Római nyár – Csillag Péter publicisztikája

„Egy Romával nyert scudetto ér annyit, mint másik csapatnál húsz” – tartja a római mondás, amely nemcsak a matematika törvényeivel és a környékbeli Lazio-kötődésűek életfelfogásával megy szembe, de néha még a józan Roma-képviselőket is fejcsóválásra készteti. Közéjük tartozik Lorenzo Pellegrini, az elmúlt hónap kétségtelenül legbalszerencsésebb olasz futballistája, aki ma csak azért nem vallhatja magát Európa-bajnoknak, mert a csapattársai győzelmét hozó torna rajtja előtt két nappal megsérült, és külön UEFA-engedéllyel átadta a helyét a válogatottban a beugró Gaetano Castrovillinek. Azóta szépen rendbe jött a lába, néhány napja Dzsudzsák Balázsék ellen már pályára lépett, sőt gólt is lőtt a frosinonei Roma–DVSC (5–2) edzőmérkőzésen, amely merészebb római álmok szerint a José Mourinho keze alá rendelt csapat nulladik lépése lehet a húsz éve hiába várt bajnoki cím felé. És az olasz középpályás fejében a húsz az húsz, Pellegrini nem hajlandó sem húsz-, sem tízéves összevonásban számolni a diadalokat: „Őszintén megmondom, engem rendkívül idegesít, ha azt hallom, hogy egy Roma-scudetto felér tízzel vagy hússzal más csapatnál. Én nem akarok tízszeres szorzóval számolt scudettót nyerni, inkább tízet külön-külön.”

Persze szigorúan véve Pellegrini helyzete sem igazán mérvadó, ha a Roma bajnoki győzelmének valós (vagy vélt) dimenzióit értékeljük, hiszen amikor az egyesület fennállásának harmadik és legutóbbi Serie A-elsőségét megszerezte, a későbbi futballista még ötéves sem volt, nem igazán érthette, mi történik körülötte a felbolydult városban. A máig az olasz futballtörténelem egyik legizzóbb mozzanataként emlegetett aranymeccsen a Roma 3–1-re legyőzte a Parmát a zsúfolásig telt Stadio Olimpicóban, amelyben pokoli hangulat, féktelen mámor és – a testi épségükért aggódó futballisták a megmondhatói – szó szerint félelmetes tombolás lett úrrá azon a délutánon. Stefano Braschi, a mérkőzés játékvezetője nemrég visszaemlékezett a végjáték bizarr jeleneteire, a pályát idő előtt ellepő szurkolók sáskajárására, a kiszorított tömeg nyomására a nagy nehezen lejátszott utolsó percekben, majd a hármas sípszó nyomán elkezdődő tömeges futóversenyre: „Azt hiszem, érthető, hogy menekültünk az öltöző felé. Mindannyian igyekeztünk megúszni a szurkolók ölelését. A játékosok a vége felé a lelátó felé pillantva kérdezgették, mennyi van még hátra.”

Az események csúcspontján Riccardo Cucchi rádióriporterből kiszakadt a megállapítás, amely azóta a 2001-es menetelés jelképes mondata lett, nem mellesleg egy hetekben megjelent emlékidéző könyv címe is: „Sohasem volt még scudetto ennyire megérdemelt.” A közelmúltban az Il Messaggero napilap szentelt gazdag mellékletet a két évtizedes évfordulónak, a kiadvány vezércikkeként az ismert író és filmrendező, Enrico Vanzina visszaemlékezését közölve: „Ha valaki 2001. június 17-én délután hat óra tájban a Mercadante utcában járt, bizonyosan felfigyelt egy ötvenéves, csatakosra izzadt, zilált bolondra, aki szüntelenül és teli tüdőből énekelte sárga-vörös zászlót lengetve: »Köszönöm, Roma!« Az a bolond én voltam. A háttérben az autók szünet nélkül dudáltak, a római nép őrületes ünneplésbe kezdett – és az ünnep egész nyáron tartott.”

