Adományokból élő világverő magyarok

A magyar asztalitenisz első aranygenerációjának utolsó nagy dobása volt az 1935-ös londoni világbajnokság, amelyen a csodálatos Barna Viktor minden számban, amelyben asztalhoz állt, aranyérmet szerzett.

„A magyar határvizsgálaton percek alatt átestünk, csak arra kellett ígéretet tennünk, hogy a két vándordíjat visszahozzuk (A Swaithling Cupöt és a Corbillon Kupát visszük magunkkal Londonba.) Megígértem, sőt annak a reményemnek adtam kifejezést, hogy visszafelé még egy-kettőt utaztatunk magunkkal – kamatként.”

Az iménti sorokat Wilcsek Andor, a Nemzeti Sport 1935. február 5-i lapszámában megjelenő „túralevelében” olvashatjuk, a londoni világbajnokságra utazó magyar csapat vezetője tudósította a sportnapilapot a történtekről. A határőröknek tett ígéretével nagy kockázatot nem vállalt: az 1934-es világbajnokságon (amelyet szokatlan módon, 1933 decemberében rendeztek meg Párizsban) a mieink öt aranyérem mellett négy ezüstöt és hat bronzot szereztek, szóval akkoriban inkább az számított meglepetésnek, ha egy-egy ilyen versenyen nem a magyarok hozzák el a trófeákat. Ettől függetlenül van egy gyenge pontja az írásnak, az ugyanis nem derül ki, hogy a női csapatverseny győztesének járó Corbillon-kupa miért a magyarokkal utazott Londonba, ennek a számnak ugyanis aktuálisan Németország volt a címvédője – ráadásul a női csapat az egyetlen olyan szám, amelyben akkor és azóta sem sikerült világbajnokságot nyernünk –, miközben a férficsapatnak járó Swaythling-kupa „jogszerűen” volt a mieinknél.

A beszámoló hangulata azért jól jelzi, milyen várakozással vágott neki a válogatott a vb-nek, miként abból is visszaad valamit, hogy a magyar asztaliteniszezők a múlt század harmincas éveiben mekkora sztárok voltak Európa-, sőt világszerte. A vonattal utazó csapat útközben megállt a franciaországi Lille-ben, ahol a férfiak a házigazdák együttesével játszott bemutató mérkőzésére elővételben elfogyott mind a háromezer belépő, pedig a mieink két legnagyobb csillaga, az akkoriban még Barna Győző néven versenyző Barna Viktor és Glancz Sándor ott sem volt, ők ugyanis a vb előtt 30 állomásos amerikai bemutató körúton jártak. A tervek szerint Londonban csatlakoztak volna az együtteshez, Barna meg is érkezett, ám Glancz New Yorkban ragadt, így nélküle álltunk asztalhoz a világbajnokságon.

A verseny első szakaszának a London egyik legelőkelőbb villanegye­dében, South Kensingtonban lévő Imperial Institute tornacsarnoka adott otthont, a döntőket viszont már a tízezer néző befogadására alkalmas Wembley Sportcsarnokban rendezték meg, amit a hatalmas érdeklődés is indokolt: a döntőkre előzetesen 25 ezer jegyigénylés érkezett, ezért pótszékeket is betettek, s végül 14 ezer nézőt zsúfoltak be.

A rajt előtt az akkoriban a mieink mögött a németekkel együtt a második-harmadik számú erőnek számító csehszlovákok azt kérték, férficsapatuk ne kerüljön a magyarokkal azonos csoportba. A szervezők elutasították a kérést, Fortunánál viszont meghallgatásra talált, külön ágra került a két válogatott, így borítékolható volt a magyar–csehszlovák döntő. Össze is jött, ám a csoportmeccsek során olyasmi történt, ami mindenkit „megdöbbentett”: Barna Viktor kikapott. Az elképzelhetetlennek tartott eredmény a lettek elleni mérkőzésen született, 3:0-ra vezettünk, amikor bizonyos Mordecai Finberg 2:1-re legyőzte világbajnokunkat. Hogy ez mekkora szenzációnak számított, az Wilcsek Andor tudósításából is kiderül, ugyanis – mint írta – „Londonban megállították a világbajnoki versenyt és megafónokon át hirdették ki, hogy Barna kikapott”.    

Aztán gyorsan megnyugtatott mindenkit, hogy      „nem súlyos dolog, csak könnyen vette a Finberg elleni csapatbajnoki meccset”. Persze ettől még férficsapatunk nyolc sima győzelemmel nyerte meg csoportját, a másik ágról pedig az ugyancsak veretlen csehszlovákok kerültek be a döntőbe, akik ezzel kimaxolták a lehetőségeiket, az első helyre ugyanis már nem volt esélyük, a mieinktől 5:3-ra kikaptak. A nőknek viszont ezúttal sem sikerült felérniük a csúcsra, mert bár a körmérkőzéses tornán Magyarország és Csehszlovákia egyformán 9 győzelemmel és 1 vereséggel zárt (a mieink a csehszlovákoktól, ők pedig az angoloktól kaptak ki), a holtversenyt eldöntendő összecsapáson 3:1-re kikaptunk, így az előző vb-szereplést megismételve maradt a második hely.

Férficsapatunk nyolcadik világbajnoki címének megünneplése közben váratlan gond adódott a küldöttség háza táján: elfogyott a pénz, amit Wilcsek Andor a Nemzeti Sport hasábjain ország-világ előtt tett szóvá: Kellemetlenebb hír: pénzünk még mindig nincs. Hazulról egyetlen fillért sem kaptunk. Tegnap sürgönyöztem, hogy küldjék meg legalább a Budapesten megváltott vasúti jegyeket, hogy haza tudjunk majd menni.”

