A könnygáztól a menyegzői lakomáig, avagy az a fránya 93. perc...

A válogatott meccsekre írt beharangozómat a Szózat soraival zártam, most sajnos igen aktuális, hogy a Himnusszal indítsak: „balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Hogy mikor lesz az a víg esztendő, csak a Jóisten tudja, mindenesetre egyre inkább az az érzésem, hogy nem az idei lesz az. Hiába kaptunk soha vissza nem térő alkalmat az Élettől, rajtunk már a létszámnövelés, minden idők egyik legkönnyebb csoportja, egy rémgyenge román és széthulló görög válogatott, s egy gól – és emberelőnyben lejátszott utolsó tíz perc sem segít. Nincs mit szépíteni, ennyire vagyunk képesek. Míg a világ röhögve elhúzott mellettünk, mi egy helyben toporgunk, s csak szájkaratéban vesszük fel a versenyt az elittel. Meg stadionokban, de annak meg mi értelme, ha nincs hozzá csapat? Megpróbálom összeszedni a tanulságokat, illetve a számomra szemet szúró igazságokat erről a két meccsről – megfűszerezve személyes élményeimmel, melyek a Népligetben értek…A válogatott meccsekre írt beharangozómat a Szózat soraival zártam, most sajnos igen aktuális, hogy a Himnusszal indítsak: „balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Hogy mikor lesz az a víg esztendő, csak a Jóisten tudja, mindenesetre egyre inkább az az érzésem, hogy nem az idei lesz az. Hiába kaptunk soha vissza nem térő alkalmat az Élettől, rajtunk már a létszámnövelés, minden idők egyik legkönnyebb csoportja, egy rémgyenge román és széthulló görög válogatott, s egy gól – és emberelőnyben lejátszott utolsó tíz perc sem segít. Nincs mit szépíteni, ennyire vagyunk képesek. Míg a világ röhögve elhúzott mellettünk, mi egy helyben toporgunk, s csak szájkaratéban vesszük fel a versenyt az elittel. Meg stadionokban, de annak meg mi értelme, ha nincs hozzá csapat? Megpróbálom összeszedni a tanulságokat, illetve a számomra szemet szúró igazságokat erről a két meccsről – megfűszerezve személyes élményeimmel, melyek a Népligetben értek…

Rég volt ekkora érdeklődés a magyar válogatott aktuális meccse iránt, s ebben az az igazán örömteli, hogy nem egy német válogatott, s nem is a brazilok miatt kapkodták el órák alatt a jegyeket, hanem mindenki a magyarokra volt kíváncsi. Némi pikantériát kölcsönzött a románok elleni meccsnek a közös nemzeti és történelmi múlt, az emberi gyarlóságból eredő gyűlölködés, s az, hogy 34 éve nem vertük meg dél-keleti szomszédunkat. Persze az, hogy pikáns párosítás, igen enyhe megfogalmazás volt a részemről. Ez sajnos háború volt a javából.

A stadionon kívül rekedtek számára a Népligetbe szerveztek közös meccsnézést, a Groupama Arénától néhány száz méterre, a Planetárium mellé. Mindenféle hungarista együttesek hangoltak a meccsre, s a térfigyelő kamera lezúzása már ekkor jelezte, ez a 90 perc nem puszta szotyizásból fog állni. Az első félidő még békésen csordogált (már amennyire békés lehet egy magyar-román…), sajnos ez a meccsre is igaz volt, Szalai Ádám szép lövésén kívül, amit Tatarusanu bravúrral ütött szögletre, nem volt momentumunk. Igazából a románoknak se, bár az első félidő statisztikája sokat elárult az összképről: a labdabirtoklás 63-37%, a passzok száma 210-80 volt a románoknak (ezek csak megközelítő adatok, nem emlékszem a pontos számokra). A románok aktivitására jellemző, hogy az egyetlen szituáció, amin felszisszentem, az első félidő derekán a kényszerű cserénknél történt: igaz, amikor védelmünk legmasszívabb bástyája, a megsérülő Juhász Roland helyére beállt a két évvel ezelőtt, épp Romániában adott öngólpassza miatt egy egész ország által savazott Guzmics Richárd, néhány pillanatra megállt bennem az ütő… Szerencsére félelmeim alaptalanok voltak, az azóta Lengyelországban szépen-lassan tényleg védővé váló Guzmó tudta függetleníteni magát az akkori eseményektől, s csapatunk egyik legjobbja volt.

