„Kimeríthetetlen a tudásszomjam” – Hosszú Kávé Nagypál Szabolccsal

– Ha készíttetne magának névjegykártyát, mi szerepelne rajta a neve alatt? 
– Dr. Nagypál Szabolcs…     
…teológus, jogfilozófus és filmelemző.

– Hogy jött össze ez a három, viszonylag eltérő szakterület?     
– Gyerekként ügyvéd szerettem volna lenni, méghozzá filmes élmények miatt: izgalmasnak találtam az igazság szolgálatát a viták során, és a végén a nagy győzelmeket. Aztán a jogi egyetemen rájöttem, hogy ennél elméletibb ember vagyok, illetve megjelent emellett az irodalom szeretete, amelyben nagyon tetszett, hogy nem dől el az életünkben, mekkora írók leszünk, hanem az utókor dolgozik ezen. Miközben egyetemre jártam, ráébredtem, hogy három terület érdekel igazán, a bölcsészet, az állam- és jogtudomány, valamint a teológia. Arra gondoltam, miért ne végezném el mindhármat, és utána majd a gondviselés eldönti, az életem bizonyos szakaszában melyik kerül előtérbe. Azzal szembesültem, hogy kimeríthetetlen a tudásszomjam, és valójában az élet értelme érdekel.

– Mindenben ezt keresi?     
– Igen, az irodalomban, a filozófiában, a teológiában és az állam és az egyén viszonyában is. Adományként fogtam fel a tudásszomjat, amely értékrenddé alakult át, a cél minél jobban megérteni a világot, életet, létezést, és utána másoknak segíteni. Nemcsak konkrét segítő szakmában, mint pszichológus és coach, hanem például teológusként is.

– A korábban említett három szakterület közül melyik állt legközelebb önhöz?     
– Egyetemistaként és gondolkodóként is a teológiánál éreztem azt, hogy szinte el sem kell olvasnom a könyvet, és már tudom, vagy ránézek a fejezetekre és ismerem a tartalmát, mert szivacsként szívtam magamba a tudást. Az is adottság, hogy az ember agya mire áll rá. Ugyanakkor fontos, hogy az illető ne azt mérlegelje, miből lehet megélni, meg hol és mennyit keres, hanem bátran vállalja, milyenek az agytekervényei, aztán lesz, ami lesz.

– Az ügyvédi pályával kapcsolatban említette a sikeres pereket követő győzelmi mámort. Sikerült átélnie?     
– Nem lettem gyakorló jogász, a sportban viszont van ilyen élményem. Nem versenysportoltam soha, mindig a barátaimmal versengtem, ott az „áramlatélményt” átéli az ember, megszűnik tér és idő, versenyhelyzetbe kerül és győzni szeretne. Viszont mindezt tompítja, hogy nagy a beleérző-képességem, mindig együtt éreztem a vesztessel, sohasem akartam megalázni a másikat, ha én nyertem. Ha mindketten mindent beleadtunk, és az egyikünk győzött, akkor rendben van a világ. Megadom a tiszteletet a másik oldalnak, és méltósággal elviselem, ha én nyertem.

– Így válik igazzá a mondás, hogy a győzelemből és a vereségből is lehet tanulni?     
– Sportolás közben magamról tanulok, hogy miben vagyok tehetséges, van-e kellő szorgalmam. Mi az, amibe képes és hajlandó vagyok energiát fektetni, és mi az, ami már nem éri meg. Ezzel be tudom lőni magam az adott sportág kasztrendszerébe, kikkel érdemes játszani és kikkel nem. Nagyon szeretem a sport igazságosságát, van férfi- és női szakág, súlycsoportok, ifik és szeniorok, profik és amatőrök, tehát mindenki megfelelően behatárolhatja magát, mert az azonos szintűekkel élvezetes megküzdeni. A versenysportban hosszú évek befektetésével lehet feljebb mászni ebben a rendszerben, de ez az én életemben a tudományos pályán jött el.

– Nem is próbálta ki a versenysportot?     
– De, vízilabdáztam és jégkorongoztam is, viszont egyikben sem voltam kellőképpen tehetséges, ám megtanított a feszesebb életre. Korán kellett kelni, heti kétszer vitt édesapám a bátyámmal edzésre, hideg volt a víz… Az öröm a legutolsó szó, ami eszembe jut erről. A fociban viszont kialakítottuk a barátokkal azt a szabályrendszert, amelyben megfelelően érvényesülhettünk, én például húszévesen jól tudtam egyenesen és erősen lőni, nagyon szerettem ezt kamatoztatni, amikor egy- vagy kétérintőztünk a „ketrecben”, ahol sohasem ment ki a labda. Szóval mikrokulturális értelemben létrehoztuk a saját sportágunkat.

– A sport szépsége szerintem, hogy a sikert a lelátón vagy éppenséggel a tévé előtt is át lehet élni, szurkolóként az ember szeret úgy fogalmazni, hogy „győztünk”, „kikaptunk”.     
– Igen. A történelemtanárom mindig kijavított, amikor azt mondtam, hogy például győztünk a nándorfehérvári csatában. Visszakérdezett: miért, ott voltál, kisfiam? Természetesen nem, de azért volt olyan sportesemény, amelyen igen. Ilyenkor az ember eggyé válik a csapattal, sőt, ha klubról beszélünk, akkor érdemes megnézni, kik alkotják. A játékos, aki egy év után továbbáll? A vezető, akit öt év után leváltanak? Vagy a szurkoló, aki egy életet áldoz rá? Nyilván mindannyian közösen, de azt akarom kifejezni, hogy a szurkoló is része a klubnak, ez hagyomány. 

