Mitől rettegtek? – N. Pál József publicisztikája

Papp László, az ökölvívás történetének egyik legnagyobb zsenije 1956. december 1-jén – a Szózat szerzőjének születésnapján – szerezte meg harmadik olimpiai aranyérmét. Túl volt a harmincon, mindent elért, amit amatőrként elérhetett, s akkor, a forradalom leverése utáni zűrzavaros hónapban sporthistóriai csoda történt. A berendezkedő, az életrevalóságát embertelen sortüzekkel is bizonyító párt – hogy a Rákosi-féle gyakorlattól való elhatárolódását érzékeltesse – Papp profi szerződésére is óvatlanul rábólintott. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akár fél év múlva is megtette volna.

Az egyezség megköttetett, a versenyző 1957. májusjúniusban három győzelmet aratott, ám hogy a hatalmában egyre magabiztosabb – példátlan megtorlásba kezdő – politikai vezetőség „csapdába lépett”, muszáj volt idejekorán felismernie. Kétfrontos játszmába fogott tehát. Egy ma is megnézhető, átlátszó dramaturgiájú játékfilmet forgattak a népszerű öklözővel a főszerepben, ami a melbourne-i olimpia előtti utat imitálta lényegében – Nehéz kesztyűk volt a címe –, miközben a győzelmekről néhány sorban tudósították az olvasót a sportlap negyedik-ötödik oldalán. Egy követendő – a vereség után talpra álló – mintát akartak a néző szájába rágni, oly módon, hogy a minta – a napi valóságban – azért mégse legyen jelen igazán.

Vélem, a politika megbánta a korábban célszerűnek tetsző döntést, a történet egyre kínosabbá lett, 1962 nyarára egészen biztosan. Apró jel volt, hogy a Képes Sport 1962. április 24-i „posta” rovatában ezt üzenték egy levelező szurkolónak: „Ami [...] Papp Lászlót illeti, meg kell mondanunk: [...] jobban örülnénk, ha olyan derék [...] amatőr ökölvívókat nevelne fel idehaza, mint amilyen nagyszerű sportember ő maga”.

Mit ad Isten, Papp – a dán Christensent megverve – Európa-bajnok lett május 16-án, jó nagy gondot okozva a honi vezetőségnek. A diadalról apró hírben tudósította a sportlap a népet a negyedik oldalon, s megjelentek az aggódó „kommentek” is, amelyeknek az érvrendszere évtizedekig nem változott. Féltettük a hírnevét, féltette az edzője is, mondta Gáspár Sándor, a szakszervezeti vezér még 2001-ben is, s „nem politikai döntés” volt a leállítása, tette hozzá hazug módon, ahogy a 62 és 64 közti cikkek is hazudtak persze.

Olyan dolog történt ugyanis, amivel nem tudtak mit kezdeni. A mérkőzésre, amelyen a címet Papp megszerezte, két nap múlva – május 18-án – reagáltak már, s jó fél évszázad múltán is tanulságos olvasni a sorokat. A sportvezetőség „az Eb visszavágó mérkőzésein túl nem látja helyesnek Papp Lászlónak mint profi ökölvívónak a szerepeltetését”, mondta a szöveg, meg azt is, hogy a hivatal a „Titkárság” álláspontját tudomásul veszi és egyetért vele. Az MSZMP Központi Bizottságának Titkárságáról volt szó persze, ahol a sportért felelős embert a korábban a belügyet is őrző Biszku Bélának hívták akkoriban. Az ő akarata nélkül a sporthivatal elnöke és helyettese – Egri Gyula és Kutas István – levegőt sem vehetett szabadon. Volt-e utasítás, nem tudom, de – csodák csodájára – a média is óvni kezdte a további küzdelemtől a bajnokot. Jobb lenne abbahagyni, mert a vébémeccs nagyon kockázatos, így beszélt Vitray Tamás (az Eb-csata volt az egyetlen, amit a magyar néző is láthatott) rögvest a találkozó után, a Képes Sportban – Levél Lacihoz! – meg Peterdi Pál féltette a friss Európa-elsőt. „Tízmillió szív sajdulna meg, ha egyszer elbuknál a farkasszemű fiúk csapásai alatt [...] S az évek [...] ugye nem állnak meg, Laci?” S köszönjük a diadalt, de egy római aranynak jobban örültünk volna, írta a 12. oldalon.

