Pofonok Európának – 90 éves az első hazai ökölvívó Eb

Az 1920-ban az antwerpeni olimpia alatt megalakuló Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség (FIBA, csak a második világháború után jött létre a mai világszervezet, a manapság okkal és sokat bírált AIBA) 1925-ben rendezte meg Stockholmban az első Európa-bajnokságot, addig az olimpiák sorrendje alapján tartott nyilván kontinenselsőket. Az 1927-es berlini folytatást 1930-ban budapesti rendezés követte, hazánkban Kocsis Antal 1928-as olimpiai bajnoki címe után hihetetlenül népszerű lett a sportág, előre garantálható volt a telt házas, remek lebonyolítás.

A gazdasági világválság által is megtépázott Európában 11 (plusz az önálló csapattal induló bajorok) ország 64 ökölvívója tette tiszteletét Budapesten, a franciák, az angolok, a csehszlovákok vagy a belgák például nem voltak közöttük – kilenc ország szerzett érmet, az indulók közül csak az észtek és az osztrákok nem. Tegyük hozzá: két évvel korábban húsz európai nemzet küldött az amszterdami olimpiára bokszolót... És az ötkarikás játékokon öt arany jutott az öreg kontinensnek, köztük a légsúlyú Kocsis Antalé, de ő 1930 júniusára már profinak állt, az Eb előtt néhány héttel az Egyesült Államokba költözött, és éppen az Európa-bajnokság nyitó napján bokszolta második hivatásos meccsét New Yorkban az amerikai Matty DiSantis ellen – akit pontozással meg is vert.

Amszterdam három olasz bajnoka közül Vittorio Tamagnini és Carlo Orlandi 1929-ben, Piero (Pietro) Toscani 1930-ban állt profinak, különösebb eredmény nélkül, akárcsak az 1929-től hivatásos holland Bep van Klaveren – Budapesten már egyikük sem volt ott.

Nem úgy a zsidó származású dán Michael Jacob Michaelsen, aki 1928 egyedüli európai olimpiai érmeseként jött el Budapestre, és lett nehézsúlyban (akkor +79.4 kg) végül ezüstérmes a svéd Bertil Molander mögött. Egy másik dán, Thyge Petersen pedig elsőként tudott Európa-bajnokságon duplázni, hiszen az 1924-es olimpia ezüstérmese 1925 után öt évvel is nyerni tudott.

A mieink a stockholmi nyitányon még nem értek el különösebb eredményt (a Magyar Ökölvívó-szakszövetség a birkózók szakosztályaként 1920 augusztusában alakult meg, és csak 1925-ben lett önállóvá), 1927-ben viszont Kocsis révén egy ezüst-, Gelbai (Gelb) Miklós és Balázs István jóvoltából pedig két bronzérmet nyertek. Budapesten ekkor még csak álom volt a Nemzeti Sportcsarnok (1941-re épült fel), így a városligeti Iparcsarnokban (még Ferenc József idején épült fel, négy oldalán arany betűkkel ott virított a négy égtáj neve) állították fel a ringet 1930-ban, és mindenki csalódott lett volna, ha a végén nem jut a rendező magyar csapatnak aranyérem. Nos, három is jutott.

Kocsis távollétében sem kellett feladni a légsúlyt, amelyben a varázslatos tehetségű ifjú Énekes István lehengerlő bunyóval jelezte, hogy megvan a méltó utód – és az lett az 1932-es olimpián is, hiszen Los Angelesben is nyerni tudott. Az ugyancsak Amszterdam után hivatásosnak álló Gelbait pedig Szabó Gyula („Egyszer ragyogóan jó, másszor pedig érthetetlenül rossz...” – írta róla a Nemzeti Sport) pótolta pehelysúlyban tökéletesen, és lett szintén Európa-bajnok. Mégpedig két nagyágyút, a svéd Nilssont és az olasz Saracinit is megverve. Igaz, a döntő után a sértődött olasz hátat fordított Szabónak, kézfogásra sem méltatta...

A magyar válogatott Adler Zsigmond (Papp László későbbi edzője, 1925-ben még maga is Eb-résztvevő) vezetésével egy héttel a rajt előtt Lillafüredre utazott edzőtáborba. Kivéve a váltósúlyú Szigeti „Sparring” Lajost, akit nem engedett el a munkaadója, és Szigeti nem mert kockáztatni, bizonyára emlékezett arra, hogy egy évvel korábban – még munkanélküliként – a dobogón egyszerűen elájult az éhségtől a megnyert bajnoki döntő után... Budapesten Szigeti (később 1934-ben kontinensbajnok lett) egészen a döntőig verekedte magát, csak ott kapitulált az olasz Clemente Meronival szemben. A győztes ügyesen eltitkolta, hogy 1929 januárjában már volt egy profi meccse Cremonában, 1930 szeptemberében aztán friss Európa-bajnokként, már lényegesen jobb kondíciókkal állhatott nagy csinnadrattával (újra...) profinak.

