Ránctalanítás – Bobory Balázs publicisztikája

Kilenc esztendő. Olaszországban eddig tartott az „Öreg Hölgy”, azaz a Juventus uralkodása, ez éppen kettővel több a többi csapat számára, mint a bibliai hét szűk esztendő… Valljuk be, frusztráló lehetett olyan gigakluboknak csaknem egy évtizedig a torinóiak hátát nézni, mint az Inter, a Milan, a Roma, és közben azért a Napoli vagy éppen a Lazio is a csúcsra vágyott. De szinte minden évadkezdet előtt egyértelműnek tetszett, hogy ki lesz a befutó, egyszerűen egységesebb, letisztultabb volt a klubmodell, a stratégia, erős volt a financiális háttér, a játékoskeret pedig vitathatatlanul minőséginek bizonyult – nemcsak Olaszhonban, ahol az 1990-es, 2000-es évek tündöklése után alaposan visszaesett a színvonal – nemzetközi mércével mérve is.

Aztán jött a 2020-as esztendő, a vírussal terhelt átkozott időszak, de ekkora már a Juve lejtőre állt. Az Olaszországban verhetetlen „Zebrákat” mérnöki pontossággal felépítő Beppe Marotta ügyvezető igazgató már az Internazionale szolgálatába állt, a vezetőség pedig 2019 nyarán az előtte öt évig sikert sikerre halmozó, azonban a nézőknek esetenként unalmas célfutballt erőltető Massimiliano Allegri helyére nem talált jobb megoldást, mint Maurizio Sarrit, aki friss Európa-liga-győztesként érkezett a Chelsea-től, de igazából addig semmit sem nyert, hiába mutattak pofás futballt csapatai.

A jól működő rendszer megborult. Azt talán csak a Juventus elöljárói gondolták komolyan, hogy a slampos, füstfelhőbe burkolózó, esetenként szerencsétlen hajléktalanra hajazó Sarri át tudja majd vinni az akaratát az öltözőben, amelyben Cristiano Ronaldo a középpont, mellette meg olyan különc egyéniségek találhatók, mint Gonzalo Higuaín vagy éppen Paulo Dybala. A Juve azért a pandémiának köszönhetően megszakított idényben az újrakezdést követően valahogy elbotorkált sorozatban a kilencedik scudettóig, de sehol máshol nem dobbantott nagyot, nyilvánvalónak tűnt, hogy a „csikkesnek” mennie kell.

A „hol húzzunk a nadrágszíjon?” játékban a trénerposzt került a rangsor végére, így aztán a pletykák által rebesgetett Pep Guardiola, Zinédine Zidane és Mauricio Pocchettino sem lett az „Öreg Hölgy” első számú szakmai felelőse, viszont megkapta a lehetőséget a náluk viszonylag kevesbé tapasztalt, egyhetes U23-as vezetőedzői múltú Andrea Pirlo, aki játékosként a Milan után a Juventus klublegendájává is vált.

Pirlo zseni, művész volt a pályán, aki – közhelyes megállapítással – középpályásként a két jó lehetőség közül mindig megtalálta a harmadikat, a legjobbat. Egyszerűen kizárhatónak tűnt, hogy nem látja át a folyamatokat, miként lehetne a legsikeresebb a csapata, ne találná meg azokat a játékosokat, akik biztossá tehetik a győzelemhez vezető utat.

A végeredmény ismert: konstans módon nem találta meg…

Persze a felelősség nem csak az ő vállát terheli, kezdő edzőként olyan nehézségekbe ütközött, amilyenekbe szinte mindenkinek a bicskája beletörött volna. Hagyjuk is, hogy a Covid miatt folyamatosan hullottak ki kulcsjátékosai, és szükségből is állandóan rotálnia kellett, mert a járvány nagyon sok együttest érintett még hátrányosan. Arra viszont nem készülhetett fel, hogy az előző évad MVP-je, Paulo Dybala leginkább a klub rehabilitációs központjában tölti az idejét, a védelem vezére, Matthijs de Ligt is fontos pillanatokban esik ki, az egyedüli „érvényes” balhátvéd, Alex Sandro is többet pihen, mint zakatol a vonal mellett, a középpályán pedig egyetlen olyan labdarúgója sem akad, aki képes lenne egymás után legalább három mérkőzésen jó teljesítményt nyújtani. Az utóbbi épp Pirlónak lehetett a legfájdalmasabb, mert még pályafutása végén is a világ egyik legerősebb csapatrészét alkotta a Juvéban Claudio Marchisióval, Paul Pogbával és Arturo Vidallal.

