Ahogyan szoktuk: megvertük az olaszokat

Az olasz válogatott száz éve még nyomaiban sem emlékeztetett az 1934-ben és 1938-ban a világon először vb-n duplázó (ez azóta is csak 1958-ban és 1962-ben sikerült a braziloknak) squadra azzurrára. „A” háború előtt Budapesten 6:1-re, Milánóban Schlosser Imre góljával 1:0-ra nyertünk, a ’20-as évek elejére pedig egy genovai 0:0 és egy Hungária úti 7:1 jutott, az olaszok 7:0 után az interes Luigi Cevenini III révén szépítettek, ha ezt tekinthetjük szépítésnek…

Így aztán 1925 januárjában is magabiztos magyar csapat utazhatott Milánóba, ahol az előző év augusztusában az MLSZ ügyészéből szövetségi kapitánnyá kinevezett Máriássy Lajos a győzelem megalapozott reményével várhatta az ötödik olasz–magyart.

Persze ez a meccs sem volt fenékig tejfel, a ferencvárosi Pataki Mihály például a zöld-fehérek olasz-jugoszláv túrája miatt lemondta a szereplést, a Nemzeti SC jobbszélsője, Rémay III János pedig klubja legnanói túrameccsen olyan ütést kapott a bordájára, hogy kérdésessé vált a játéka. Máriássy különösebben nem aggódott Rémay III állapota miatt, de dr. Fodor Henrik MLSZ főtitkár Milánóból küldött távirata a helyzet súlyosodásáról számolt be.

„Az egész válogatott team jobbszélső nélkül áll, ha dr. Fodor jelentése valóra válik. Még csak alkalmas tartalék sincsen – írta kissé idegesen a Nemzeti Sport. – Beszélgettünk erről a kérdésről az MLSZ két társelnökével, Csányi dr.-ral és Tibor Lajossal. A két társelnök nem tartja tragikusnak a helyzetet. Szerintük Kohut megfelelően játszik jobb lábbal is, és helyettesíteni tudja Rémayt. Ez esetben Jeny lesz a balszélső. Kenyeres főtitkár inkább Kautzkyban bízna a jobb szélen, mert úgy tudja, Kohut nem »perfekt« jobblábas. Minden poszton eshetett volna valami baj – mondotta –, nem okozna zavart, csupán a jobbszélsőnek nincs megfelelő tartalékja…”

Az élet aztán ezt a kérdést is megoldotta, Rémay III vállalta a játékot – más kérdés, hogy fél óráig sem bírta, és tényleg a Törekvés csatára, Kautzky József állt be a helyére. (Akinek négy fia közül ifj. Kautzky József neves színész lett, mint ahogyan unokái közül az utánozhatatlan orgánumú Armand is.) Az elutazás előtt Orth György ínhúzódása is aggodalomra adott okot, ám ez végül hirtelen helyre jött – az MTK csodálatos tehetségű centere ekkor még nem sejtette, hogy az év őszén a Wiener Amateur SV brutális védője, Johann Tandler gyakorlatilag tönkreteszi majd a pályafutását…

A mieink (már aki Budapestről ment, mert a ferencvárosiak Legnanóból, az ugyancsak portyázó MTK-sok Nürnbergből futottak be…) vonaton, hálókocsival utaztak a Keletiből Milánóba. „A vonatunk Triesztben szokása ellenére nem késte el a milánói gyorshoz való csatlakozást, és ez a ritka szerencse csak fokozta a fiúk jó hangulatát – írta tudósításban az MLSZ-ügyvezető Kiss Tivadar, aki 1928-ban egy meccs erejéig szövetségi kapitány is lett, majd a theresienstadti (ma Terezín) láger felszabadítása után napokkal hunyt el 1945-ben hastífuszban…  – Triesztben kaptunk először olasz újságokat, amelyek híven visszatükrözik az olaszok felfogását, melyet mint az újságokból látjuk, az Olaszországban élő magyar tudósítók már hetekkel ezelőtt a valóságnak megfelelően festettek. Úgy a sport-, mint a politikai lapok tele vannak a magyar–olasz mérkőzés jelentőségét méltató cikkekkel, tippelésekkel és a fogadtatás előkészületeiről szóló híradásokkal.”

