Család ellen nincs orvosság – Malonyai Péter publicisztikája

Érzelmek nélkül nem megy – hiába szajkózzák rengetegen, hogy csak a munka, csak az alapos felkészülés, csak a küzdelem. Ilyenkor, olimpia után, szívesen olvasom, nézem, mennyire örülnek egy-egy sikernek a szülők, nagyszülők, barátok. Talán a játékok teszi, de még a résztvevők is enyhébben, ha úgy tetszik, kevésbé gépiesen fogalmaznak, rendre előkerül például, hogy nagy erőt adott nekik, hogy – leküzdhető lévén a távolság Budapest és Párizs között (1244 kilométer) – a nekik fontos emberek a helyszínen voltak.

Arról pedig, hogyan fogadták őket saját közegükben, tehát nem központilag, nekem a legkedvesebb Guzi Blanka esete. A Párizsban a 13. helyről a negyedik helyre felfutó-fellövő öttusázót hazaérkezve szűkebb pátriájában, Kistokajban (2444 lakos) szülei fagylaltozni hívták, de meglepetésbuli lett belőle, a faluháznál köszöntötték. Aztán jóval éjfél utánig tartott az ünneplés, fagyi is volt persze a presszóban, ahol együtt csocsózott vele a falu apraja-nagyja – hogy a hangulatba illő népmesei fordulattal éljek.

Mielőtt továbbmennék, elmondom, hogy makacsul nő-, házasság- és családpárti vagyok, még úgy is, hogy természetesen nem mindig sikerült, sikerül helytállnom a három fronton. Ezzel persze mindenki így van, így aztán visszatérve a klasszisokhoz, nagyon fontos a családi háttér. Az Újpesti Dózsa és a Ferencváros csapatkapitányaként egyaránt bajnok pólós barátom, a 2016-ban elhunyt Varga Guszti lényegre törően fogalmazott: „Nem mindegy, mi van mögötted, könyvszekrény vagy kannás bor.”

Egy néhol már közmondásként idézett bonmot szerint család ellen nincs orvosság, amiben szintén ott az igazság, hiszen senki sem menekülhet el előle, meg kell küzdenie az esetleges hátrányaival, vagy éppen illik kihasználni az előnyeit. Ebben az olvasatban a mondás nem pejoratív, miért is lenne az, hiszen a család fogalma önmagában se nem pozitív, se nem negatív, a saját élményeink adják a minősítést. Hivatalosan társadalmi csoportról beszélünk, amikor én készültem jogásznak, még önálló ágként szerepeltették a családjogot, külön törvény szabályozta, napjainkban már a Polgári törvénykönyv 4. könyve; ha úgy tetszik, teljes a társadalmi befogadottsága, rögzítve a gyerekek érdekeinek és a házastársak egyenjogúságának elvét is.

Nem mindegy tehát, mit hozunk otthonról. Hogy példával éljek, a világ nálam valaha volt legnagyobb úszónője, Egerszegi Krisztina egy interjúban elárulta, hogy amikor férjhez ment, tudott főzni, egyébként pedig már kisgyerekként is vallotta, hogy feleség akar lenni, családanya. Nem véletlenül, mert az értékeivel naponta szembesült otthon. Édesanyja 1992-ben, amikor Egér (bocsánat, nekem mindig az marad) már négyszeres olimpiai bajnok volt, egy interjúban elárulta, hogy már nem kell levinnie a szemetet. Az pedig komoly családi döntés volt, hogy Egér és nővére, Klári úszni fog, ugyanis az őket a Bp. Spartacusba hívó Kiss Miklós nem árult zsákbamacskát, elmondta, a szülőkön múlik, hogy a gyerekeknek megadják-e a lehetőséget, elsősorban azzal, hogy vállalják a kíséretet mindennap, amíg nem tudnak önállóan közlekedni.

Ott persze egyszerűbb a helyzet, ahol a szülők klasszisok. Hogy olimpiai bajnokainknál a vízilabdázó Homonnai Márton (1932, Los Angeles; 1936, Berlin) lánya, az úszó Szőke Kató (1952, Helsinki), a kalapácsvető Németh Imre (1948, London) fia, a gerelyhajító Németh Miklós (1976, Montreal) beállt a sorba, aligha véletlen, ahogy pólóban Szivós István (1952, Helsinki; 1956, Melbourne) és fia, ifjabb Szivós István (1976, Montreal) vagy kajak-kenuban Csipes Ferenc (1988, Szöul) és Csipes Tamara (2016, Rio de Janeiro; 2021, Tokió) szintén.