A második félidőből sajnos nem sokat láttam, így mélyenszántó elemzést ne várjatok erről a játékrészről, de nem az áram ment el, sőt még csak nem is a hibákra szakosodott m4 sara ez: többszöri figyelmeztetés után se hagyták abba a keményfiúk a rendőrök provokálását, akik annak rendje és módja szerint közbe is léptek. Amikor eddig azt olvastam az újságban, hogy a zsernyákok könnygáz bevetésével fékezték meg a balhékat, nem tudtam, mire gondoljak. Most már tudom… Bár meglehetősen távol, legalább ötven méterre álltunk a rendőröktől, belőtték középre, így nagyjából az arcunkba kaptuk az anyagot. Nem kívánom senkinek – csípte a szemünket, nem láttunk semmit, fuldokoltunk, hányingerünk volt, s amikor a több ezer ember csordamódjára elindult kifelé, egymásba kapaszkodtunk, hogy ne tapossuk egymást agyon. Bár valahol érthető a rendőrök magatartása (valahol…), tízezer ember szórakozását tették tönkre, akiknek a többsége nem a balhéért ment a Népligetbe (szerencsére a vízágyút már megúsztuk, addigra leléptünk a tett helyszínéről). Gondolhattak volna a családokra és a kisgyermekekre is, akiknek valószínűleg egy életre elment a kedvük a magyar focitól (a mázlisták…), mert akár tragédiába is torkolhatott volna az este. Így csak sérülések és előállítások voltak, igaz, azok bőséggel. Na meg egymással verekedő román szurkolók, ami nem kevés trollkodásra adhat okot, mégis komoly kérdéseket vet fel: vajon megérte több ezer kilométert utazniuk a Rapid és a Steaua szurkolóinak, hogy Pesten püfölhessék egymást? Ők tudják…

Mivel a 60. perctől a rendőrök elől menekültünk, csak a megérzéseimre hivatkozva merem azt állítani, hogy több minden történt Budapest utcáin, mint a Fradi szentélyében. Borítékolható volt a döntetlen, mivel Bernd Storck már a selejtező előtt lenyilatkozta, hogy elégedett lenne vele. Hát melyik amatőr balek mond ilyet??? Mivel a románok is egy pontért jöttek, ebből kikerekedett egy dögunalmas és nézhetetlen 90 perc. Storck nem hazánk fia, így értelemszerűen átérezni sem tudta, mit jelent ez a meccs Magyarországnak. Biztos vagyok benne, hogy Dárdai belehajszolta volna a fiúkat a győzelembe, vagy legalábbis nagyobb elánnal dirigált volna a kispadról. A német sokkal inkább akarta megúszni a vereséget, mint megnyerni a meccset. Így is lehet, de akkor ne legyenek illúzióink…

Észak-Írországba azzal a reménnyel utazott el a csapat, hogy más felfogásban fog játszani, ehhez képest az első félidőben talán kevesebb közünk volt a focihoz, mint amit a Groupamában elővezettünk három nappal korábban. Az egyetlen pozitívum talán csak az volt, hogy Storck nem nyilatkozott hülyeségeket a meccs előtt, ekkor már muszáj volt neki is belátnia, hogy az egy ponttal semmire sem megyünk. Sajnos megint sérülés miatt kellett korán belenyúlnia a meccsbe a mesternek, de az Elek Ákos helyére beálló Nagy Ádámon nem érződött a debütálása miatti feszkó. A második félidőben sokkal gólra törőbben játszott a csapat, ekkor egyértelműen az észak-írek fölé nőttünk, s már helyzetecskéink is voltak. Benne volt a levegőben a magyar gól, s kisvártatva a hazai kapuban is – ki más szerezhette volna, mint a nagy visszatérő, Guzmics Richárd? Kidolgozott akciónak azért nem nevezném, a bugyirózsaszín színű cipőben tetszelgő Dzsudzsák beívelt szabadrúgását a hazaiak kapusa, Mc Donald’s Govern nagyon csúnyán kiejtette, s Guzmó érkezett – valamelyest elégtétel lehetett ez számára, aki megint a mezőny egyik legjobbja volt. A hazai kapuson kívül a török spori is segítő jobbot nyújtott nekünk azzal, hogy az egy akción belül kétszer is lapot érően szabálytalankodó Baird-et kiállította (végre egy olyan szenzációs játékvezetői ítélet, ami nekünk kedvez…), mégsem sikerült kihúzni az utolsó tíz percet, pont azért, amit az előbb írtam: mert ember – és gólelőnyben ki akartuk húzni a hátralévő játékidőt. Storck a rendes játékidő letelte előtt csatárt védőre cserélt – erre mondaná azt Besenyő Pista bácsi, hogy „há’ nooormális???" Az észak-írek beszorítottak minket, jöttek előre, s törvényszerű volt az egyenlítésük. Nem hibáztatnám a sporit az öt perc hosszabbításért, a kiállítással ugyanis sok idő elment, szerintem rá lehetett húzni ennyit. Ezt mi szúrtuk el. Nem kicsit, nagyon.