Szerencsére ez nem befolyásolta a mieink szereplését, az egyéni küzdelmekben is a várakozásnak megfelelően meneteltek, az öt számból négyben magyar győzelem született, sőt férfi egyesben Barna és Szabados Miklós házidöntőt vívott, erről így szól a beszámoló: „Két nagyszerű, de csaknem teljesen egyenlő erejű ellenfél remek harca, amit a pingpongversenyen még soha nem látott hatalmas közönség tomboló tetszéssel kísér. Szabados 2:1 szettaránnyal vezet. Ekkor mutatkozik meg Barna félelmetes rutinja: a negyedik szettben gázol. Az utolsóban Szabados 19:18-ra vezet, két labda választja csak el a világbajnokság megnyerésétől, de Barna idegei jobbak!”

Bródy Ervin, a New York-i Columbia Egyetem, majd a New Jersey-i Farleigh-Dickinson Egyetem 1946-ban kivándorolt tanszékvezető tanára, irodalomtörténész, aki a húszas-harmincas években maga is asztaliteniszezett, később így fogalmazott ezekről az időkről: „A Barna–Szabados meccsek a kor nagy sportpárbajaihoz tartoztak, és mérföldköveket jelentettek, amelyek látványosságát hőseposzban vagy festményben kellett volna megörökíteni. Kár, hogy annak idején nem akadt olyan írónk, akit ezen homéroszi küzdelmek sajátos világa írásra ihletett volna.”

Visszatérve Londonba, nem sok hiányzott tehát a meglepetéshez, de végül bejött a papírforma, Barna Viktor ötödször lett férfi egyesben világbajnok – ezt a bravúrt azóta sem tudta senki megismételni. Később, amikor a titkáról kérdezték, a híresen szerény Barna Viktor így válaszolt: „Csak két poénnal voltam jobb a többieknél. De annyival mindig…” A pályafutása során 22 világbajnoki címet szerző Barnának egyébként a szenzációt jelentő Finbergtől elszenvedett veresége ellenére is ez volt a legsikeresebb világbajnoksága, a Wembley Sportcsarnokban ugyanis minden számban, amelyben asztalhoz állt, aranyérmes lett: a csapat és az egyes mellett Szabados Miklóssal párosban és Sipos Annával vegyes párosban győzött, küldöttségünk ötödik világbajnoki címét a Sipos Anna, Mednyánszky Mária duó szerezte meg, míg a maradék két első hely a csehszlovákoké lett, női csapatban és női egyesben (Marie Kettnerová) győztek.

Nem mellesleg ezt a világbajnokságot tekinthetjük a magyar asztalitenisz első aranykorszaka utolsó állomásának, a következő években már inkább a visszaesés jelei látszódtak: 1936-ban és 1937-ben „csak” ezüstök és bronzok jutottak, s bár 1938-ban született még két aranyunk, ez már inkább e csodálatos generáció a hattyúdala volt.

S hogy miképp alakultak a Londonban a világ legjobbjait végigverő, ám pénz nélkül tengődő magyar csapat napjai? Wilcsek Andor a verseny után így fogalmazott: „Elfogyott a pénzünk. Roppant kellemetlen helyzet. Pestről semmi hír, hogy kapunk-e valamit? (Világbajnokcsapat – egyetlen shilling nélkül? Kedves állapot…) Jóleső vigaszunk, hogy szállodánkban naponta keresnek fel bennünket az itt élő magyarok, s mindenben a legnagyobb előzékenységgel állnak rendelkezésünkre.”

Másnap pedig már megnyugtató üzenetet küldött az itthoniaknak: „Ha a hazai pénzből nem is, de a tekintélyünkből és a hírnevünkből meg lehet élni. Még a drága Angliában is. Ma sikerült ugyanis véglegesen lekötni kéthetes túránkat, amely végigvezet Anglián, fel egészen Newcastle-ig. Az egész magyar csapat elutazik a pompásnak ígérkező kirándulásra. Mednyánszky, Sipos, Házi és jómagam csak egy hétig érünk rá, mert hivatalunk haza szólít. A többiek azonban még egy hétig élvezik a nemes angol nemzet vendégszeretetét.”

Emlékeztető

9. ASZTALITENISZ-VILÁGBAJNOKSÁG
1935. február 8–16., London
Férfiak. Csapat. 1. Magyarország (Barna Viktor, Bellák László, Házi Tibor, Kelen István, Szabados
Miklós), 2. Csehszlovákia, 3. Ausztria és Lengyelország.
 Egyes. 1. Barna, 2. Szabados, 3. Ehrlich (osztrák) és Kohn (osztrák).      Páros.      1. Barna, Szabados, 2. Haydon, Liebster (angol, osztrák), 3. Bellák, Kelen és Bedoc, Guérin (francia)
Nők. Csapat. 1. Csehszlovákia, 2. Magyarország (Gál Magda, Mednyánszky Mária, Sipos Anna), 3. Németország. 
Egyes. 1. Kettnerová (cseh), 2. Gál, 3. Delacour (francia) és Smidová (csehszlovák).
Páros. 1. Mednyánszky, Sipos, 2. Kettnerová, Smidová (csehszlovák), 3. Felguth, Krebsbach (német) és Booker, Bussmann (angol, német)
Vegyes páros. 1. Barna, Sipos, 2. Kolár, Kettnerová (csehszlovák), 3. Szabados, Mednyánszky és Haydon, Osborne (angol)