A Nagy testvérpár vitte el a pálmát

A háború előtt hazánk intenzíven képviseltette magát a különböző sportágak világversenyeinek rendezőjeként, 1945 után azonban az ország örült, hogy élt, alig maradt ép és alkalmas sportlétesítményünk, és csak lassan kerültünk vissza házigazdaként is a nemzetközi vérkeringésbe. Az 1949-es főiskolai világbajnokság (amelyen olyan „főiskolások” nyertek aranyérmet, mint például a futballválogatottal Puskás Öcsi vagy a bunyós Papp Laci) után a műkorcsolyázóké volt az első kiemelkedő verseny, aztán az év nyarán a kosarasok következtek. Hiszen az 1953 nyarán átadott Népstadion már az 1960-as budapesti olimpiai pályázatnak ágyazott meg, és hirtelen a futball mellett olyan sportok is benépesítették, mint természetesen az atlétika és korántsem természetesen a kosárlabda, amelynek 1955-ös férfi Európa-bajnokságát itt nyerték meg Gremingerék. (Aztán 1958-ban már az asztaliteniszezők és a vizes sportok Európa-bajnokságának is a magyar főváros adott otthont, ekkorra azonban már 1955 júniusában elbuktuk a római kandidációt.)

De előbb még hetven éve, 1955 januárjának utolsó hétvégéjén a 47. férfi, a 19. női és páros, továbbá az új szakág 1954-es bemutatkozása után a 2. jégtánc Európa-bajnokságot rendezhette meg a magyar főváros. Pontosabban a Városligeti Műjégpálya, amely 1870-es átadásakor a világ legnagyobbja volt a maga műfajában, és többszöri ráncfelvarrás után 1955-ben már a maira emlékeztető pompájában várta Európa műkorcsolyázóit és jégtáncosait.

Akkoriban az utóbbiak még „gyerekkorcsolyában” jártak, a sportág öregjei gyanakodva figyelték az akrobatikus produkciók helyett a jégen táncikáló párokat. „Helyes volt, hogy a nemzetközi szövetség széles határt vont a jégtánc és a páros műkorcsolyázás között. Ha egy kicsit nem »vigyázunk«, mindjárt elkezdenek emelgetni a táncosok is” – morgott már az Eb záró gáláján Terták Elemér, a Nemzetközi Korcsolyázószövetség (ISU) technikai bizottságának magyar tagja (nem mellesleg a budapesti Eb-n a férfiak küzdelmeinek helyettes versenybírája), a korábbi Eb-bronzérmes, 1957-től egészen 1988-ig az ISU elnökségi tagja, nem is sejtve, hová futja ki magát népszerűségben az új szakág.

Vérmes reményeink hetven éve egyedül párosban lehettek, itt viszont mindjárt az aranyra jelentkezett be a szombathelyi születésű Nagy testvérpár, a 26 éves Marianna és a 27 éves László, akik az oslói és a Cortina d’Ampezzó-i téli olimpiai bronzérmek között hazai jégen ültek vissza 1950 után az európai trónra. Az Európa-bajnokságot a nem elhanyagolható sportdiplomáciai szempontok mellett tulajdonképpen miattuk rendeztük meg.

„Az eddig végzett munka hatalmas bemutatója lesz az Európa-bajnokság, amely természetesen nemcsak a magyar versenyzők további fejlődéséhez ad hatalmas lendületet, hanem minden részt vevő ország versenyzőinek fejlődéséhez, vagyis Európa műkorcsolyázósportjának további felemelkedéséhez. Van azonban ennek az Európa-bajnokságnak egy másik, talán még hatalmasabb jelentősége is. Földrészünk minden részéből, keletről, nyugatról jönnek el Budapestre a legjobb műkorcsolyázók. Különböző világnézetű emberek adnak egymásnak találkozót, akik azonban egy kérdésben tökéletesen megegyeznek: szeretnek korcsolyázni, szeretik a sportot, s barátai mindenkinek, aki kedvelt sportjukat űzi” – írta az Eb-t felvezető vezércikké­ben a Népsport, és a sorok között ott a lényeg: a sporton keresztül elfogadtatni a világszerte gyanakvással figyelt „béketábort”, ahogyan abban a helsinki olimpia magyar sikerei vagy éppen a londoni 6:3 már látványosan segítettek.