Elhiszem, ha muszáj, hogy Peterdi vagy Vitray hitte is, amit írt, mondott akkor, ám az, hogy a versenyzőt 62 májusától „le kellett állítani”, egyértelmű nekem. Csak a „hogyannal”, a döntés adagolásával akadt probléma. Egri Gyula egy szintén az évi – már a Papp-pal való „elbeszélgetés” után született – feljegyzésében ötletet is adott. „Ha minden kísérlet eredménytelen marad, adminisztratív úton tiltsuk meg további, hivatásos ökölvívóként való működését”, majd – egy bolsevik az „elvi” következtetést is mindig levonja! – hozzátette, hogy az agitációs és propagandamunkában a „professzionalista sport elleni felvilágosító munkának” nagyobb teret kell biztosítani.

Az idézett dokumentumok a bajnok fia „Édesapám, Papp Laci” című könyvében olvashatók, de ha a korabeli sajtóra figyelünk, látható, hogy a „felvilágosító munkában” nem is lett hiány. Tanácstalanság akadhatott, ám ahogy a vébécímmeccs elkerülhetetlenné vált, lendítettek a gépezeten. A Népsport 1964. január 26. és február 11. között Tudósítások a profiboksz rejtelmes világából címmel nyolcrészes(!) sorozatot közölt. A szerző – Ardai Aladár – a maffiáról, a csalásokról, a kíméletlen kenyérharcról, az éhező „négerekről” mindent elmondott, amit elmondhatott, s az utolsó rész zárlatában Papp ügyét is szóba hozta persze. Európainak Amerikában nincs esélye, fejtegette, így aztán a mi fiunknak sem lehet. „Rejtelmes, távoli, idegen világ”, ez „maradjon is csak minél távolabb, messzebb tőlünk”, ezek voltak az utolsó szavak.

„A profi boksz világa tőlünk idegen, nem tudjuk befogadni” – ezt meg Kéri János írta ugyanott április 12-én, s Pappot az ő mérhetetlen szeretetéről biztosító cikke végén egyenesen a gyermekére apellált: „Magunk is azt mondjuk, mit a kilencéves Lacika fia: Kisöreg! Vigyázz magadra, különösen arra az eper orrodra!”

Az indokok nem voltak változatosak: a profizmus az ördögtől való, óriási a veszély, Papp Lacira szükség van idehaza, tanítsa inkább a fiatalokat, csak a lényegről nem beszéltek nyilvánosan. Azt, hogy e példa másokat inspirálva kényes hivatkozási alap lehet, Egri feljegyzése említette csak, s ő volt az is, akinek eljárt a szája egyszer. Amikor a bajnok feleségével az 1964. október 9-i, Leahy elleni – utolsóvá lett – meccset követően beszélt, előbb a család „kapzsiságát” emlegette föl, majd az „adu ászt” is kidobta óvatlanul: „Zsóka! A Szovjetunióban sincsen profizmus!” Hát igen, ez volt a lényeg!

A történet – amikor a vébécímmeccs jött volna – Bonn Ottó sportszövetségi osztályvezető feljegyzésével ért véget egyértelműen 1964. november 20-án. „Közöltem Papp Lászlóval, hogy profi ökölvívói pályafutását a jövőben nem folytathatja.” Hozzátette, hogy a döntést „Biszku elvtárs” már közölte a versenyzővel korábban is. Mikor volt Biszku „közlése”, nem tudható, tán akkor, midőn Papp november közepén Bécsből néhány napra hazatért. Az év végén – útlevele december 31-én lejárt – végleg hazajött, s a dokumentumot nem is kapta vissza jó ideig.

Ha tetszik, Biszku mondta ki az utolsó szót. Véleményét csupán Kádár János írhatta volna felül, ám ő nem akarta „felülírni”, ez nyilvánvaló. Papp 1965 augusztusában hozzá írt levelét továbbküldte Egrinek, ő meg Kutasnak, aki személyesen is neheztelt az öklözőre 1955, a nyugat-berlini Eb óta. A kör bezárult.

Tudom, a szurkoló egy felelőst szeretne látni, aki helyett ha más van „helyzetben”, talán lehetséges lett volna a világbajnoki cím. Állítom: ott, akkor, abban a rendben nem volt lehetséges! Az a rendszer, ha önmagát komolyan vette, nem engedhette meg, hogy Magyarországnak profi ökölvívó-világbajnoka legyen! Kommunikálhatatlan, tudathasadásos jelenség lett volna számára ez, a „nagy testvér” várható rosszallását nem is emlegetve. Kádár, akinek az 1964. október 14-én – az utolsó meccset követő héten – hatalomra kerülő Brezsnyevtől jó oka volt tartani amúgy is, e számára jelentéktelen ügyben nem akart frontot nyitni, ez biztos. Aggódó vezetőink nem a vereségtől, hanem Papp László győzelmétől féltek! Nem „kockáztathattak” tehát!

Egyszerűbb volt letiltani őt, ám aki pellengérre állítható egyetlen felelőst akar mindenáron, az ennek a csodaembernek az életét is megkeserítő rendszert mentegeti öntudatlanul.