Január 18-án, vasárnap 18 ezer néző várta a Viale Lombardia stadionban a csapatokat – ez volt akkortájt az egyébként 1925-ben éppen Vittorio Pozzo által edzett AC Milan otthona, a húszas években hat válogatott meccs helyszíne, köztük az 1925. januári olasz–magyaré.

A Nemzeti Sport éppenséggel nem tűnt elbizakodottnak. „Olaszország futballja nagy lendülettel tört állandóan előre, míg itthon szinte fokozatosan erőtlenedett a futball. Csoda-e ilyen körülmények között, hogy jogos önbizalom szállta meg az olasz közvéleményt, mely elérkezettnek látta a pillanatot, hogy válogatottja megtörje a magyar fölényt? Az olasz csapat Spanyolországot verte ki az olimpiád küzdelmeiből, és csak a másodiknak helyezett Svájctól kapott ki. A közelmúltban eldöntetlenül mérkőzött az európai futball másik párisi hősével, a svéd együttessel, és otthonában verte meg a hatalmas német futballt. Ennyi sikerrel szemben a mi szegényes múlt évi szereplésünk állott…”

Az interes Leopoldo Conti korai vezető gólja után szinte felrobbant a lelátó, aztán viszont… „Allé, azzurri, dörgött a tribün, de most már hiába! A magyar csapat egyre bátrabban támad, akciói formásabbak, megszületik a kiegyenlítés Spitz góljával. Halálos csend fogadja a magyar gólt, győztes gólunkat pedig keserűen, fájdalmasan fogadja a nézősereg. Hogyne! Hiszen félidőben még mindenki biztosra vette a győzelmet. Az olasz csapat pompásan játszott, a magyar együttesben sok volt a hiba.”  A kapuban Zsák Károly önnön legjobb formájában babonázta meg az olasz támadókat, előtte pedig az újpesti Fogl-gát, Károly és József takarított mindent elsöprő határozottsággal. Az akkor még vasasos, két évvel később a Ferencvárosba szerződő Takács II József győztes találatáról így írt a Nemzeti Sport tudósítása: „Igen szép belső támadás után Takács mintegy 15 méterről, erősen zavarva, negyedfordulattal váratlan éles lapos lövést ereszt meg, amely feltartóztathatatlanul süvít be az ellenkező sarokba! 2:1”

Az olaszok érthetően el voltak keseredve, Mario Feretti, az olasz szövetség alelnöke például úgy értékelt, hogy Magyarország nem tud olyan gyenge csapatot kiállítani, amelyet az olaszok legyőzhetnének…

Pedig „az olaszok temperamentuma szinte megdöbbentő erejű volt, de a magyar védelem szilárdsága, Zsák bámulatba ejtő biztossága és nyugalma elismerésre ragadt mindenkit. Az pedig, hogy a magyar csapat megőrizte nyugalmát az olaszok vezető gólja után is, legszebb dicsérete. Nem csüggedt, el, pedig érezte csorbaságát, bénaságát, hanem kiküzdötte a győzelmet, amit csak olyan félve mert remélni a mindig győzelemben bízók lelkes tábora is. A nagy kérdésre tehát reánk nézve kedvező választ adott a milánói másfél óra! A tanítvány még nem kerekedett mestere fölé – aki még meg tudja leckéztetni tanítványát.”

Erre sem kellett sokat várni, hiszen Magyarország a következő 16 Olaszország elleni mérkőzéséből mindössze öt döntetlenre volt képes, 1930-ban egyenesen 5:0-ra nyertek Budapesten Európa-kupa-meccsen az akkor már Pozzo irányította vendégek, az 1938-as világbajnoki döntőre (2:4) pedig ki ne emlékezne… Mígnem az Aranycsapat és közvetlen utódai legalább az ötvenes-hatvanas években meg tudták mutatni, ki az úr a háznál – más kérdés, hogy az olaszoknak – velünk ellentétben – a két vesztes vb-döntőjük (1970, 1994) mellé négy győztes is jutott…