Öcsi duplájának tapsolt Franco

Bármilyen hihetetlen, a nagy Real Madrid legfényesebb korszakában, amikor 1956-tól sorozatban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupája első öt kiírását, egyetlenegyszer sem hódította el a Spanyol Kupát. Amelyet akkortájt, már 1939-től Copa del Generalísimónak hívtak a „Generalisszimusz”, azaz Francisco Franco után, egészen 1976-ig, azóta ismét Király-kupa, Copa del Rey a neve. De a társadalmi rendszer változásait mindig is hűen követte a spanyol országos labdarúgókupa elnevezése, hiszen 1932 és 1936 között például Copa del Presidente de la República, azaz Köztársasági Elnöki Kupa volt a neve.

A királyiak 1947 és 1970 között mindössze egyszer, 1962-ben emelhették magasba a díszes trófeát, holott ez idő alatt amúgy a bajnokságban tizenkétszer, a BEK-ben hatszor (1966-ban is), a Világkupában pedig egyszer (1960) lettek győztesek. Az 1962-est megelőző négy döntőből azonban háromban is ott volt a Real, amely mindannyiszor a saját stadionjában volt kénytelen kapitulálni a Bilbao és kétszer az Atlético ellen. A klubhoz 1958-tól, UEFA-eltiltása letelte után tartozó Puskás Ferenc az 1960-as és az 1961-es fináléban is szerzett gólt, de a trófeára ekkor még várnia kellett.

Az 1961–1962-es kiírásban a 32 között csatlakoztak be az élvonal csapatai, így a Real is, a számukra csak 1962 februárjának végén kezdődő küzdelemsorozatban áprilisra el is jutottak a legjobb nyolcig. A Real először a San Sebastián FC-t győzte le idegenben 3:1-re, otthon pedig 5:0-ra (Puskás ezen a meccsen játszott és kettőt vállalt az ötből), majd az Elche kapott ki odahaza 4:3-ra, a Bernabéuban pedig 5:1-re (Puskás előbb egy, majd négy gólt lőtt...). A negyeddöntőben következett a toprangadó, a BEK előző kiírásában döntős, ott Guttmann Béla Benficájától 3:2-es vereséget szenvedő, Kubalát, Kocsist és Czibort is a soraiban tudó Barcelona ellen, és a Real minden tudására szükség volt, hogy az akadályt sikeresen vegye. Madridban 1:0-ra győzött a Barca, a Camp Nouban azonban 3:1-gyel vágtak vissza a blancók, Puskás lőtte az idegnyugtató első gólt.

Az európai versenynaptár a hazai ligák és kupasorozatok, az európai kupák, no meg a soros világversenyek szorításában finoman fogalmazva sem volt annyira harmonizált, mint manapság, a Copa del Generalísimo például azért tartott az elődöntő előtt két hónapos szünetet, azért csúszott a végjáték júliusra, mert közben május végén zárult a BEK, utána pedig Chilében rendeztek egy világbajnokságot is... Ezen a spanyolok az időközben FIFA-nál is honosított Puskással a csapatban a későbbi döntős brazilokkal és csehszlovákokkal kerültek egy csoportba, rögtön ki is estek – így nem kellett jó eséllyel Magyarországgal negyeddöntőzniük, ezzel álmatlan éjszakákat okozva Puskásnak... (A spanyolok kedvenc „Panchója” összesen négyszer lépett pályára karrierje második válogatottjában, a Marokkó, azaz afrikai csapat elleni vb-pótselejtező első meccsén, továbbá a chilei torna három csoportmérkőzésén, gólt tőle merőben szokatlan módon nem szerzett.)

Az Andok mellől hazatérve a madridiak június 24-én és július 1-jén tudták le a Real Zaragoza elleni elődöntős párharcot, amelyet a Real 2:1-gyel, majd a hazai visszavágón 4:1-gyel tudott le, Puskás a második meccsen talált be. Az ellenfélnél ott volt a perui Juan Seminario, aki a La Liga 1962-es gólkirályaként akarta megzabolázni a királyiakat, ám az egyetlen olyan csatár, aki az 1959 és 1964 közötti időszakban képes volt elorozni a Pichichi-trófeát, azaz a bajnoki gólkirálynak járó serleget Puskás elől, ezúttal kénytelen volt kapitulálni.

Egy héttel később, július 8-án vasárnap 20.30-tól a madridiak abszolút hazai pályáján, a Santiago Bernabéu Stadionban játszhatott a kupáért a Real és a Sevilla. Az 1955 óta a regnáló elnök nevét viselő stadionban (addig Estadio Chamartínnak hívták) 90 ezer néző gyűlt össze, és a korabeli filmfelvételek tanúsága szerint tomboló lelkesedéssel fogadta – a díszpáholyban helyet foglaló Francót és feleségét. Na meg persze Di Stéfanóékat is.

Ekkorra az ötvenes évek végének első galaktikus Realja már szépen átalakult, Raymond Kopa visszament Reimsbe, a Puskás Ferenc érkezésével háttérbe szoruló Héctor Rial éppen az Espanyolt boldogította, a korábbi csapatkapitány, José María Zárraga vagy a brazil Canario pedig már kevesebb szerepet kapott, és a nyáron távozott is.

A Sevilla elleni finálé amolyan tapogatózással indult, a lényegi események a szünet utánra maradtak. A második félidő elején José Carlos Diéguez lőtt hatalmas gólt húszról a jobb felsőbe, ám a Real nem hiába mozgósított nagy erőket az egyenlítésért, a Gento buktatásáért megítélt büntetőt (amint éppen egy Puskás-anekdotából tudjuk: a Bernabéuban a 11-es pont nem az ellenfeleknek volt felfestve...) a mi Öcsink vágta keményen a bal alsóba, Salvador Mut kapus mozdulni sem tudott a labdára. Nem sokon múlt, hogy ismét a Sevilla kerüljön előnybe, de a hajrában José Araquistáin kapus őrületes bravúrral kitolta Enrique Mateos 11-esét, a végén pedig csattant a Real ostora: az utolsó percben Gento beadására Puskás reagált a leggyorsabban, és bevetődve, védőjét megelőzve két lépésről betuszkolta a madridiak kupagyőzelmet érő találatát – eldőlt!

A Real Madrid 19 hazai kupasikeréből ez volt a tizedik, a La Décima, éppen tizenöt évet vártak rá, és az sem érdektelen, hogy 1955-től számolva BEK-, illetve BL-győzelemből éppen néggyel több van a klubnak, mint a ma már újra Király-kupának nevezett sorozatban aratott diadalból. Az otthoni ennyivel nehezebb terep lenne?

Puskás Ferencnek pedig eleve mozgalmas éve volt az 1961–1962-es: 40 meccsen lépett pályára a Realban, és ezeken összesen éppen 40 gólt szerzett, a bajnokságban kereken 20-at, a kupában 11-et, a többi a BEK-re jutott, benne a döntőbeli, végül trófeát nem érő hárommal. Avagy amíg a BEK-ben a Puskás-tripla sem volt elég a győzelemhez, a hazai kupában a dupla is trófeát ért. A 90 ezer néző és Francisco Franco egyaránt boldogan mehetett haza a Bernabéuból.