyanakkor nem akadt egyetlen könnyelműsködő játékos, nem volt egyetlen céltalan csel, nemtörődöm átadás sem, csakis tudatos, higgadt, gólra törő játék. Egyértelműen a szerencsének köszönhették a látogatók az elfogadható különbségű vereséget. A szaklap értékelése szerint nagyszerűen teljesített csapatunk, aminek értéket fokozta, hogy mindezt felázott, nehéz talajú pályán tette.

Érdekes lehetett a kontraszt a tévé előtt ülők számára. Azt látták, hogy válogatottunk dagasztja a sarat Ciprus ellen, a labdarúgók csúsznak-másznak, hajtanak becsülettel. Aztán egy gyors kapcsolás a milánói Giuseppe Meazza Stadionba, a Brazília–Világválogatott mérkőzésre, amelyet 39 ország – így hazánk – televíziója is közvetített. A nagyszabású gálát az ötvenedik születésnapját ünneplő futball-legenda, Pelé tiszteletére rendezték, aki állítólag már három hónapja edzésben volt, hogy helytálljon a jobbára ismeretlen „süvölvényekből" álló selacao tagjaként.

A képernyőkön megelevenedett maga a sporttörténeti csoda, a Fekete Gyöngyszem, aki először is ölelésével egyenként megköszönte a világválogatott minden tagjának – így az ünnepelthez hasonlóan tízes mezbe öltözött, de „csak" a cseresorba jelölt Détárinak is –, hogy elment a gálára, majd beszállt a futballozó „sihederek" közé. A kilencvenpercnyi könnyedkedés képe amúgy hasonló volt Pelé egy félideig tartó szereplése alatt, majd után is: kényelmes játék, iram nélkül.

Az itthoni nézők már az elején túlestek a döbbeneten, amikor kiderült, hogy Döme is pályára lép. A magyar válogatott számára ugyebár sérült volt, a tévében meg fickándozott (szó szerint: a szünetben állt be Martín Vázquez helyére, és már az 51. percben buktatniuk kellett a brazil védőknek egy gondolattal a tizenhatoson kívül, a jobbösszekötő helyén – a megítélt szabadrúgásból Gheorghe Hagi a bal felsőbe csavart, és ezzel tett szert kétgólos vezetésre a végül 2–1-re nyerő nemzetközi sztárcsapat).

A Nemzeti Sportnak közvetlenül lapzárta előtt Mészöly Kálmánt is sikerült elérnie:

– Mit szól ehhez?
– Meglepett, hogy játszott. Tudniillik én olyan üzenetet kaptam a Bolognától, hogy sérült, és csak november elején tud újra játszani.

– Ezt mikor közölték önnel?
– A múlt hét végén. Már önmagában az is furcsa volt ezután, amikor pályára lépett vasárnap a Genoa elleni bajnokin. Most pedig ez a gálameccs. Szeretném azonban leszögezni, hogy nem is akartam meghívni Détárit a Ciprus elleni Eb-selejtezőre. Ha sérült, pihenjen, kezeltesse magát.

– S ha mégis jött volna a magyar válogatottba?
– Akkor sem lett volna kezdő. Az olaszok elleni csapatot nem bontottam volna meg.

– De azért a világválogatottbeli fellépés előtt egy telefont kaphatott volna a magyar szövetségi kapitány.
– Igen, azt hiszem, ez a minimum, amit megérdemelnék, de leginkább a válogatottbeli társak...

Túl azon, hogy némi ellentmondás fedezhető fel a kapitány két nyilatkozata között (korábban azt mondta, hogy meghívót küldött Bolognába, most meg azt, hogy nem is akart ilyet tenni), az NS néhány oldallal arrébb éppen azt írta a Ciprus elleni találkozó értékelésénél, hogy azon az estén „a magyar válogatott egységként, CSAPATKÉNT volt jó". Ez valóban nagy érték, amelyet adott esetben még egy-egy klasszis kedvéért sem érdemes megbontani.

