100 éves a pólós 6:3 – Gór-Nagy Miklós publicisztikája

Az 1924-es magyar olimpiai vízilabda-válogatott párizsi szereplése annak ellenére mérföldkő és szimbóluma a nemzet sporthoz való kötődésének, hogy a csapat nemhogy aranyat, de érmet sem tudott nyeri. Megszerezte viszont a lehető legnagyobb skalpot, ami elképzelhető volt: kőkemény mérkőzésen megverte a sportágat feltaláló, az előző három olimpián veretlenül győztes, a világ egyötödét uraló szuperhatalom, a Brit Birodalom csapatát.

Ebben az időben a britek fennhatósága alatt mintegy 450 millió ember élt. Globális gazdasági és katonai hatalmuk volt, a világ tengereinek jelentős részével büszkélkedhettek, politikai befolyásuk kiterjedt minden kontinensre. Ezzel szemben Magyarország 1924-ben a Trianon után megalázott, megcsonkított és reményvesztett ország volt, gazdasági nehézségekkel és nemzetközi elszigeteltséggel küzdve.

A párizsi olimpia idején még csak négy év telt el a nemzetcsonkítás óta, és minden jel arra mutatott, hogy házhoz megyünk a pofonért. Alig 25 kilométerre a Nagy Trianon-palota átkozott folyosójától ugrott vízbe Komjádi Béla szövetségi kapitány csapata a büszke britek ellen, akik annak rendje és módja szerint kitették az irányjelzőt (és a könyököt) a magyaroknak, és 4:1-re vezettek az első fél­idő után. Viszont ennél is fájdalmasabb, hogy a mérkőzés inkább mészárlásnak tetszett, mint játéknak, pedig óriási volt a tét: Magyarország éppen a világháború győzteseinek otthonában, Párizsban bizonyíthatta volna a nemzet dicsőségét, sőt, tulajdonképpeni létjogosultságát.

Nem véletlen, hogy a Sporthírlap így fogalmazta meg az olimpiai szereplés lényegét és a jövő magyar sportjának legfontosabb küldetését: „Elvették határainkat, Erdélyt, a Kárpátok redőktől koszorúzott bérceit, elvették Pozsonyt, a Duna egy részét, (…) elvették a vasat, amiből kardot tudnánk kovácsolni, minden kincsünket elszedték tőlünk, de a tárogató bús szavát, a magyar nemzet törhetetlen lelkét, harcos kedvét még sem vehették el tőlünk. Ez a harcos kedv jelöli ki éles vonalakkal a magyar sport jövő programját.”

A játékosok tanácstalanul nézték edzőjüket a szünetben, de Komjádinak volt hova nyúlnia, mit mondania: „Adjatok nekik! Mintha otthon, a grundon lennétek!” Komjádi Bélát nem véletlenül tartja számon a magyar vízilabdázás atyjaként a sporttörténelem. Viszont Komjádi nem csak a magyar vízilabdázás alapjait fektette le. Sokkal szélesebb horizonton mutatott utat és jó példát. Társadalmi háttértől és származástól függetlenül rakta össze világverő csapatát egy olyan korban, amikor a sportklubok szociális és nemzetiségi alapon szerveződtek és válogatták meg a tagjaikat. Jónevű belvárosi középiskola tanulói közül és proligyerekekből verbuválta az együttesét. Saját gyerekei híján a játékosai voltak a családja, akikről feltétlen szeretettel gondoskodott. Komjádi válogatási elvét nézve kirajzolódhat, hogy a vízilabdacsapat hű lenyomata lett Magyarország társadalmának. Az üzenet rettenetesen erős: egy széttöredezett, sokat szenvedett nemzet fiai a sporton keresztül, a közös cél érdekében egyesítették erőiket annak érdekében, hogy győzedelmeskedjenek a lehető legnemesebb ellenféllel szemben. A sportág itt tulajdonképpen mellékes.

A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert szavaival élve, egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. 

4:1 a briteknek a magyarok ellen 1924-ben Párizsban, és nemcsak vezet az ellenfél, hanem hatalmas verés és megaláztatás is kilátásban van. Mi más az életért való nemes küzdelem szimbóluma, ha nem ez?

