A legújabb kori olimpiák története – Kálomista Gábor publicisztikája

KEVÉS OLYAN SIKERES KEZDEMÉNYEZÉS van az emberiség történetében, mint az újkori olimpiai játékok, amelyen egy-két hidegháborús kivétellel a világ legtöbb országa jelen volt a történelem legborzalmasabb évtizedeiben is. Ennek nagyon egyszerű az oka: az emberi teljesítményt ünnepeljük az olimpiákon, és e teljesítmény mértéke akkor és ott eldöntetik, mindenki szeme láttára, méterben, kilóban és végső soron akaratban.

Az olimpiai eredmények bizonyítékok a teljesítményről a világnak, és ami ennél is fontosabb, a nemzetnek, ezért talán mondhatjuk, hogy a legfontosabb üzenetek hordozására képes emberi kezdeményezés is egyben. A legújabb kori olimpia (egyes szám, mert egyelőre csak a párizsi zajlik) azonban ezt a civilizációs felelősséget felhasználta egyéb üzenetek társítására is, és ilyesmivel próbálkoztak már az előző játékokon is. Az első hasonló kísérlet éppen 88 évvel ezelőtt történt, akkor is az emberi teljesítmény horizontjára próbáltak politikai címkéket ragasztani egy másfajta szélsőség irányából. Meg is lett a következménye, ha a berlini olimpiát filmes analógiával kellene vázolni, volt egy nyilvánvaló főgonosz, az ő csatlósa – és mindenki más velük szemben. A következmény ismert.

A legújabb kori olimpiai játékokat övező kommunikációt, itt kiemelve a nyitóünnepséget, klasszikus filmes hasonlattal kár is értelmezni, hiszen itt a már mindenki által jól ismert Netflix-analógia érvényesült. Párizsban megmutatták, hogy már nem kell nemzetileg zászlóval vonulgatni, nehogy valaki megijedjen, inkább viszik a kisebb nemzeteket hajókon, abban úgyis mindig jobbak voltak… Megmutatták, hogy ezt nem is kell olyan komolyan venni, hiszen minden pillanatát el lehet táncolni, és elég néha közben a közönségnek beállított sportolói küldöttségeket vágóképen megmutatni, hiszen szervezőink érzékenysége sikeresen hagyta maga mögött az olimpia lényegét, a sportolói teljesítményt.

Ezek után már egyáltalán nem lenne meglepő, ha Los Angelesben majd már háromnapos LMBTQ-fesztivál éjjel-nappali közvetítése közben csak egy-egy píszí ország maximum bronzérmes sportolója jelentkezik be néha telefonon, és majd a Facebookon küldenek egy like-ot, ha valaki eldob valamit, de az aranyat már cenzúrázzuk, hiszen ne dörgöljük az amúgy nem sportoló embertársaink orra alá, ezzel extra szorongást kiváltva, hiszen ez egy átlagos negyven körüli gyorséttermi dolgozó életében is csak pluszterhet jelentene, mivel neki valószínűleg már nem lesz olimpiai aranya.

Ez volna a legújabb kori olimpiák legújabb problémája, hiszen az emberi teljesítmény manifesztuma dominál minden érvet, üzenetet – és tételeket állít. Mivel mindez cáfolhatatlan és sérthetetlen, ezért – szép francia szóval élve – megtörtént az olimpia lelkét adó emberi sportteljesítmény bagatellizálása. Új, sőt legújabb definíciót kapott önkényesen az olimpia, show-elem lett, aminek csak a főcíme számít, hiszen minek ide kalapácsvetés, ha a kanális partján Lady Gaga franciául énekel.

Azon kevesek közé tartozom, akik valamilyen mértékig érintettek mind a show, mind a sport világában, és bár sokak szerint ez szubjektív, fontos felhívni a figyelmet a két terület abszolút határán mozgó nyitóünnepséggel kapcsolatban arra, hogy ennél kevésbé a sportról szóló, a sport szeretetét éltető olimpiai kommunikációt még nem tapasztalhattunk, ami talán tervezett következménye a rendezői hozzáállásnak. Egész egyszerűen nem a sportot tolta meg a műsor, hanem a műsor belekapaszkodott a sportba, és azt „mondta”, amit akar, anélkül, hogy lenézett volna arra, akinek a nyakából üvölt.