Azt a római nyarat nehéz elfelejteni. A sors úgy hozta, hogy tizenhét évesen egy váratlan lehetőség folytán júliusban két hetet a városban töltöttem, és mint a nagyvilág rezdüléseire fogékony gimnazista, szívtam magamba az ezerféle hatást: ismerkedtem a Piazza di Pasquino ódon palazzójában tartott nyelvtanfolyam diákjainak sajátos környezetével (volt csoportunkban morálisan kétes munkaambíciókat dédelgető balkáni lányklikk, szorgosan iparkodó litván kispapjelölt, de magyar kaszinóvezér „olaszba” kiküldött, aranyláncos fia is), figyeltem a város nyüzsgését, a kereszteződéseknél darázsrajként zsizsegő motorinók rajzását, a nyolcas villamos színes közönségének zenélő hippiket, a templomba igyekvő fejkendős apácákat, félreeső tereken a ráérősen cigarettázó öregurakat. És leginkább a révült futballőrületet, amely vibrált a levegőben, mindenütt és folyamatosan: ott volt a farkasos Roma-zászlókkal teleaggatott erkélyeken, a Tevere menti partfalakra firkált Totti-üzenetekben, a buszon, piacon, bárban kifogyhatatlanul zajló szurkolói társalgásokban. Ha valaki azokban a hetekben sétálgatott az olasz főváros sokat látott utcáin, okkal érezhette úgy, hogy valójában nem is Julius Caesar, Augustus vagy Viktor Emánuel írta arrafelé a történelmet, hanem Fabio Capello hadseregének hősei, Francesco Totti, Gabriel Batistuta, Cafu vagy Vincenzo Montella. Különösebb Roma-kötődés vagy szimpátia nélkül, hűvös kívülállóként is meghatározó élményt jelentett érzékelni a pályán elért bajnoki cím hétköznapokat bearanyozó varázserejét. Aki megtapasztalta 2001 nyarán a kifordult város minden zugát betöltő futballszédületet, alighanem sejti, miért állítják, hogy egy Roma-scudetto felér tíz vagy húsz „rendessel”.

A húsz évvel ezelőtti forró nyarat ráadásul még kicsit a Lazio 2000-es sikere is hevítette: aranyéveit élte Róma, amely nemcsak közigazgatásilag, de átmenetileg a labdarúgásban is fővárossá lépett elő, a fehér-kékek bajnoki címét az előző évben hasonló lelkesedéssel ünnepelte a környék Lazio-párti tábora. Visszatérve a két évtizedes Roma-dicsőséghez, hiteles betekintést nyújt az érintettek érzelmi paradicsomába a már idézett Enrico Vanzina-cikk személyes emléke: „Nem tudom, hogy azon a június 17-i napon éreztem-e nagyobb örömöt, vagy 1983-ban, a mennyei májusi vasárnapon, amelyen a Genoa elleni mérkőzésen a Stadio Marassiban, a lefújás pillanatában szurkolótársak tömegével rohantam a pályára, és üvöltöttem: »Campioni d'Italia!« Életem két felejthetetlen pillanata. Aki nem szurkoló, nem értheti meg ezt. A scudetto napja felér az esküvőével. Azzal a különbséggel, hogy a házasság véget érhet, a Roma iránti szenvedély viszont sohasem.”

A filmművész megbocsáthatóan részrehajló vallomásában mindenki kedvére kicserélheti a csapatnevet, ami azonban a futballtörténeti tényeket illeti, az olajmágnás klubelnök, Franco Sensi vezetésével és befektetésével felépített 2001-es Roma valóban korszakos csapat volt, amelynek Antonioli – Zebina, Samuel, Zago – Cafu, Tommasi, Emerson, Candela – Montella, Totti, Batistuta felállása az olasz labdarúgás klasszikus tizenegyei közé sorolandó.

Emlékezhetünk, Francesco Totti visszavonulásakor írt nyílt levelében a 2001-es nyár elröppenő fényes pillanatait és lúdbőröztető emlékét állította szembe az öregedő futballistaszervezet kíméletlen parancsával: „Ha a labdára gondolok, ma is gyereknek érzem magam. De előbb-utóbb fel kell nőni, így szokták mondani legalábbis, és ezt üzeni az idő is. Az átkozott idő...”

Persze szigorúan véve Pellegrini helyzete sem igazán mérvadó, ha a Roma bajnoki győzelmének valós (vagy vélt) dimenzióit értékeljük, hiszen amikor az egyesület fennállásának harmadik és legutóbbi Serie A-elsőségét megszerezte, a későbbi futballista még ötéves sem volt, nem igazán érthette, mi történik körülötte a felbolydult városban. A máig az olasz futballtörténelem egyik legizzóbb mozzanataként emlegetett aranymeccsen a Roma 3–1-re legyőzte a Parmát a zsúfolásig telt Stadio Olimpicóban, amelyben pokoli hangulat, féktelen mámor és – a testi épségükért aggódó futballisták a megmondhatói – szó szerint félelmetes tombolás lett úrrá azon a délutánon. Stefano Braschi, a mérkőzés játékvezetője nemrég visszaemlékezett a végjáték bizarr jeleneteire, a pályát idő előtt ellepő szurkolók sáskajárására, a kiszorított tömeg nyomására a nagy nehezen lejátszott utolsó percekben, majd a hármas sípszó nyomán elkezdődő tömeges futóversenyre: „Azt hiszem, érthető, hogy menekültünk az öltöző felé. Mindannyian igyekeztünk megúszni a szurkolók ölelését. A játékosok a vége felé a lelátó felé pillantva kérdezgették, mennyi van még hátra.”

