Támadószentek – Ballai Attila publicisztikája

Liverpool, Barcelona, Bayern München, Paris Saint-Germain – Európa négy vezető futballnemzetének idei bajnokai. Nincs ebben semmi rendkívüli, e klubok a földkerekség legjobbjai, legnagyobbjai. Persze, előzhetett volna az Arsenal, a Manchester City, a Real Madrid is – ezzel fel is soroltunk nyolcból hetet a transfermarkt.de mértékadó sportgazdasági honlap szerint a világ legértékesebb keretei közül. E listán az Internazionale a 11., a Juventus a 15., a Milan a 17., az Atalanta a 21. A Napoli pedig a harmincötödik. Mégis megnyerte az olasz bajnokságot!

Péntek éjszaka a Cagliari feletti 2–0-lal született meg negyedik diadala, és Diego Maradona mind a négynek részese volt. Az első kettőnek 1987-ben és 1990-ben még játékosként, vezérként, gólzsákként, bálványként, az utóbbi kettőnek 2023-ban és 2025-ben a stadion névadójaként. Egyedülálló mesternégyes – nem az olasz liga, hanem az emberiség történetében. Ezért is érdemes külön publicisztikát szentelni neki.

Kezdjük a végével, azzal, mi minden kellett a Napoli idei elsőségéhez! Kár tagadni, némi szerencse is – ez a sport legesetlegesebb, egyben egyik legbecsesebb faktora, mert nem tanulható, tetszőleges mennyiségű munkával, edzéssel sem sajátítható el. Ugyanakkor többségében az arra leginkább érdemesek jutalma. Az utolsó előtti forduló utolsó percéig például az Internazionale látszott befutónak, ugyanis a Napoli 0–0-ra ment Parmában, az Inter viszont 2–1-re vezetett a Lazio ellen, és ha minden így maradt volna, pontelőnnyel fordul a célegyenesbe. Csakhogy semmi sem maradt így, a rómaiak a 90. percben tizenegyesből egyenlítettek, az egyik déli gárda az északiak ellen megsegítette a másikat.

Furcsának hathat e kijelentés – a Lazio természetesen nem a Napoliért harcolt, hanem saját magáért –, ezért érdemes rövid történelmi kitérőt tenni. Sok mindent segít megérteni az olasz (futball)valóságból. Itália alig több mint másfél száz éves egységes állam, és amikor a fejlett északiak Lombardiában, Piemontban meghallották, hogy Róma lesz a főváros, értetlenkedni kezdtek: az a kóbor macskákkal teli porfészek? Észak és dél ellentéte, a két régió közötti gazdasági, kulturális, identitásbeli szakadék a kezdetektől fennáll, és ebben az összevetésben Róma is dél, Nápoly pedig még annál is „délebb”. Máig más ország. Ahol a pizza még a legelőkelőbb éttermekben is idézi azt a kort, amikor valóban a szegények eledele volt – vékony tészta, kevés sajt és paradicsom –, ahol a limoncello olyan, mintha friss, édes, lédús citromba harapnál. Ahol a labdarúgás, akár Latin-Amerikában, nem sportág, hanem életforma, szenvedély, férfias virtus, harci játék, vallás. Ahol szinte szó szerint értendő az egykori liverpooli menedzserlegenda Bill Shankly aforizmája: nem igaz, hogy élet-halál kérdése, hanem sokkal, de sokkal több annál. Ahol 400 ezer jegyigénylés futott be a pénteki meccsre.

Ahol az ide érkező játékos – a Nápolyt látni és meghalni szállóige ellenpontjaként – újjászületik.

Mint az elmúlt majdnem egy esztendőben Scott McTominay. Aki ötévesen jelentkezett a Manchester United akadémiáján, és tavaly nyáron huszonkét esztendő után hagyta ott a Napoliért anyaegyesületét. A Man. Unitedben csaknem kétszáz mérkőzésen 19 gólt szerzett, első nápolyi idényében bezzeg máris tizenkettőt. A tizenkettediket, a Cagliarival szembeni elsőt, a levegőből, félfordulatból, félollóból – úgy, mint Maradona, majdnem ugyanonnan, 1990 őszén az Újpest ellen. A hármas sípszó után pedig hanyatt a földre vetette magát, és arcát a két kezébe temetve zokogott.

Nem kezdem találgatni, mi cikázhatott át az agyán, a lelkén, de abban biztos vagyok, hogy aki futballistaként ide igazol, az Maradona nyomán indul el. Hogy ez tudatosuljon benne, ahhoz elegendő egyet sétálnia a belvárosban. És ez olyan örökség, amely egyszerűen nem engedi, hogy szenvedély és érzelmek nélkül, higgadt profi módjára tedd a dolgodat. Itt minden mérkőzésbe bele kell halni kicsit. Ezért jöhetett be – csak a közelmúlt kulcsfiguráit listázva – Raspadori, Kvarachelia, Nápolyban „Kvaradona”, vagy éppen a 2024–25-ös kiírásra érkező és mindjárt tizennégy gólig jutó, a Cagliarinak a másodikat bevágó Lukaku szerződtetése. Nem a mindenkinél élesebb szemű és eszű ügynökök, hanem a közeg miatt.