Legfőképpen az érthetetlen az üzenettársulással kapcsolatban, hogy az emberi teljesítmény objektív megállapítása se nem szexualitás, se nem politika kérdése, az csak teljesítmény, ami önmagáért beszél. Olyan teljesítmény, aminek a megértéséhez nem kell érzékenyülni, plusz szempontokat megérteni, és megértetni a téma egyéb rétegeit. Ezért mindenképpen kérdéses, ha az olimpiai figyelem középpontjába amúgy magyarázatra szoruló, véleményezhető, sőt a globálisan a műsort nézők szempontjából megdöbbentő képsorokat helyez a képernyőre, teljesen függetlenül attól, hogy van-e bibliai összefüggés vagy nincs; az iráni nézőket valószínűleg nem az utolsó vacsorás asszociáció miatt zavarhatták meg a képsorok. Ezért kell világossá tenni eredményeink és magatartásunk horizontján, hogy az emberi teljesítmény objektív meghatározása és a tömeges érzékenyítés nem egy helyre való, és egyesek bármennyire is szeretnék, hogy szexualitásunk újradefiniálása fontosabb vagy ugyanolyan fontos legyen, mint az emberi teljesítmény objektív meghatározása, véleményem szerint globálisan sohasem lesz egy horizonton e kettő. Nagy veszteség és egyenesen ijesztő, ha az emberiség ilyen nagyszerű kezdeményezésétől bármilyen nemzetet kulturális szempontok mentén elidegenítünk, ennyit egyetlen üzenet sem ér.

És amikor azt látjuk, hogy annyira rendben van minden kontinensünk jóléti felének legújabb kori olimpiáján, hogy a szexualitás kérdését is van időnk ábrázolni, akkor látjuk, hogy a Szajnából partot érő úszó sportolók kérnek egy vödör langyos Gangesz-vizet, hogy valahogy lemossák magukról a garantáltan fertőző Szajnát. Láttunk élő adásban belső szervi reakciót is, ez szintén egyedülálló az olimpiák történetében, ebből megtudhattuk azt is, hogy a gyomorfertőzés nem megelőzhető, és nem is orvosolható a politikai kommunikáció segítségével, erre talán maga Macron elnök is rádöbbenhetett mostanra. Az úszó sportolók talán maguk is sikeresen lenyeltek a Szajna vizével együtt annyi francia típusú érzékenyítést, hogy nem neheztelnek majd a szervezőkre a gyomormosás és az antibiotikum-kúra után sem. De legrosszabb esetben is, ha már nem láthattuk a francia limnológia diadalát, akkor talán a francia egészségügy teljesítőképessége kisebb feladványokban vizsgázhat.

Még Anne Hidalgo, Párizs polgármestere is kénytelen volt meghallani a megnyitó körüli kritikát, miután az olimpia hivatalos oldaláról is el kellett távolítaniuk a nyitóünnepség videóját. Az eddig megszokott következetes következetlenség szellemében a játékok bizonyos körülményeit elfedő kommunikáció erős léket kapott, ugyanis a francia főváros első embere azt találta mondani: „Ba…k meg a reakciósok, ba…k meg a szélsőjobboldalt, ba…k meg mindazok, akik be akarnak zárni minket egy mindenki mindenki elleni háborúba…” Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy nem reakciósok állítottak egy erősen megkérdőjelezhető tartalmat az olimpia megnyitójának a középpontjába, a „reakciósok” valószínűleg csak reagáltak valamire, aminek burkoltan vagy kevésbé burkoltan az volt a célja, hogy reakciót váltson ki. A globális reakció erre a tartalomra viszont erős nem volt, és a nemek, ahogy az lenni szokott, hirtelen eltakarják a toleranciát és megértést, és marad a „ba…k meg”.

De ez ugye mind belefér… A győzelem elérésének pillanatában ugyanis minden indoklást nyer, minden, ami odáig vezetett. És minden sportot szerető és értő ember várja a pillanatot, a siker pillanatát. A címkézők számára pedig: az a szomorú tapasztalatom, hogy nagyon kevés ember ugrik fel a fotelből arra, hogy a rövid combú, a széles vállú vagy a jó hangú nyert, az olimpiát követő emberek jelentős többsége akkor sikolt fel, ha a dánok, a japánok vagy éppen a magyarok szereztek érmet, és ezen sem az első, sem az utolsó vacsora nem tud változtatni még akkor sem, ha mindenki kék és nemtől függetlenül szakállas. Ha megvan az érem vagy a küzdelem felemelő pillanata, akkor olvassuk el a címkéket, amelyeket hordoznak, mert persze van, aki éppen ezért, de van, aki éppen mindennek ellenében fog világraszóló teljesítményt nyújtani.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!