Az élet vize – Őri B. Péter publicisztikája

MOST ÉPPEN AMIATT BOSSZANKODOM, mert ebben a nehezen elviselhető kánikulában nincs víz a lakásomban. Néhány házzal odébb csőtörés volt, az onnan érkező zajból arra következtetek, hogy a szakemberek már dolgoznak a hiba elhárításán. A vízzel másutt is gond van, illetve volt (?), például tőlem mintegy 1450 kilométerre, Párizsban, ahol a Szajna vízminősége miatt halasztották el napról napra a triatlonosok versenyét. Szerda reggel végre elkezdődhetett a vetélkedésük, e szerint már nem károsítják a baktériumok a sportolók egészségét. Nem vagyok az eredetileg színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony kémiai anyag tudora, de azon azért csodálkozom, hogy egy nap alatt miképpen javulhatott annyira a helyzet, hogy a szervezők minden lelkiismeret-furdalás nélkül engedélyezték a vízbe ugrást. Úgy tetszik, csoda történt, bár inkább arra hajlok, a viadal mindenképpeni megtartása felülírta a veszélyhelyzetet; persze kérdés, mi lesz, ha kártérítést kérnek, akik fertőzést kaptak.

Mai világunkban a hasznosság, a mindenáron eredményre törekvés sajnos megelőzi a józan ésszel gondolkodást. Tapasztaljuk ezt naponta, a sportban is egyre gyakrabban. A rettenetesen sűrű versenynaptár, a játékosok kizsigerelése, az egészségre ártalmas különböző szerek használata, a bírói befolyásolás, és még lehetne sorolni.

A nagy reformátor, az evangélikus Luther Márton fogalmazta meg anno: „Simul iustus et peccator”, azaz, az ember egyszerre igaz és bűnös. Ilyen a természetünk, a cél érdekében szemet hunyunk a kisebb és nagyobb stiklik felett. Ám nem szabad általánosítani, fair play is van a világon, de nagyon káros, hogy sok esetben nem a sportszerűség az első számú szempont.

Például a mostani nyári olimpián: férfi kézilabdázóinkat ütötték-vágták az agresszív argentinok, kész szerencse, hogy nem történt súlyosabb sérülés. A kardvívó Gémesi Csanád sohasem felejti el a bolgár „zsűrit”, aki szemrebbenés nélkül elcsalta a tunéziai Ferzsani elleni asszóját, s ezért nem került be a legjobb nyolc közé. Nagybátyja, a korábbi remek vívó, volt szövetségi elnök, Gémesi György Face­book-bejegyzésében kemény hangot ütött meg: „A bolgár bíró ellene ítélt. Tette ezt annak ellenére, hogy megnézte a videót. Nagyon, nagyon dühös voltam. Ez több mint tévedés. A bolgár egy felkészült zsűri, nem tud hibázni ekkorát, csak ha… Ismertek, úgy írom, hogy vélhető üzleti kapcsolatai Csanád mostani ellenfelének háttérembereivel… Azt hiszem, világosan fogalmazok.”

S ha már vívók: az egyéni számokban egy bronz­érmet szereztünk a párbajtőröző Muhari Eszter révén, elmaradt Szilágyi Áron egymás utáni negyedik aranyérme, de tegyük a kezünket a szívünkre, ha sikerül, az maga lett volna a csoda. A világklasszis kardvívó nem a körülményekben, nem másokban kereste a hibát, magát kárhoztatta, hogy már az első fordulóban kiesett: „Dühös, bosszús és csalódott sem tudok lenni, annyira hamar véget ért számomra ez az egyéni verseny. Fogalmam sincs, mi történt, mintha ő lett volna háromszoros olimpiai bajnok, és én a nyeretlen kétéves újonc” – mondta kamerák előtt az M4 Sportnak.

Dicséretes őszinteség, s ez több búcsúzó magyar sportolóra is jellemző. Persze, mondhatják sokan, legyenek inkább a pályán, a páston jók, nem a dumában, de tudomásul kell venni, annyira kiélezett a küzdelem, hogy sokszor apróságok döntenek. Mint, mondjuk, férfi párbajtőrben, ahol Andrásfi Tibor az elődöntőben és a bronzmeccsen is aranytussal veszített. Kézilabdában a magyar szurkolók hatalmas érzelmi hullámvasutazást élhettek át. A női válogatott Brazília ellen Simon Petra utolsó pillanatban szerzett góljával nyert, majd a következő mérkőzésen Angolával szemben Klujber Katrin – szintén a legvégén – kihagyta a hétméterest. Azután szerdán a férfiak a Norvégia elleni hihetetlenül izgalmas találkozón, ugyancsak a befejezés előtt nem sokkal győzhettek volna, de Imre Bence lövését védte a kapus, az ellentámadásból viszont a skandiná­vok betaláltak, így egy góllal veszítettünk. Azoknak üzenem, akik szidják a két játékost, hogy az ominózus találkozókon Klujber kilenc, Imre hat gól dobott, csapata legeredményesebbje (Bence holtversenyben) volt.

