Olimpia az egész világ – Malonyai Péter publicisztikája

Az olimpia az – olimpia. Aligha kell magyarázat a megállapításhoz, hiszen ha valahol a sportágak legjobbjai gyűlnek össze, ráadásul egy helyszínen, egy időben, az maga a csoda. És persze garancia a nívóra, az izgalmakra. Nem folytatom, hiszen mindezt valamennyi játékok után megállapíthattuk, megállapíthatjuk századunkban, amikor a dicsőség nem csupán rang, hanem pénz, paripa, fegyver is különösen.

Mára már az sem különleges, hogy olimpia – az egész világ. A valamivel több mint két hét történései tünetekkel szolgálnak a világ egészségi állapotához. A szimptómák ezúttal is szembejöttek, korunk nyilvánosságőrületének megfelelően élesen, szélsőségesen, ahogy az a krónikus betegségeknél természetes.

Noha meggyőződésem, hogy a mi ökölvívó Hámori Lucánk jóvoltából lett nálunk közéleti téma, hogy ki a nő és ki a férfi, a kérdés csak a felszínt kapargatja. Miközben leszögezem, nem a NOB dolga, hogy nemekről döntsön, hiszen tudomány is van a világon. Nálam soha nem indult volna el hölgyként az algériai Imané Helif és a tajvani Lin Jü-tin, szép, nem szép leírni, de eszembe se jutna virágcsokorral várni őket, mondjuk, az egykori Nemzeti Színház híres órájánál. Donna de Varonát már inkább, meg is tehettem volna, hiszen 1965-ben robbantották fel a klasszikus épületet órástól, mindenestől.

De Varona pedig 1964-ben Tokióban lett úszásban olimpiai bajnok 400 vegyesen és az amerikaiak 4x100-as váltójával, „Tokió újítása a 400 vegyes­úszás. Bajnoknő: a világszép Donna de Varona” – állt a Képes Sportban, a hölgy pedig 1968-ban a mexikóvárosi olimpián már az ABC televízió- és rádiótársaság kommentátora volt, majd elnöki sporttanácsadó, befolyásos (sport)nőjogi aktivista lett. A témában roppant otthonos, Párizsban lapunkat képviselő Csisztu Zsuzsának így beszélt: „Mindig nagyon nehéz dolgunk van, amikor a politika és a különféle társadalmi mozgalmak beavatkoznak a sportba, s kompromisszumokra kényszerítik.”

Egyetértek. És hozzáteszem, hogy a nők általában hiányosan vannak képviselve a világban mindenütt (úgy mondják, alulreprezentáltak, de ez szörnyszó). Az álszentség az úr. Maradva a NOB-nál, örömmel kürtölik világgá, hogy Párizsban 50-50 százalék volt a női és a férfi sportolók aránya, miközben az alelnökök között három férfi és egy nő villog, az ügyvezető testületben pedig 10:5 az arány. De hogy közelebb jöjjek, a MOB 15 tagú elnökségében mindössze egy hölgy található, Pálinger Katalin (innen is kézcsókomat küldöm).

Az is furcsa, hogy politikai okok miatt zárták ki a versenyből a menekültcsapat tagját, a break­táncos Manizsa Talast, aki az afgán nők jogaiért állt ki, a NOB azonban tiltja az ilyen jellegű állásfoglalást. Ugyanakkor az is politikai megkülönböztetés, hogy a nevezési (szintén politikai) kívánalmaknak megfelelő, a versenyeken semleges színekben induló orosz és fehérorosz sportolók nem lehettek ott a nyitó- és a záróünnepségen. És még nincs vége… Thomas Bach – aki máris bejelentette, jövőre nem indul újra a NOB-elnöki tisztért – éppen az algériai és tajvani ökölvívó hölgyre (?) hivatkozva pendítette meg a boksz száműzését az olimpiai programból.

Szép új világ – idézem az Aldous Huxley-regény címét, mert még nincs vége. Ami szégyen nagyban, az olimpián is kicsiben. (Már ha létezik kicsi a műfajban.) Mert volt zaklatásra is példa, egy vérével nem bíró egyiptomi birkózó fogdosott egy hölgyet az Oz bárban a Le Parisien szerint, a Marca pedig a horvát cselgáncsozó Barbara Matic édesapjáról ír, aki lánya döntős győzelme feletti örömében megcsókolta a mellette álló önkéntest. Volt persze kábítószerügy is, kokainvásárlás miatt vették őrizetbe Thomas Craiget, az ausztrál gyeplabdázó egy 17 éves (!) dílertől vett volna anyagot.