Amely előbb felemelte az 1984-ben, zilált barcelonai évek után betoppanó Maradonát, és amelyet aztán felemelt Maradona. Meggyőződésem szerint jelentős európai bajnokságot soha másutt, máskor nem nyert meg ennyire egyetlen klasszisnak köszönhetően senki, mint 1987-ben a Napoli (az 1990-es duplázásba már beszállt a két brazil sztár, Careca és Alemao is), és e két trófeához jött még abban a mesebeli hét esztendőben egy-egy Olasz Kupa, Szuperkupa és UEFA-kupa. Amikor az isteni Diego 2020 novemberében elköltözött az örökkévalóságba, néhány napra rá San Paolóról, Szent Pálról Diego Armando Maradonára változtatták a stadion nevét – polgármesteri előterjesztésre, közfelkiáltásra. A székesegyház még őrzi a kora középkori mártír, Szent Januáriusz (San Gennaro) nevét, aki egyben a város védőszentje, de a „támadószent” vitán felül Maradona.

Közismert történet, hogy az 1990-es, olaszországi világbajnokság olasz–argentin elődöntőjét Nápolyban rendezték, és a párosítás végzetesen megosztotta a „hazai” publikumot. Kifeszítették ugyan a „Maradona! Nápoly szeret téged, de Itália a mi hazánk!” feliratot, de ezt nem mindenki gondolta így, az „idegen északi”, milánói, torinói menőkkel szemben sokan az argentin idolt éltették, az olasz válogatott kapusa, Walter Zenga utóbb meg is jegyezte: „Nápolyban játszani olyan volt, mintha idegenben kellett volna futballoznunk. Ez is közrejátszott abban, hogy elbuktuk a tizenegyespárbajt.” 

A varázs harminc évvel a bálvány távozása után is élt még. 2021 decemberében ott töltött családi hétvégénken Maradona percenként jött szembe velünk az utcán poszterek, képek, pólók, zászlók, mindenféle „kegy­tárgyak” formájában, gyermekeim alig akarták elhinni, hogy ez az ember már nem is él, ráadásul három évtizede költözött el innen. Hatását, örökségét azóta is minden utódja élvezi. Amikor például az egyik sportboltban, lányom sokadik cipőpróbáját ellensúlyozandó, Maradona magasztalásába kezdtem, az eladó srác megkérdezte, honnan jöttünk, és válaszom hallatán felkiáltott: „Szoboslái”! Ez egy csapásra mindent megváltoztatott: addig sajnos nem kaptunk megfelelő méretet, de rögvest kiderült, hogy a raktárban mégis van, öt percen belül meg is hozták, és miután tökéletesen passzolt, a személyzet dörgő tapsviharban tört ki.

Egy akkor még „csak” lipcsei magyar miatt. Elképzelhető, mi történik, ha a napokban valamelyik új „támadószent”, McTominay vagy Lukaku végiglejt a korzón. Esetleg Antonio Conte mester, aki a múlt heti, parmai balhé miatt a beteljesüléskor eltiltása miatt nem ülhetett a kispadon, viszont a Juventus és az Inter után harmadik klubjával nyert olasz bajnokságot. Az előző kettőt bizonyára megbocsátják neki Nápolyban, már csak azért is, mert ő is dél szülötte, leccei.

Ha már itt tartunk, amennyiben a papírformának megfelelően a Lecce vasárnap kiesik a Serie A-ból – ha kevesebb pontot szerez Rómában a Lazio ellen, mint a Veronát fogadó Empoli, így lesz –, akkor Rómától délre, a szárazföldön (a szárd Cagliari más identitás) mindössze egy csapat marad. A Napoli. A két fővárosival, a Cagliarival és a tizenhat északival szemben. Az eddigi bajnoki címeket tekintve ugyanekkora az egyenlőtlenség: észak képviseletében Juventus 36, Inter 20, Milan 19, Genoa 9, Torino, Bologna, Pro Vercelli egyaránt 7, Róma városa összesen öt (AS Roma 3, Lazio 2) délebbre Napoli 4, Cagliari 1.

Érthető hát, ha Nápolyban csodaként élik meg a diadalt. Miként az is, hogy a csoda ritkán ismétlődik, és ha mégis, elképesztő energiákat emészt fel. Nem véletlen, hogy a 2023-as elsőség után a Napoli 2024-ben a mindenkori legrosszabb címvédőként a tizedik helyre süllyedt.

De az a múlt, és most éppen annyit számít, mint a jövő. Semmit. A jelen mindent elhomályosít. A szintén délen, Nápoly magasságában született Horatius óta ismert „carpe diem” amúgy is tipikus latin életérzés. Általában úgy fordítják, élj a mának, ragadd meg a napot, de talán a leghívebb változat az élvezd, míg teheted.

Nyugi, Nápolyban élvezik is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!