Harmadik aranyunkat harmatsúlyban Széles János szerezte meg, aki tíz évvel Trianon után a tomboló lelátó előtt hangulatos meccsen verte meg a profilétbe egyszer már szintén óvatosan belekóstoló román Marin Plaesut.

A könnyűsúlyú Szobolevszky Sándoré lett az ötödik érmünk, ő a fináléban az olasz Mario Bianchinivel nem bírt, akinek az unokája, David Bianchini a '90-es évek elején a Serie A-ban is megfordult a Foggia labdarúgójaként.

Így aztán Kankovszky Artúr, a MÖSZ legendás alelnöke nem tévedett sokat, amikor négy aranyat tippelt – Szobolevszkyé nem jött be neki, de ez legyen a legnagyobb bajunk.

A torna rangját jelezte, hogy Horthy Miklós kormányzó nyitotta meg, és a 77 éves brit FIBA-elnök, John H. Douglas is tiszteletét tette a magyar fővárosban. Mai szemmel rendhagyó módon bronzmérkőzéseket is rendeztek június 7-én, először csak az 1949-es Európa-bajnokságon állhatott fel az elődöntő két vesztese egyaránt a dobogóra, az ok roppant egyszerű: vesztes meccs után egészségmegóvási okokból senkinek se kelljen újra ringbe lépnie. Ehhez képest a budapesti torna záró napján a negyeddöntőben búcsúzó félnehézsúlyú Kéri Kriston Béla pontozással még egy bemutatót is megnyert az osztrák Gustav Laub ellen.

No és persze a bíráskodás... A Nemzeti Sport így summázta a mérkőzésvezetői-pontozói kar tevékenységét: „Meg kell állapítanunk, hogy a bajnoki torna nem volt mentes sajnálatos incidensektől, melyek életre hívója – bizonyos kisebb sportszerűtlenségektől eltekintve – végeredményben a pontozóbírák távolról sem kifogástalan működése volt. (...) Európa-bajnoki versenyre a verseny nívójához méltó bírói kart kell a küzdők mellé állítani s az is bizonyos, hogy a bírói kar néhány tagja a mostani Európa-bajnokságon csütörtököt mondott.”

Az Eb (amelynek „művészi kivitelű érmeit, plakettjeit és jelvényeit szállította az Arkanzas éremgyár”) óriási sikert aratott még úgy is, hogy azon a héten a FIFA éppen Budapesten tartotta a kongresszusát, a finálék napján pedig a magyar labdarúgó-válogatott is pályára lépett, és Avar három góljával 6:2-re legázolta Hollandiát.

A Nemzeti Sport is elájult öklözőink parádés budapesti produkciójától: „Ki nézett rá az angyalföldi seregre, melynek sem rangja, sem származása, melynek sem múltja, sem gyökere nemigen volt a magyar sport előkelő világában? Ki látta meg a nagy lehetőségek útját, ki merte vállalni a munkát, mely a közöny tengerén a diadalok délibábos ragyogása felé vezet? Ki adott súlyt, tekintélyt, nevet a sportágnak, mely csak egy-egy terem szögletében kapott helyet az egyesületekben, mely felé alig-alig fordult biztató mosoly, bátorító szó? Sigray Antal gróf hajolt le a box-sporthoz. Nemes, úri gesztussal, fennkölt szellemmel. A modern arisztokrata példaképéül szolgálhatna ebben a szerepében, amelyben odaállott a legdemokratikusabb, legelhagyottabb, ágról szakadt sportág mellé. (...) Munkája nyomán vette észre az egész világ a magyar ökölvívást, rendszeres, csüggedés nélküli fáradozása teremtette meg azt, ami az Iparcsarnok náthára didergető, mégis lázas, szívet melengető estéin bámulatba ejtett s magyar voltunkat büszkébbre kovácsolta.”

Az éremtáblán (3 arany, 2 ezüst) simán első lett Magyarország, négyezer elégedett szurkoló mehetett a döntők után haza – más kérdés, hogy a szervezők utóbb 21 ezer pengős hiányt voltak kénytelenek bevallani... A két évvel ezelőtti budapesti ifjúsági vb-re gondolva, nincs új a nap alatt.

A diadalmas magyar csapat pedig serlegekkel megrakodva csak hajnaltájban hagyta ott a Gellért szállóban rendezett bankettet. A Ferenc József-híd (a mai Szabadság) budai oldalán posztoló rendőr a kék foltokat is látva odaballagott őrszemes kollégájához, és a bunyósokra mutatva csak ennyit mondott: „Mondd csak, komám, nem kellene leigazoltatni ezeket?!”