Sokáig nem kellett várni a magyar diadalra, hiszen az első nap épp a párosok éremosztására került sor. Előbb azonban a férfiverseny és a jégtánc kötelezői fokozták a városligeti hangulatot, a francia Alain Giletti és a brit Jean Westwood, Lawrence Demmy duó már ekkor jelezte, hogy az Európa-bajnoki cím fő esélyese, amit aztán a kűrben is bizonyítottak. (A férfiaknál a hazai Szenes István stabilan hozta a hatodik pozíciót, Czakó György, az 1997-es Eb-ezüstérmes Czakó Krisztina édesapja „több figuráját elrontotta és emiatt a mezőny második felébe szorult”, végül 9. lett, a még nem egészen 19 éves budapesti születésű „csehszlovák” Divín, eredetileg Finster Karcsi pedig gyengébb kötelezője után azért befutott a bronzra.) Párosban az előző évi bolzanói Eb-n ezüstérmes osztrák Sissy Schwarz, Kurt Oppelt kettős és a bronzérmes csehszlovák Balun házaspár, Sona és Miloslav tűnt Nagyék legnagyobb riválisainak, miután a címvédő svájci Grandjean testvérpár, Silvia és Michel a tengerentúli jégrevük világába távozott. Ehhez képest Oppelték kénytelenek voltak visszalépni, mert Schwarz váratlanul megbetegedett, és „magas lázzal az ágyat őrzi…”. Balunék pedig több rontott ugrást követően a beugró mérlegforgásba is belehibáztak, és végül mindössze a hetedik helyen végeztek, eggyel a várakozástól ugyancsak elmaradó Szöllősi Éva, Vida Gábor kettős előtt.

Nagyék viszont nem csupán éltek a lehetőséggel, de a kilenctagú mezőnyben már negyedikként futva (ami a pontozásnál nem éppen a legjobb startpozíció) is megőrizték hidegvérüket, és tulajdonképpen biztos győzelmet arattak. „Nagyszerű emeléssel kezdtek, szép magas, könnyed csóvával folytatták. Mozgásuk tökéletes összhangban volt a zenével. Jól sikerült az átfordulásuk, és egyre inkább látszott, hogy jó formában vannak. Kitűnő összmunkával, a mozdulatok művészi csiszoltságával igen könnyedén futottak. Két ugrásukban Nagy Mariann letette ugyan a lábát, de egyéb hibát nem követtek el. Nagyszerű volt újabb csóvájuk és többi ugrásuk is. A páros mérlegforgásért külön tapsot kaptak, a kitűnően sikerült nagyemelés után pedig valósággal ünnepelte őket a közönség. Kitűnő összhangban volt a zenével tánclépés-sorozatuk és nagyon szépen csinálták a fecskével kombinált halálforgást, majd a gyakorlat végén a befejező halálforgást is” – tudósított a későbbi győztesek kűrjéről a Népsport.

Amely természetesen a versenyt követően sem fukarkodott a dicsérettel: „Az eredményhirdetés után a boldogságban úszó testvérpár megilletődötten nézte a színarany bajnoki érmet, annyi sok-sok fáradhatatlan, kemény, szorgalmas munka gyümölcsét. Ez a latin felírás áll a hátlapján: »Palmam, qui meruit, ferat«. (Aki megérdemelte a pálmát, vigye el.) A felírás találó. Azok vitték el a pálmát, akik a legjobban megérdemelték és akik újabb világraszóló sikerrel szereztek megbecsülést hazánk színeinek.” Nagy László, a győztes magyar duó férfi tagja pedig kellő önkritikával így nyilatkozott: „Rendkívül örülünk annak, hogy újabb megbecsülést szerezhettünk népköztársaságunknak, de az öröm nem vakítja el a szemünket. Bizony bevalljuk, hogy nem a legjobban futottunk. Két ugrásban is hibáztunk és ezen kívül még egyéb apróbb bizonytalankodásaink is voltak…”

A budapesti Európa-bajnokságon a férfiaknál francia (az előző Eb-n ezüstérmes Alain Giletti), a nőknél osztrák (nem kis meglepetésre a mind­össze 15 és fél éves Hanna Eigel), a jégtáncosoknál pedig brit (a már említett Westwood, Demmy pár) aranyérem született.