Az események csúcspontján Riccardo Cucchi rádióriporterből kiszakadt a megállapítás, amely azóta a 2001-es menetelés jelképes mondata lett, nem mellesleg egy hetekben megjelent emlékidéző könyv címe is: „Sohasem volt még scudetto ennyire megérdemelt.” A közelmúltban az Il Messaggero napilap szentelt gazdag mellékletet a két évtizedes évfordulónak, a kiadvány vezércikkeként az ismert író és filmrendező, Enrico Vanzina visszaemlékezését közölve: „Ha valaki 2001. június 17-én délután hat óra tájban a Mercadante utcában járt, bizonyosan felfigyelt egy ötvenéves, csatakosra izzadt, zilált bolondra, aki szüntelenül és teli tüdőből énekelte sárga-vörös zászlót lengetve: »Köszönöm, Roma!« Az a bolond én voltam. A háttérben az autók szünet nélkül dudáltak, a római nép őrületes ünneplésbe kezdett – és az ünnep egész nyáron tartott.”

Azt a római nyarat nehéz elfelejteni. A sors úgy hozta, hogy tizenhét évesen egy váratlan lehetőség folytán júliusban két hetet a városban töltöttem, és mint a nagyvilág rezdüléseire fogékony gimnazista, szívtam magamba az ezerféle hatást: ismerkedtem a Piazza di Pasquino ódon palazzójában tartott nyelvtanfolyam diákjainak sajátos környezetével (volt csoportunkban morálisan kétes munkaambíciókat dédelgető balkáni lányklikk, szorgosan iparkodó litván kispapjelölt, de magyar kaszinóvezér „olaszba” kiküldött, aranyláncos fia is), figyeltem a város nyüzsgését, a kereszteződéseknél darázsrajként zsizsegő motorinók rajzását, a nyolcas villamos színes közönségének zenélő hippiket, a templomba igyekvő fejkendős apácákat, félreeső tereken a ráérősen cigarettázó öregurakat. És leginkább a révült futballőrületet, amely vibrált a levegőben, mindenütt és folyamatosan: ott volt a farkasos Roma-zászlókkal teleaggatott erkélyeken, a Tevere menti partfalakra firkált Totti-üzenetekben, a buszon, piacon, bárban kifogyhatatlanul zajló szurkolói társalgásokban. Ha valaki azokban a hetekben sétálgatott az olasz főváros sokat látott utcáin, okkal érezhette úgy, hogy valójában nem is Julius Caesar, Augustus vagy Viktor Emánuel írta arrafelé a történelmet, hanem Fabio Capello hadseregének hősei, Francesco Totti, Gabriel Batistuta, Cafu vagy Vincenzo Montella. Különösebb Roma-kötődés vagy szimpátia nélkül, hűvös kívülállóként is meghatározó élményt jelentett érzékelni a pályán elért bajnoki cím hétköznapokat bearanyozó varázserejét. Aki megtapasztalta 2001 nyarán a kifordult város minden zugát betöltő futballszédületet, alighanem sejti, miért állítják, hogy egy Roma-scudetto felér tíz vagy húsz „rendessel”.

A húsz évvel ezelőtti forró nyarat ráadásul még kicsit a Lazio 2000-es sikere is hevítette: aranyéveit élte Róma, amely nemcsak közigazgatásilag, de átmenetileg a labdarúgásban is fővárossá lépett elő, a fehér-kékek bajnoki címét az előző évben hasonló lelkesedéssel ünnepelte a környék Lazio-párti tábora. Visszatérve a két évtizedes Roma-dicsőséghez, hiteles betekintést nyújt az érintettek érzelmi paradicsomába a már idézett Enrico Vanzina-cikk személyes emléke: „Nem tudom, hogy azon a június 17-i napon éreztem-e nagyobb örömöt, vagy 1983-ban, a mennyei májusi vasárnapon, amelyen a Genoa elleni mérkőzésen a Stadio Marassiban, a lefújás pillanatában szurkolótársak tömegével rohantam a pályára, és üvöltöttem: »Campioni d'Italia!« Életem két felejthetetlen pillanata. Aki nem szurkoló, nem értheti meg ezt. A scudetto napja felér az esküvőével. Azzal a különbséggel, hogy a házasság véget érhet, a Roma iránti szenvedély viszont sohasem.”

A filmművész megbocsáthatóan részrehajló vallomásában mindenki kedvére kicserélheti a csapatnevet, ami azonban a futballtörténeti tényeket illeti, az olajmágnás klubelnök, Franco Sensi vezetésével és befektetésével felépített 2001-es Roma valóban korszakos csapat volt, amelynek Antonioli – Zebina, Samuel, Zago – Cafu, Tommasi, Emerson, Candela – Montella, Totti, Batistuta felállása az olasz labdarúgás klasszikus tizenegyei közé sorolandó.

Emlékezhetünk, Francesco Totti visszavonulásakor írt nyílt levelében a 2001-es nyár elröppenő fényes pillanatait és lúdbőröztető emlékét állította szembe az öregedő futballistaszervezet kíméletlen parancsával: „Ha a labdára gondolok, ma is gyereknek érzem magam. De előbb-utóbb fel kell nőni, így szokták mondani legalábbis, és ezt üzeni az idő is. Az átkozott idő...”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!