Harmincon túl – Bobory Balázs publicisztikája

Azon gondolkodom, vajon mi járhatott Lionel Messi fejében, miközben csütörtök este a Budapesten megrendezett európai Szuperkupa-mérkőzést nézte. Már ha nézte, mert nem lennék meglepve, ha mostanában nem lenne kíváncsi a Bayern München futballt reformáló játékára, hiszen nem volt olyan régen a BL-negyeddöntőben a bajoroktól elszenvedett 8–2-es vereség. Ha mégis odakapcsolt, törte-e a kobakját azon, játszik-e ő még valaha hasonlóan nagy tétért zajló mérkőzést, és ha igen, a Barcelona színeiben fut-e ki a pályára?
Azon gondolkodom, vajon mi járhatott Lionel Messi fejében, miközben csütörtök este a Budapesten megrendezett európai Szuperkupa-mérkőzést nézte. Már ha nézte, mert nem lennék meglepve, ha mostanában nem lenne kíváncsi a Bayern München futballt reformáló játékára, hiszen nem volt olyan régen a BL-negyeddöntőben a bajoroktól elszenvedett 8–2-es vereség. Ha mégis odakapcsolt, törte-e a kobakját azon, játszik-e ő még valaha hasonlóan nagy tétért zajló mérkőzést, és ha igen, a Barcelona színeiben fut-e ki a pályára?

Egy ilyen korszakos zseni esetében dőreség lenne csípőből azt állítani, hogy nem, de ha valamikor, most Messire is ráfért volna a váltás, az új környezet, új motiváció, az eddigiektől eltérő ingerek. Az argentin látványosan szenved, miután nem bonyolódott jogi csatározásba a katalán gigaklubbal, és kihúz meg egy évet a Barcában, de közben elsiratja harcostársait, és közömbösen figyeli, hogy Ronald Koeman vezetésével kikkel kellene újra a győztes útra terelni a gránátvörös-kékeket.

Ha tehette volna, Messi önszántából búcsút int Barcelonának, más viszont maradt volna. Luis Suárez például biztosan nem így képzelte el a szakítást, érzelmei leríttak az arcáról, amikor könnyeit nyeldesve elhagyta a klub edzőközpontját. Bár az uruguayi center 33 éves, még az előző idényben is szerzett 21 gólt (36 tétmérkőzésen), a Barca vesszőfutása egyáltalán nem az ő számlájára írható, mégis úgy váltak meg tőle, mint egy felesleges kanapétól, amelyet úgy hirdetnek meg a közösségi oldalakon, hogy a „szállításban is segíteni tudok”.

Szó, mi szó, Suárez messze nem ezt érdemelte, a katalán egyesület lépése meg azért érthetetlen, mert legalább egy zsák labdát kérhettek volna a játékjogáért cserébe. S bár sokáig úgy tűnt, hogy a gólzsák egy másik ország kirakatcsapatában, egy másik zseni oldalán folytathatja pályafutását – vagyis nagyot nem bukik –, az élet és egy gyanús nyelvvizsga közbeszólt, Suárez nem tudott a Juventusba, Cristiano Ronaldo mellé igazolni. Diego Simeone, az Atlético Madrid temperamentumos mestere azonban kapva kapott az alkalmon, és támadásba lendült a hozzá hasonló habitusú csatár megszerzéséért, erőfeszítéseit pedig siker koronázta, az Atleti stílusába passzol is a vélhetően a korábbiaknál is motiváltabb Suárez. Nem irigylem azokat a védőket, akik vele és esetleg Diego Costával kerülnek szembe egy-egy rangadó előtt és alatt...

Ezzel egyébként Suárez válogatottbeli csatártársa, Edinson Cavani előtt bezárult az Atlético kapuja, Madridé azonban még nyitva, a hírek szerint ugyanis a Real szívesen megszerezné a szintén 33 esztendős, szabadon igazolható támadót, akit nemigen tartóztattak Párizsban, pedig a PSG-ben eltöltött hét év alatt 200 bajnoki mérkőzésen csak elért 138 gólt. Az utolsó idényében azonban sokat volt sérült, a sorban elé került Kylian Mbappé és Mauro Icardi is, de a fizikai felkészültsége egyáltalán nem azt mutatja, hogy „leketyegőben” lenne, így a királyi klubnak racionális döntés lenne vele kiegészíteni a rotációt.