És persze a Szajna… Fábián Bettina ötödik helyezett nyílt vízi úszónk kórházba került két nappal a versenye után, hányt, belázasodott, infúzióra volt szüksége. A belga triatlonos, Jolien Vermeylen így beszélt a versenye után, összefoglalva a lényeget: „Sok vizet nyeltem be úszás közben, így hamarosan megtudjuk, beteg vagyok-e vagy sem. Természetesen nem olyan az íze, mint a Coca-Cola vagy a Sprite. A híd alatt ráadásul olyan dolgokat éreztem és láttam, amiken nem volt szabad sokat gondolkoznom, mert azonnal elhánytam volna magam. Száz éve koszos a Szajna, nem mondhatják azt, hogy nekik a sportolók biztonsága az elsődleges.”

Igen, a környezetvédelem. A Szajnában 1923 óta tiltott a fürdés, aligha véletlenül, így aztán nem kis nemtörődömség kellett ahhoz, hogy versenyeket rendezzenek benne. A NOB mosta kezeit (nem a Szajnában…), mondván, a helyszínek kijelölésénél a rendezőknek van döntő szavuk, ám nem hiszem, hogy ne avatkozhattak volna közbe. Ha akarnak. Nem akartak. Az pedig jogos felvetés, hogy a világ fővárosának (is) titulált Párizsban miért nem volt mód arra az elmúlt 100 évben, hogy rendbe tegyék a folyót.

Nincs ugyanis szó ördöngösségről, hiszen a szakirodalom szerint mindössze megfelelő szennyvízkezelés, ipari korlátozások, környezetbarát mezőgazdaság és körültekintő hulladékgazdálkodás kell hozzá. Ellenkező esetben az van, amit láttunk, és még az is, amit nem láthatunk, hiszen krónikus, halálos betegségekhez vezethet a szennyezett víz.

Egyébként hiába a riasztó hírek, a Szajna nincs ott a legszennyezettebb folyók között, hogy stílszerű legyek, dobogón sincs a Citarum (Indonézia), Gangesz (India), Jangce (Kína) vetélkedésben. És hogy hazabeszéljek, nálunk nincs gond a vízszennyezéssel, Pirger Zsolt, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa szerint erőteljes javulás észlelhető, főleg a Duna és a Balaton esetében, ami rendkívül tudatos szakmai munka eredménye. Ez a kulcs. Egyébként a Szajna a világörökség része – hiába, utódnak sem feltétlenül jó lenni.

A végére hagytam a talán legkárosabb, ám kikerülhetetlen ártalmat – a világhálós véleményezést. Kommentnek hívják trendi nyelven, ám ennél rosszabb, sőt rémisztő, hogy mit kapnak egyes sportolók, ha nem úgy sikerül nekik a verseny, ahogy ők, de leginkább a nagyokosok akarták. Vannak olyanok, akik nem csupán okosnak, hanem mindenkinél okosabbnak hiszik magukat, kételyük annyi, mint a tiszta víz a Szajnában (vagyok aktuális), hírből sem ismerik a „Bocs, igazad van” formulát. Nos, ez csupán személyiségtorzulás, ám hogy nekiesnek a sportolóknak, menthetetlen.

Ők pedig mit tehetnek? Kikérik maguknak, de sokkal finomabban, mint ahogy joggal tehetnék. Kardvívó világbajnokunknak, Pusztai Lizának nem ment a csapatban sem (6. hely), nyilván nem volt boldog, talán legszívesebben elbujdokolt volna. Mégsem állta meg: „Elszomorít az a rengeteg gyűlölet, ami egyes emberekben lakozik, ezt még idő lesz feldolgoznom. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki viszont mellettem van ebben az időszakban is. Ebből is tanulni fogok, hogy még erősebben térhessek vissza.”

Vagy gátfutónk, Kerekes Gréta, aki 35. lett, ám megtett mindent, az idejével nem, de a futásával elégedett volt: „Nagyon szomorú vagyok, hogy sok magyar ember, szurkoló nagyon negatívan kommentel, és éli meg egy-egy magyar sportoló itteni teljesítményét. (…) Igenis, az ide vezető út nagyon kemény. Én is harminc évet áldoztam az életemből erre, nem éltem normális, civil életet. Szerintem büszkék lehetünk itt mindenkire, aki ide kijutott, bármit ért el.” Én büszke vagyok, de nem sokat érek vele – a földkerekséggel szemben.

Zárásként az említett Huxley-regényt veszem újra elő, nem csupán a címe (Szép új világ), a műfaja miatt. Ami disztópia, azaz negatív utópia.

Legyen elég ennyi.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!