Kyle Lafferty gólja után, aki napra pontosan egy évvel azelőtt győztes gólt szerzett a hajrában Budapesten, ahelyett, hogy páholyból néznénk az utolsó két meccset és a repülőjegyeinket foglalnánk, vagy azon elmélkednénk, vajon a spanyolok vagy a németek ellen lenne-e több sanszunk megúszni hat alatt, most kezdődhet újra a matekozás: mi kell ahhoz, hogy legjobb csoportharmadikként továbbjussunk, illetve lehet-e esélyünk bárki ellen a pótselejtezőn? Mivel a labda gömbölyű, elméletileg lehet, de jó lett volna szkippelni ezt a verziót. Jelen állás szerint Törökország, Izrael, Szlovénia vagy Albánia várhat ránk, s látva, hogy például a törökök a minap hogy lépték le a hollandokat (muhaha…), vagy, hogy Albánia tavaly megverte a portugálokat, egyik párharcnak sem mi lennénk az esélyesei – főképp, hogy ebből az álomcsoportból sem sikerült az egyenes ágú kvalifikáció. Mit is akarunk a pótselejtezőtől, illetve Franciaországtól???

Nem akarok vészharangokat kongatni, mert elméletileg van még esélyünk a kijutásra. Aki viszont ennyire elbénázza minden esélyét (Uram bocsá’, erre nincs jobb szó…), talán meg sem érdemli, hogy ott legyen Franciaországban. Nem gondolom, hogy Ausztriának, Szlovákiának vagy Izlandnak jobb csapata lenne, mint nekünk. Azt a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy Romániának nincs. Mégis, ők valamiért ott lesznek az EB-n, mi pedig egyre távolabb vagyunk tőle. Egy pap barátom a jelenlegi helyzetet ahhoz a jézusi példabeszédhez hasonlította, amikor a király menyegzőt tart, de mindenki ürügyet keresve visszamondja a lakomára történő meghívást. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Michel Platini meghívott bennünket is az ünnepi lakomára azzal, hogy 16-ról 24-re növelte az EB résztvevők létszámát, de lehet, hogy méltatlanok vagyunk arra, hogy átlépjük a küszöböt, vagy nem tudunk mit felvenni a menyegzőre – talán ezért hagy el minket rendre a szerencse a végjátékban. Mert érvelhetünk azzal, hogy a finneket mindig a hajrában intézzük el, de gondoljunk csak arra, Zlatan Ibrahimovics hányszor babrált ki velünk az elmúlt tíz évben a ráadásban, illetve, hogy milyen közel álltunk két és fél éve ahhoz, hogy zárt kapuk mögött legyőzzük a románokat… Valami mindig hiányzik az igazán fontos pillanatokban, s ez nem lehet véletlen. Ne keressük másban a hibát, nézzen mindenki magába, mert a fejétől bűzlik a hal. A politikusoktól, az MLSZ első embereitől kezdve az utolsó falusi testnevelés tanárig mindenki felelős abban, hogy képtelenek vagyunk kilépni a középszerből. Hogy még mindig a múlt sikereiből táplálkozunk. Büszkén gondolunk vissza az Aranycsapatra, aztán a legendás Fradi(k)ra, illetve a ’80-as évek első felére, mikor még Európa legjobb válogatottja volt a miénk. Azok az idők már elmúltak, abból kell főznünk, amink van. Király Gábor profizmusából, Fiola Attila lelkesedéséből (számomra ő volt még a selejtezők egyik pozitívuma), Nagy Ádám, Kalmár Zsolt és Stieber Zoltán jövőjéből (bár lenne sokkal több fiatal tehetségünk…), Németh Krisztián és Nikolics gólerősségéből, az olyan ficsúrok, mint Szalai Ádám, pedig mehetnek a levesbe… Az evangéliumi történetet párhuzamba állító pap mondta azt is, vajon mi lenne, ha egyszer a realitás talaján állva, valamelyik szövetségi kapitányunk végre beismerné, hogy a jelenlegi kerettel nem képes többre. Folyton ígérgetnek és reményt ébresztenek, az emberek hiú ábrándokat kergetnek, s elhiszik, hogy most majd minden más lesz, s ezért annyira fájdalmas a pofára esés. Ebben is van valami…

Szomorú és csalódott vagyok, mert nem biztos, hogy lesz a közeljövőben ekkora esélyünk Európa krémjével randevúzni. Egyelőre még ne temessük az esélyeinket, van még két EB selejtező, aztán a pótvizsga, addig ne nyeljük le a pirulát, bármilyen keserű is (és itt nem az ugyanilyen nevű román csatárra gondolok…). Szerencsére az élet megy tovább, a mókuskereket hajtjuk, s a rendőrök számára a jó hírem, hogy ma az Újpest-Fradin újra vagánykodhatnak puskáikkal, az ínyenceknek pedig, hogy valódi futball is lesz a hétvégén: Atletico Madrid – Barcelona, Manchester United-Liverpool és Inter-Milan. Jövő héten pedig már Bajnokok Ligája, ahol ősszel szintén lesznek érdekes párosítások: Di Maria visszatér a Bernabeuba immár PSG játékosként, Iker Casillas kivédheti az őt kicsináló Jose Mourinho Chelsea-jének szemét, Luis Enrique pedig a Barca trénereként az AS Roma szurkolóinak bizonyíthatja, hogy kár volt őt kirúgniuk. Na, érdekel még ezek után bárkit is az a fránya 93. perc???