Az elmúlt évtized meghatározó centerei közül egy argentin is felszabadult, a 32 esztendős Gonzalo Higuaín viszont nem várta meg, amíg topligából, topcsapatból hívják, inkább az Egyesült Államok felé vette az irányt. Veretes juvés múlttal büszkélkedő futballistának általában nem ajánlott az Interbe szerződnie, de ha ennek a csapatnak a székhelye Miamiban van, már elfogadható. A lényeg, hogy Higuaín az elsők között kapta meg a torinóiak új vezetőedzőjétől, Andrea Pirlótól a felmondólevelet, a szakember érkezése után nem sokkal kijelentette, a klub és a játékos közös története véget ért. Az argentin Cristiano Ronaldo 2018-as érkezéséig egyértelműen az első számú gólfelelőse volt a torinóiaknak, csak éppen ő nem az a típus, aki könnyen kezeli, ha hátra kell lépnie, azt meg egyenesen nehezményezte, amikor kölcsönadták a Milannak, majd a Chelsea-nek. Tavalyi visszatérése után már csak felvillanásai voltak, zsíros fizetése jelentős tétel volt a klub büdzséjében, így szerénynek nem mondható egyéves bérrel megegyező végkielégítéssel köszöntek el egymástól. S bár Zlatan Ibrahimovicnak volt visszaút Európába a tengerentúlról, az MLS-ből, meg lennék lepve, ha az öreg Gonzalo mostantól nem a bankszámlája gyarapodása érdekében döntene futballkarrierje további állomásairól.

És ha már motivációról vagy épp az elvesztéséről beszélünk, talán egy királyság várja lélegzet-visszafojtva – de Észak-London biztosan –, mire lehet képes még Gareth Bale a következő években. A walesi a korábban említett labdarúgóktól több mindenben különbözik. Egyrészt posztját tekintve nem középcsatár, hanem szélső, másrészt klubja, a Real Madrid nem mondott le róla, hanem kölcsönadta úgy, hogy fizetése egy részét állja. Bale a hírek szerint az utóbbi hónapokban már sokkal jobban szeretett golfozni, mint futballozni – legalábbis madridi színekben... A 31 éves labdarúgó ismerős környezetet választott, a Tottenham megfelelő terep neki, hogy még egyszer felépítse magát, és ha valaki, José Mourinho képes is kihozni belőle a legtöbbet, bár az is előfordul néha, hogy a portugál tréner éppen a legdrágább, legnagyobb ásznak számító játékosával rúgja össze a port. Bale mindenesetre jó esélyt kapott az élettől, a sorstól, hogy ismét a legjobbak között emlegessék, a kérdés már csak az, hajlandó-e visszatérni az alapokhoz – futni, harcolni, sprintelni, támadni a kaput –, ahogy első londoni időszakában oly eredményesen tette. Ha az allűrök maradnak, róla is lemondhatunk.

Az egyébként eléggé különös, hogy az idei átigazolási piac ászai többnyire a „veteránok”, de nyilvánvalóan ez is összefüggésbe hozható a vírussal. A klubok pénztárcája inkább apadt, mint dagadt az elmúlt hónapokban, és a vezetők lényegesen szigorúbban figyelik a kiadásokat, mint eddig. Ez az az időszak, amikor meg lehet szabadulni a busás fizetésűektől, sportszakmai szempontok alapján is elfogadható érv az újratervezés, fiatalítás, így esnek áldozatul olyan nagy sztárok, akiknek minden bizonnyal már csak néhány évük van hátra ezen a szinten. Mások azonban épp ezt az alkalmat ragadják meg, hiszen olyan labdarúgókhoz juthatnak ingyen vagy potom pénzért, akik korábban szóba sem jöhettek volna, vagy legalábbis igen mélyen a zsebbe kellett volna nyúlni értük. És mivel az új idényben nagyon sokszor nem a koncepció, a szisztéma és a tervszerűen, hosszú távra összerakott keret lesz a nyerő – egyszerűen a betegség, kényszerű karantén miatt –, a még erejük teljében lévő, de már harmincon túli klasszisok hozhatnak sokat a konyhára.

Hazai példák is akadnak: rutinos, jó nevű válogatott futballisták váltottak, itt a különös az, hogy többen másodosztályú klubot választottak. Persze a Vasas és a Debrecen nem szeretne sokat időzni az NB II-ben, ezért pénzt nem kímélve csábítják magukhoz a jobb labdarúgókat, nyilván azzal az ígérettel, hogy csak ezt az évadot kell majd kihúzni a Kazincbarcika, az Ajka vagy éppen a Szentlőrinc társaságában. Az élvonalbeli klubok jó része talán spórol vagy éppen fiatalokkal képzeli el a jövőt, a lényeg azonban, hogy többek között Dzudzsák Balázs, Korhut Mihály vagy éppen Pátkai Máté is az NB II-ből próbál kitűnni, hogy felhívja magára akár Marco Rossi szövetségi kapitány figyelmét is.

Egy harmincon túli sportolónak a genetikán túl meghatározó tényező a motiváció. A fent felsorolt futballisták közül biztosan lesz, aki régi fényében csillog, de akad olyan is, aki inkább már csak levezet. A kérdés az, hogy az őket foglalkoztató klubok belenyúltak-e a tutiba, és beválnak-e a számításaik, vagy jön a bukás – minden tekintetben.