Komjádi utasítása, amely szerint ideje végre felvenni a kesztyűt a britek ellen, telitalálat volt. A csapat négy másodperccel a meccs vége előtt 4:4-re hozta mérkőzést. A szervezők viszont erre nem voltak felkészülve. Sosem fordult elő még ugyanis döntetlen a sportág történetében. A nagy ötletük az lett, hogy legyen hosszabbítás, amely még egy teljes mérkőzést jelentett a két fáradt csapatnak. Aztán még egyet, mert az első hosszabbítás is döntetlenre végződött.

Ez a maratoni hosszúságú találkozó azonban kiváló lehetőséget adott arra, hogy hatalmas tömeg gyűljön össze az uszodában. Mindenki látni akarta a meccset Dávid és Góliát között. A magyar nyelvű beszámolók szerint a nézők nagy része már nekünk szurkolt. Az esélytelen kicsi győzelme az esélyes hatalmas felett mindig nagy érzelmeket gerjeszt. Bizonyítéka annak, hogy az emberi kitartásnak a hittel megerősítve nincsen akadálya. A végkimerülés előtti utolsó pillanatokban jött góllal végül kivertük (7:6) a toronymagas esélyes briteket az olimpiáról. Huszonkilenc évvel a 6:3 előtt tettük helyre őket vízilabdában.

Habár a hullafáradt magyar válogatottnak nem maradt ereje a dobogóra jutni Párizsban, nemcsak a nemzetközi sajtó ünnepelte a magyar vízilabdázókat, hanem Komjádi is megkapta a támogatást arra, hogy csapatot, uszodát és birodalmat építsen. Ennek a történelmi győzelemnek azonban nemcsak a magyar vízipóló az örököse. Az egész nemzetre hatást gyakorolt. A játékosok már száz éve a győzelemért utaznak minden világeseményre és tornára. Megszoktuk, hogy nekünk a világ tetején a helyünk. A vízilabda-válogatottért szurkolni nekünk nem sportszeretet, hanem hagyomány. Összefügg az identitásunkkal. Lehet, hogy nem mindig követhető, hogy mi miért történik a vízben, de a nemes küzdelmet értjük és odaadó szeretettel értékeljük. A győzelmet pedig elvárjuk, mert megszoktuk. A szeretet azonban feltétlen.

A vízilabda tradicionális sport, és bástyaként áll egy olyan korban, amikor minden hagyományt és értéket megkérdőjeleznek és meghaladni igyekeznek. A póló és a hozzá hasonló sportágak történelmének ápolása nem csupán a múlt iránti tiszteletet tükrözi. Identitásunk megőrzésének és önazonosságunk kifejezésének védelme is egyben. A vízilabda nemcsak a fizikai erőnlét és ügyesség próbája, hanem kulturális örökség is. Megmutatja, milyen erős a képesség a nemzetben arra, hogy átörökítse a következő nemzedéknek azt, amit fontosnak gondol és hisz. A magyar válogatott játékmodora még mindig ahhoz a stílushoz hasonlatos, amelyet Komjádi dolgozott ki: bátor, harcos és csibészes. Ez önmagában megmutatja, hogy nekünk, magyaroknak milyen erős a kötődésünk a tradícióinkhoz. Ugyanebben az összefüggésban a vízilabda olyan szimbólum, amely védelmezi a nemzetet a homogenizáló és tradícióellenes áramlatokkal szemben, amely megőrzi a magyar nemzeti karaktert egy, az éppen a hagyományait megtagadó, de azokhoz egyszer bizonyosan visszatérő világban.

A magyar sport identitása szorosan összefonódik az ország szélesebb történelmi narratívájával. A sporton keresztül meg tudjuk mutatni saját tehetségünket, szorgalmunkat és sikerességünket az egész világnak. Mindezt a fair play és az abszolút tisztesség keretei között. Nekünk a dobogó legtetején van a helyünk. Évszázados hagyomány a győzelem, és a vízipóló már nemcsak egy sportág a sok közül. Része az identitásunknak. Pólós nemzet vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!