Viszont az akkori záró bekezdés meglátását az idő némileg más megvilágításba helyezte: „A magyar válogatott e győzelmével szép sorozatot zárt az Eb-selejtezőkből 1990-ben rá jutó mérkőzéseken. Egy gőzelem és két döntetlen komoly sikernek számít a talán mégiscsak egyszer újjáéledő labdarúgásunkban. Mert hogy egyszer igenis újjáéled, arra a mai összecsapás fényes bizonyíték."

Húsz év távlatából tudjuk, hogy szokás szerint az 1992-es Európa-bajnokságra sem sikerült a kijutás – a címeres mezt több mint egy éven át nem húzó Döme újbóli bevetése ellenére sem –, és a nagy feltámadásról nemcsak Détári, hanem azóta újabb játékosgenerációk is lemaradtak. Sokszor elhangzott vagy leírták már, de jobbat akkor sem tudunk: talán a mostani nem jár majd ugyanígy...

1960-ban e napon rendezték meg Budapesten a Magyarország és az OSZSZSZK (a Szovjetunió orosz tagköztársasága) közti kötöttfogású birkózó-csapatviadalt. A vendégek az ottani nagy köd miatt péntek helyett csupán szombaton tudtak hazánkba repülni, és állítólag úgy tudták: csak vasárnap kell először szerepelniük. Mivel azonban szombatra volt meghirdetve a program, közölték, hogy az utolsó egy-két kiló leadására sportolóiknak már nincs módjuk (idejük). Mivel a magyar fél a gyors „önellenőrzés" során rájött, hogy a maga részéről nem a legkörültekintőbben intézte a szervezést, kénytelen volt belemenni ebbe. Na, nem mintha a plusz súlyelőny nélkül nem az oroszok lette volna esélyesebbek: nem sokkal korábban legyőzték az „előző" magyar válogatottat is, csapatunk pedig azóta (a római olimpia után) némi fiatalításon is átesett – igaz, a látogatók sem hozták el magukkal a három friss ötkarikás győztesüket, csupán két régebbit, és ezen a napon közülük is csak az egyik lépett szőnyegre. Érdekes módon ezúttal pont a nagyobb nevű versenyzőink mutattak kevesebbet, így kaptunk ki 5.5:2.5-re. Két sikerünket a légsúlyú Czellér és a félnehézsúlyú Piti szerezte, de az előbbinek sérülés miatt leléptették a riválisát, míg az utóbbi akkor nyert, amikorr4a már eldőlt az összesített kimenetel sorsa. Döntetlenünket pehelysúlyban Guttmann hozta össze a melbourne-i bajnok Virupajev ellen. Az ekkorra már háromszoros olimpiai második helyezett Polyák könnyűsúlyban veszített a hozzá hasonlóan világbajnok Staskeviccsel szemben, míg az utolsó párharcban a még fiatal, de máris nagy ígéret Kozma – aki Polyákhoz hasonlóan négy évvel később Tokióban felért a csúcsra, sőt ő még '68-ban Mexikóvárosban is – eltaktikázta magát, és elkerülhető vereséget szenvedett Smakovtól. Két nappal később Diósgyőrött a helyi és a BVSC-birkózókból összeállított vegyes csapat ugyancsak 5.5:2.5-re kapott ki – két sikerünket ekkor Szentes (ellenfél nélkül) és ismét Piti érte el, míg Kozma ezúttal döntetlenre végzett a még 1956-ban olimpiai aranyérmes Nyikolajevvel.