– Melyik csapatnak szurkol?     
– A Ferencvárosnak, nálunk ez családi tradíció. A nagyapám 1909-es születésű, tőle kaptam a Fradi szeretetét, és a fiaimnak adom át, négy nemzedék óta mindannyian járunk mérkőzésre. Jóban-rosszban kitartok, amikor másodosztályú volt az FTC, akkor is a csapat mellett álltam, ahogy a súlyosabb vereségek idején is. Mindez igényességgel is párosul, elkezdtem olvasni a klub történetét, Nagy Béla könyveit például, aminek köszönhetően át lehet látni egy teljes évszázadot. Az ellenfél tisztelete itt is megjelenik, amikor két éve kikaptunk a Klaksvíktól hazai pályán, megtapsoltuk a feröeri játékosokat, mert nekik az nagy pillanat volt. A tisztelet nekem fontos, lehet úgy szurkolni a saját csapatodnak, hogy nem sérted meg az ellenfelet.

– Mi volt a legfelemelőbb sportélmény, amelyet szurkolóként átélhetett?     
– A férfi vízilabda-válogatottunk három egymást követő olimpiai aranyérme 2000 és 2008 között.

– Miért?     
– Szerintem a nemzeti-kulturális értelemben vett igazi élmény a csapatsportokhoz kötődik, mert olyankor azt érzi az ember, hogy a sportágnak van hagyománya, nemzedékek óta művelik itt, gyakorlatilag a kultúra részévé vált. A Kemény-csapat sikere filozófiailag és nemzetkarakterológiailag is nagy élmény. A vízilabdában mi vagyunk a szuperhatalom, a legkülönbözőbb korszakokban nyertük az olimpiai aranyérmeket, újra és újra aranycsapatok tűntek fel. Ez értelmiségi sportág, a játékosokhoz fűzött norma, hogy egyetemet végezzenek, az egész sportág mögött van egy pszichológiai, filozófiai, kulturális háttér, amelyet egy mester képes irányítani, összefogni és izzítani. A Nemzet aranyai című filmben kifejezetten végigkövethető mindez, ahogyan Kemény Dénes a tanítványai lelkével is ügyesen bánik, tudja, melyik helyzetben kinek milyen mondatra van szüksége. 

– Ha már lépten-nyomon szóba kerülnek a sportfilmek, melyik volt a legnagyobb hatással önre?     
– Nagyon szeretem a szamurájfilmeket. A harcművészet és a sport határterület, de ezek bemutatják, mennyire nemcsak sport a sport, hanem egyrészt életre-halálra megy, másrészt az élet értelméhez, a jellemhez és az erkölcshöz milyen szorosan kötődik, mert vallási jelentőségű, a becsület és az üdvösség is kockán forog, a Harakiriben például ez a végsőkig fokozódik. Ha már vallás, akkor a Tűzszekereket említeném, amelyben az egyik futó zsidó, a másik keresztény, és az olimpián hirtelen jelentősége lesz az „Úr napját szenteld meg” parancsnak.

– Mi egy jó sportfilm jellemzője?     
– Ha kapcsolódik más létterületekkel, ahogy például a Szabadság, szerelem a történelemmel. Ha a sportoló nemcsak a konkrét versenyért küzd, hanem valami másért is, mondjuk, a családjáért, egy csoport méltóságáért, mert így önmagánál többet kezd jelenteni a sportfilm. A Rocky esetében megfigyelhető egy jellegzetes ív, apróbb győzelmek után nagy és megalázó vereség, majd összeszedi magát, hosszasan edz és eljön a nagy, döntő ütközet, amelyben beteljesíti sorsát a főhős.

– A vallásról keveset beszéltünk eddig, pedig szerintem a templom után a sportpályán hangzik el legtöbbször a „hit” szó. Gyakran látom, hogy a becserélt játékos keresztet vet, mielőtt a játéktérre lép. Isteni gondviselést kér ilyenkor?     
– Kiélezett helyzetről van szó, szerintem nagyon átéli a sportoló, hogy nagyrészt rajta múlnak a dolgok, kisebb részben – de ezzel teológiai szempontból lehet vitatkozni – felsőbb segítségre van szüksége, kiszolgáltatott felsőbb hatalmaknak. Teológusként szoktam azon gondolkodni, hogy ha két csapat találkozik, és mindannyian imádkoztak a győzelemért, Isten melyiküket fogja segíteni. Ez inkább az ima felelősségére hívja fel a figyelmet, nem a győzelemért érdemes imádkozni, hanem azért, hogy a belefektetett energiát kihozhassam magamból, és ezt ne hiúságra és magamutogatásra használjam, hanem Isten nagyobb dicsőségére és a csapat szolgálatára. Ha így imádkozik mindegyik játékos, abból csodálatos sportesemény lesz. Maga az élet is ilyen, fel kell fedezni a tehetséget, utána szorgalommal ki kell élezni, és az adott pillanatban előhozni, Isten pedig megsegít. De ez nem a győzelmet jelenti, hanem azt, hogy megállta az ember a helyét és megmutathatta a saját méltóságát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 25-i lapszámában jelent meg.)