Osztályrészül jutott neki viszont a Juventus megújítása és a húszas éveik elején járó fiatalok – Federico Chiesa, Dejan Kulusevski, Arthur, Demiral, Weston McKennie – beépítése. Tudjuk, hogy ez milyen veszéllyel jár, főleg a világ „legtaktikusabb” ligájában, az olaszban, ahol kincset ér a tapasztalat, a mentális felkészültség, az érettség. A torinóiaknak nyilván hullámzó volt a teljesítményük, ami a betegség- és sérüléshullám közepette végzetesnek bizonyult a bajnoki versenyfutásban.

A problémák felsorolásánál a legfontosabb részt hagytam a végére, ez a Cristiano Ronaldo-effektus. Nincs szó, amely hitelesen leírná a portugál klasszisát, lenyűgöző voltát, gólérzékenységét, azonban személyisége egyértelműen meghatározza, mit is kell játszania annak az együttesnek, amelyben ő szerepel, és ez a Juventus nem igazán passzolt hozzá. Ahogy a világ minden részén, Olaszországban is a letámadás a csapatok egyik legfőbb fegyvere, amit operátori pontossággal kell begyakorolni és alkalmazni, hogy működjön. A torinóiaknak az elmúlt évadban sok problémájuk volt például az Atalanta vagy éppen az Inter ellen, amikor a másik fél presszingelt, azonban még nagyobb gondot jelentett, hogy a Juve nemigen tudta alkalmazni ezt a fegyvert – főleg első számú csillaga miatt. Manapság nincs hatékony letámadás, ha nem mindenki teszi megfelelő intenzitással és jó időzítéssel, helyezkedéssel a labdaszerzés érdekében. Technikailag ugyanis annyira felkészültek a gárdák, hogy azonnal megtalálják a „lyukas posztot”, és ott létszámfölényt kialakítva könnyedén játszanak át akár teljes csapatrészeket. És bizony Ronaldo jó néhányszor „laufolta el” a védekezést, amit nyilván a góljaival igyekezett ellensúlyozni, csak a balansz nem volt ezúttal elegendő arra, hogy a Juventus érdemben versenyben legyen mondjuk Antonio Conte zseniálisan összerakott, nagyon stabil és karakteres futballt játszó Interével.

Azért az egymeccses Szuperkupa-győzelemmel Pirlo rögtön trófeát szerzett, de nagyobb dicsőség, hogy az Olasz Kupa is a Juventusé lett – teljesen megérdemelten. Sőt, a bajnoki hajrá is kiválóan sikerült, hiszen az utolsó három fordulóban az idény egyik meglepetéscsapatát, a Sassuolót, aztán az Internazionálét és végül a Bolognát kellett legyűrni, hogy egyáltalán legyen esély megcsípni valamelyik Bajnokok Ligája-indulást érő helyet, ami sikerült is, de ez sem lett volna elég, ha a Napoli nem veszít pontokat otthon az utolsó játéknapon a Verona ellen, és esik el a negyedik helytől, s így körülbelül 40 millió eurós pluszbevételtől.

A 40 millió így végül a Juventus kasszáját gazdagítja majd, már csak az a kérdés, mire megy el a pénz. Pirlo állását nem mentette meg végül az évad viszonylag sikeres zárása, de nem lennék meglepve, ha egyszer, amikor szerencsésebben állnak a csillagzatok, visszatérne az „Öreg Hölgyhöz”. A vezetőket most kevésbé érdekelték az anyagiak, és hiszik, hogy nem csak a töltött káposzta jó felmelegítve: Massimiliano Allegri visszatért, a korábbinál jóval hangsúlyosabb hatáskörrel. Amíg korábban nem a vezetőedző feladata volt a keret összerakása, a hírek szerint a régi-új mester ezúttal szabad kezet kap, a lehetőségeit csak a pénztárca vastagsága korlátozza.

S bár Allegrinek volt egy éve Cristiano Ronaldóval, nem lennék meglepve, ha a csapatjátékot, egységet, taktikai fegyelmet mindennél előbbre soroló mester boldogtalan lenne, ha a világ egyik legjobb futballistája távozna Torinóból. A hírek szerint a középpálya megerősítése az egyik legfontosabb kérdés az együttesnél, amelybe jöhetne újra Paul Pogba, postafordultával meg mehetne a portugál sztár a Manchester Unitedbe. Az, hogy a pletykák valósak-e, és Allegri tényleg hajlandó-e feláldozni a klub aranytojást tojó tyúkját, regnáló gólkirályát, nagy kérdés, de az biztos, hogy gyökeres változások kellenek Torinóban, hogy elkezdődjön egy újabb sikeres szakasz. Azt is látni kell, hogy a Juventus jelenlegi keretéhez nem kell sokat hozzárakni, elég két-három klasszis, aki valóban a világ legjobbjai közé tartozik a posztján.

Kilencéves uralkodást megismételni szinte lehetetlen, a győztes mentalitás azonban nem veszik el egyik napról a másikra egy klubnál. Néhány szerencsés húzással, Allegri vezetésével, némi ránctalanítás után az „Öreg Hölgy” visszaindulhat a csúcsra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!