Ezek persze látványos példák, ám összességében a családnak nem egyszerű pártfogolnia a gyerek sportolását. Már anyagilag sem. Ha úszni viszik, már a kezdet kezdetén számolnia kell az oktatás díjával, ami az adatok szerint havonta 15-20 ezer forint, s persze még ott van a felszerelés ára. Ami az úszásnál smafu ahhoz képest, amennyit mondjuk a jégkorongra, a teniszre, a lovaglásra vagy a vívásra kell áldozniuk. Ráadásul ezek nem egyszeri kiadások, hiszen a gyerek ugyebár nő, és nem egyik napról a másikra jut el odáig, hogy a klub vállalja a ráfordítást. De az oly divatos futballakadémiáknál sem egyszerű a kezdet, nem egyedi, hogy csak a felvételire két cipőt kell vinniük a gyerekeknek, egyet műfűre, egyet fűre.

Ezzel együtt meglehetősen sok szülő nem azzal indítja útnak a gyerekét, hogy legyen egészséges, nem annak örül, hogy az edzés leköti az energiáját, fegyelmezett lesz. Egyszerűen elvárja tőle a majdani sikeres profi karriert. Hogy ez mekkora lelki teher a csemetének, külön írás tárgya, itt arról szólnék, melyek a szülők motivációi. A felmérések szerint a társadalmi elismertség és persze a pénz áll az élen. Szeretnék, ha a gyerek jóvoltából presztízsük lenne, és persze biztos anyagi hátterük. Az sem ritka, hogy saját beteljesületlen sportkarrierjüket álmodják bele a gyerekbe. A hozzáértők szerint ez a legrosszabb, az ebbe a kategóriába sorolt felmenők a legerőszakosabbak. Ők azok, akik az edzéseken, versenyeken, meccseken bekiabálnak, felelősségre vonják az edzőt, ha esetleg mellőzi a gyereküket. A megítélést nehezíti, hogy megesik, ők viszik autóval a csapat tagjait a viadalokra, mérkőzésekre, ezért úgy érzik, a szájukat is jártathatják. Hogy extrém példát említsek, a múlt század nyolcvanas éveiben akadt olyan szülő, aki azt mondta a gyerek edzőjének, hogy azt ad be neki, amit akar, de legyen olimpiai bajnok.

Aztán felnőnek a gyerekek, szerencsés esetben profi sportolóként keresik a kenyerüket, és már saját családjuk van. Nyilván nem tudnak úgy részt vállalni a feladatokból, mint kellene, illene – a társadalmi igény szerint, mert azért annak is meg akarnak felelni. Például egy-egy futballistának, a legjobbak közül persze, tíz hónapig is eltarthat az idénye (ha nem tovább), amikor pedig otthon van, pihennie kell, készülnie edzésre, meccsre. Ilyenkor a párjára lényegesen nagyobb teher hárul. Arról nem beszélve, hogy a kikapcsolódás időnként enyhén szólva is szélsőséges: drogok – Angliában újabban a nevetőgáz, a dinitrogén-oxid dívik, legutóbb a Tottenhamből Yves Bissoumát tiltották el –, alkohol, és nem ritka a feljelentéssel végződő erőszak sem. Mindez a nagy nyilvánosság korában, így aztán nem nehéz lebukni.

Az ilyesmi persze nem tesz jót a családi életnek, amire – általában és a tudomány szerint – a szerepek (női, férfi) kiegyenlítődése és a feladatok megosztása jellemző. A profi sportolóknál ez megvalósíthatatlan. Sőt. A feleségnek, férjnek gyakran fel kell adnia egyéni ambícióit – csak a család, csak a gyerekek. Hogy ez leginkább a feleségekre jellemző, szintén külön téma. Mindenesetre manapság átlagosan a házasságok 40-45 százaléka végződik válással, a profi sportolóknál ez 60 százalék.

De ne általánosítsunk, még akkor sem, ha szintén kedvenc bonmot-m Királyhegyi Pálé, aki szerint a házasság szövetség olyan bajok elviselésére, amelyek a házasság nélkül nem lennének. ­Meggyőződésem, hogy minden a szereplőkön múlik, a házasságban és a családban egyaránt.

Ahogy mondani szoktam, megy az ilyesmi, csak szív kell hozzá. Feltéve, hogy a szívre nem úgy gondolnak a főszereplők, hogy a dolga – leszek kicsit tudományos – az izomzat ellátása tápanyaggal és az anyagcseretermékek elszállítása, ami még inkább érvényes, amikor megnövekszik az oxigén és tápanyag iránti igény, elsősorban az izomzat részéről.

Sokan nem is sejtik, hogy mástól is megdobbanhat a szív.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!