Kilenc érem maradt itthon az első ifjúsági ökölvívó Eb-n 1970-ben

Ökölvívó olimpiai aranyból már nyolc jutott 1970-re Magyarországnak, Papp László immár szövetségi vezetőedzőként állt a bokszolók élén, a felnőtt keret pedig olyan bivalyerős volt akkortájt, mint talán soha. Nem véletlen, hogy a „mélyben”, a fiatalok között is rendkívül népszerű volt a bunyó, a miskolci junior Eb-csapat is tele volt szépreményű tehetségekkel.

Európa-bajnokságokat 1925 óta rendeztek a sportágban, az első világbajnokságra 1970-ben még négy évet várni kellett (Havanna volt a házigazda 1974-ben), a juniorok első vb-jére 1979-ben Jokohamában került sor, azóta pedig már belépett előbb az ifjúsági, aztán a serdülő, majd a kadét korosztály, sőt az ifi pillanatnyilag (2008 óta) feljebb van, mint a junior, ami a sportágak közül is páratlan – ekkora káosz 1970-ben még nem volt. A legjobb 20 éven aluliak (csakis a fiúk, nyilván) juniorok voltak, Eb-t bokszolhattak és kész.

A mieink például az 1969-es bukaresti felnőtt Eb-n már bevált (Gedó György és Orbán László is aranyérmes lett) Papp László, Adler Zsigmond duó irányításával arra készültek, hogy hárman dobogóra állhatnak, és talán az egyikük döntőt is bokszolhat. Ezt a szerény tervet aztán jócskán sikerült túlteljesíteni. Hogy kikkel? Magyarországot a Glück Péter (48 kg), Kisnémeth Zoltán (51 kg), Botos András (54 kg), Simon Tibor (57 kg), Juhász László (60 kg), Nemec Károly (63.5 kg), Csjef Sándor (67 kg), Csizmadia Zoltán (71 kg), Kozma Béla (75 kg), Siklósi Imre (81 kg), Réder József (+81 kg) tizenegy képviselte, harmat-, kisváltó- és középsúlyban csak közvetlenül a rajt előtt dőlt el, ki lesz az indulónk.

A miskolci sportcsarnokot éppen sikerült átadni, miután jó magyar szokás szerint szépen megcsúszott az építkezés, amelyen „a tiszakeszi Tisza-menti Tsz 15 munkagéppel és 100 dolgozóval segíti a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat alkalmazottait, 30 vidéki asszony a takarítást végzi, de segítenek a honvédségi alakulatok katonái is. Az építés hajrájában mintegy 600-an szorgoskodnak, hogy október 15-én sor kerülhessen a hivatalos műszaki átadásra...” Sor került, az épületet birtokba vehették a bunyósok.

Az is megért néhány sort, hogy „a szorító fölött 20 darab higanygőzlámpa biztosítja a kellő világítást. A csarnok mindén négyzetméterére 2 ezer lux fényerő jut, a fotósoknak és a filmeseknek tehát nem lesz szükségük vakura vagy más fényforrásra.” Bizony, 1970-ben ez sem volt magától értetődő, Budapestnek például egyetlen nagyobb sportcsarnoka sem volt, mint a frissen átadott 4000-es miskolci.

Amelyben végül 21 ország 144 legjobb ifjú ökölvívója húzott kesztyűt, tíz nemzet, köztük a rendező magyar, teljes csapattal. Papp László amolyan korabeli marketingfogásként a miskolci ifjúság felkérésére fát ültetett a borsodi megyeszékhelyen, az ő népszerűsége nem ismert határt, mondta is jókedvűen a sportcsarnok előtt, hogy: „Úgy látszik, megtudták a gyerekek, hogy eddig sok fát »pusztítottam el« a baltámmal. Igazuk van. Aki fát vág, az ültessen is.” Akkor már nem volt ennyire jókedvű, amikor megtekintette a csapat leendő szálláshelyét – Kazincbarcikán… Ugyanis nemcsak a versenyt, hanem mindennap a kora reggel a mérlegelést is Miskolcon rendezték, és az utazgatás nem sok jót ígért.