Nüanszok, szerencse, pech – mind-mind a sport velejárói. A versenyzőkben bízóknak, de sokkal inkább a sportolóknak nagyon nehéz lehet ezt megélni. Küzdesz azért, hogy kijuss a játékokra – az utóbbi időben a kvalifikáció miatt egyre nehezebb megszerezni az indulási jogot –, ha sikerült, akkor azért teszel meg mindent, hogy a legjobb eredményt érd el, de azután – nüanszok, szerencse, pech. Kinek-kinek mi jut. Aki lelkileg erős, annak könnyebb elviselni a kiesést, és bizony most, Párizsban nemegyszer kemény férfiaknak is könnybe lábadt a szemük. Siker, győzelem esetén jöhet az önfeledt ünneplés, az amerikai tornászlányok negyedszer lettek csapatban olimpiai bajnokok, kedd este mégis úgy örültek, mint akik még sohasem állhattak dobogóra.

Akármilyenek a körülmények, akármilyen a közhangulat, ilyen boldog csak az tud lenni, aki előzőleg mindent megtett azért, hogy a legfontosabb viadalon vidáman ugrálhasson. Nagyon sokan készültek minden eddiginél alaposabban a játékokra, de értelemszerűen csak kevesen nyerhetnek. Elviselni a vereséget, higgadtan elmondani, mi miért nem sikerült, miért veszítettem, nem másra fogni a kudarcot, hanem magamat okolni – hatalmas teljesítmény, nálam jelképes aranyéremmel ér fel. A párizsi olimpia első napjaiban a magyar sportolók közül a vártnál többen kerültek ilyen helyzetbe, de magatartásukkal, mondanivalójukkal kivívták a szurkolók elismerését, már csak azért is, mert a múltban nem ez a reakció volt a jellemző. Volt, hogy egy sportoló „nekiesett” az újságíróknak, mert kritizálni merték a gyengébb teljesítményét. Változik a világ, és nem mindig rosszabbra, sőt!

S akkor vissza a vízhez! A Jelenések könyvében olvasható: „És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” A jelképes szövegrészlet arra is utal, hogy sokak számára elérhető a siker, de csak azoknak, akik nem talmi dicsőségre vágynak. Az olimpia, a versenyek versenye, a világ legnagyszerűbb sporteseménye a több mint száz év alatt rengeteget módosult, miként a világ erkölcse, értékítélete is. Amikor azonban egy-egy győzelemnek, éremnek örülünk, az első pillanatban nem arra gondolunk: hú, lehet, hogy tiltott szert használt a versenyző, lehet, hogy csalt, lehet, hogy a győzelemhez bírói segítség kellett, hanem önfeledten ünneplünk, örülünk. Bízva a tisztességben, a sportszerűségben. Sajnos a sport ma már nem élet, erő, egészség, hanem kőkemény üzlet, és bár az olimpiákon a reklámot még nem viszik túlzásba, azért ha egy időgép segítségével megjelenne Párizsban az első újkori játékokon Athénban a lelátón szurkoló néző, igencsak csodálkozna… Például azon is, miképpen lehetséges, hogy már (break)táncolnak is – nem a záróünnepségen –, no meg falra másznak, na nem idegességükben, hanem az aranyért. Nemrégiben magyarázta nekem valaki: a felesége miatt a falra mászás náluk már régen olimpiai szám…

Haladni kell a korral, új és új sportágakban lehet az érmekért, a helyezésekért küzdeni, és ha ez nem is mindenkinek tetszik, a magyarázat a miértre szinte a csapból folyik. Mint nálam a víz, ugyanis amikor épp e sorokat írom, végre újra lett éltető nedű. Azt nem tudom, hogy én voltam-e lassú, vagy a mesteremberek gyorsak… Bár lényegtelen, a vízszerelés még nem szerepel a játékok programjában.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!