1970-ben e napon a Ganz-MÁVAG atlétikai versenyén új országos csúcs született diszkoszvetésben: a 25 esztendős Fejér Géza 65.02 méterig repítette a szert, és ezzel nyolcvan centivel túlszárnyalta korábbi legjobbját – amely ugyanebben az évben született, sőt ez már a harmadik rekordja volt ebben az időszakban. Igazából ezúttal nagyobbat is dobott a lemértnél, csakhogy a sporttelep dobópályája 64 méterre volt „kitalálva", így a diszkosz szépen átrepült a pálya végét jelző árok felett, majd nekivágódott a kerítésnek és lepattant róla... Természetesen csak azt a távolságot lehetett hitelesíteni, amely a kerítésig tartott – valójában néhány centivel több is lehetett volna. De ezzel még nem volt vége: másnap a két évvel fiatalabb Tégla Ferenc – akivel Fejér másfél évtizeden keresztül uralta itthon a számot, gyakorlatilag felváltva nyerték az országos bajnokságokat – Szegeden ugyancsak kihasználta a kedvező ellenszelet, és 65.30 méteres eredménnyel tűnt ki, amellyel ismét leszorította riválisát a lista éléről! Egy évvel később aztán a pályája legjobbjaként Eb-3. és olimpiai 5. Fejér 66.92-vel válaszolt, míg az Eb-ken 6., az ötkarikás játékokon 7. helyig jutó Tégla 1977-ben 67.38-cal érte el teljesítőképessége határát.

1980-ban e napon jelent meg a Népsportban az a hír, hogy az olasz lapok hevesen bírálták a labdarúgóklubokat, amiért nagy pénzen gyenge külföldi játékosokat vásároltak, akik egyelőre adósak voltak a várt gólokkal. Az újságírók a téma kapcsán magukat a futballistákat is megszólaltatták. Az érintettek válaszaiból az derült ki, hogy egyesek szerint Itáliában túl kemény volt a játék, a védők kíméletlen szigorral őrizték az ellenfelek csatárait (catenaccio, ohh...), míg mások az edzések túlzott terhelésére panaszkodtak. Magyarázat tehát van, gól nincs – szólt minderre az NS kommentárja... Mi azt tehetjük ehhez még hozzá, hogy az olasz bajnokság aranykora csak eztán, a nyolcvanas években jött el, amikor majd olyan klasszisok emelték a Serie A fényét, mint az argentin Maradona, Careca, Ramón Díaz, a brazil Zico, Falcao, Junior, Cerezo, Alemao, a lengyel Boniek, a francia Platini, a szovjet Zavarov és Alejnyikov, a dán Elkjaer-Larsen, illetve a Milan három holland tulipánja (Gullit, Rijkaard, Van Basten) és az Inter németjei (Rummenigge, később Brehme, Matthäus, Klinsmann), hogy utóbbiak honfitársait, a szintén világbajnok Völlert és a valamivel később érkező Hässler, Möller duót (vagy a korábban arrafelé légióskodó Briegelt) már ne is említsük...

2000-ben ezen a napon fejeződött be Budapesten a Nemzetközi Öttusaszövetség (UIPM) technikai bizottságának háromnapos ülése, amely a sportág súlyának növelése (a régi szerepének visszaszerzése...) érdekében elékészítő munkája végeztével javaslatot tett, amelyet aztán a decemberi frankfurti kongresszuson szándékoztak megszavaztatni: vagyis hogy a sportág vezetősége tegyen meg mindent a váltóviadalok menedzselése érdekében, hogy már a négy évvel később Athénban sorra kerülő olimpián is szerepeljenek a programban. Császári Attila, a hazai és az európai szövetség elnöke, bizottsági tag elmondta, hogy akár már a következő esztendőben rendezhetnek olyan világkupaversenyeket, amelyeken az egyéni mellett váltóküzdelmeket is tartanak, míg a vb-ken ezek legyenek a záró erőpróbák. A nagy igyekezetet az indokolta, hogy a NOB az 1992-es barcelonai játékok után törölte a műsorból a csapatversenyeket (mondván, egy teljesítménnyel csak egy érmet lehessen szerezni), és bár az atlantai „mélypontot" (egyetlen éremosztás öttusában) követően Sydneyben már a nők is szerepelhettek, továbbra is csak egyéni versenyek zajlottak. És hiába minden erőfeszítés (például a világbajnokságok átszervezésével), ez azóta is így van, pedig (egykori) sikersportágunk lévén mi, magyarok jól járhattunk volna a (vissza)bővítéssel...