A kontinens ifjú bokszolói viszont megnyugodhattak, a házigazda Miskolc színes programmal várta őket: „Az avasi gótikus műemléktemplomban hangversenyt rendeznek. A miskolci képtárban bemutatják a városi képanyagot, amely kicsiben az egész magyar képzőművészetet reprezentálja. A Galériában Vilt Tibor Kossuth-díjas szobrászművész műveit állítják ki. Várja a vendégeket a Nagy Lajos-korabeli diósgyőri várpalota, az érdeklődők megtekinthetik az ómassai őskohót, az SZMT székházban, a rövidfilmfesztiválok színhelyén magyar sportfilmbemutatót tartanak, s a városi KISZ-bizottság is műsort ad a résztvevők tiszteletére.”

A versenyszorítón kívül hat másikat is felállítottak, hogy rendben edzhessenek a csapatok, az EABA a junior Eb előtt elfogadta a szövetség addig hiányzó logójának magyar tervét, az      „egykor már nemzetközileg is márkának számító, magyar gyártmányú Csikós-féle versenykesztyűből 300 pár készült el, s ugyanennyi pár bandázs is a versenyzők rendelkezésére áll már.”

A mieink nagyszerűen kezdték az Európa-bajnokságot, igaz, közülük hárman is úgy nyertek, hogy padlón voltak, vagy számoltak rájuk – az első körben pontozással végül győztes Csizmadia Zoltán (kétszer is megrendítő ütést kapott...) ki sem tudott állni a szovjet Lemesev elleni folytatásra.
A kiütéssel bemutatkozó salgótarjáni Botos Andrásról viszont így vélekedett egy lengyel szakíró:      „Érdekes egyéniség, rendkívül gyors ökölvívó, bár a lábmunkája lassú, és a karját gyakran lent hagyja. Szokatlan cseleivel azonban kizökkenti ellenfelét. Nagy jövő vár még rá.” A próféta beszélt belőle, hiszen az 1973-ban Európa-bajnok Csjef Sándor mellett ő az egyetlen, akire miskolci juniorjaink közül fényes felnőtt jövő várt. Botos 1972-ben bronzérmet vehetett át a müncheni olimpián, de állt kétszer Eb-dobogón is. Junior Eb-t egyikük sem nyert.

Nem úgy a társaik! Elsőként a 48 kilós óbudai Glück Péter jutott be a négy közé, őt követte sorban a honvédos Réder, a dózsás Kisnémeth és a petőfibányai Juhász. Majd Botos, Simon, Nemec, Csjef és Siklósi is. A tizenegyből kilencen... Sőt, közülük hét (csak Botos és Simon kapott ki, és lett bronzérmes) az elődöntőt is sikerrel vette, és az aranyéremért léphetett a miskolci szorítóba.

Bokszünnep volt 1970. november 14. Miskolcon – öt magyar Eb-aranyéremmel. Különösen a 48 kilós Glück Péter és az 51 kilós Kisnémeth Zoltán produkciója volt lehengerlő, de minden dicséretet megérdemel Juhász László, Nemec Károly (aki nyolc kilót fogyasztott, hogy jó barátját, Csjefet elkerülhesse, és beférjen a 63.5 kg-ba!) és Réder József is. Viszont Csjef Sándor hiába volt az egész kontinensviadal egyik legjobb bunyósa, ha falfehér arccal érkezett meg a szovjet Davidov ellen a ringbe, és vesztesen (azaz ezüstéremmel a nyakában, akárcsak a félnehézsúlyú Siklósi Imre) távozott onnan.

„Semmiféle csodaszerről nincs szó, csak alapos munkáról – mondta a kilenc magyar éremről a záró vacsorán Adler Zsigmond szaktanácsadó. – Aki vállalja az ökölvívással járó áldozatokat, a sok fáradtságot és lemondást, aki megtanulja, hogy lelkesedés nélkül nincs siker, annak a vágyai gyakran teljesülnek.”

Az 1936-os olimpia bajnoka, Harangi Imre pedig így fogalmazott: „Amint nekünk szárnyakat adott az 1930-as és 1934-es budapesti Európa-bajnoki éremeső, úgy lendüljenek mindig magasabbra a tehetségüket most bontogató fiatalok.”

Egy év múlva Madridban, az Eb-n és két év múlva Münchenben, az olimpián is parádéztak a mieink. A magyar ökölvívás sohasem élt meg szebb napokat, mint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Manapság ezt az emléket különösképpen meg kell becsülnünk.