Hasznos István, a szolnoki őserő

Bátyja után csak Hasznos II-ként szerepelt a sportsajtóban a magyar vízilabdázás történetének első vidéki olimpiai bajnoka, az örök szolnoki Hasznos István.

A Tisza partján a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy már kisgyerekként kiválóan úszott, intenzív, nem veszélytelen gyermekkor jön le Varga Lajos vele készült karrierinterjújából (Szolnoki Vízügy Sportegyesület, 40 év krónikája, 1950–1990).  „Apám mozdonyvezető volt, anyám háztartásbeli, ahogyan az akkoriban divat volt – emlékezett Hasznos II a kezdetekre. – Testvéremmel ketten voltunk fiúk a családban. A valaha Horthy Miklós körút melletti Markotányos utcában laktunk egy kis házban. Nem messze tőlünk voltak a Bohn-téglagyár elhagyott kubikgödrei, tele vízzel. Nyáron békákat fogdostunk, télen korcsolyáztunk. A jég igen gyakran beszakadt alattunk, és anyánk nem győzött bennünket »helyre tenni«, hiszen örökké át voltunk ázva. Egy-két nyaklevest igen gyakran kaptunk tőle. Amikor pedig ez nem sokat ért, még egy kispálcával is megfenyített bennünket, sőt kukoricára is térdepeltetett, ami akkoriban szintén divatos dolog volt.”  

Mindent csinált, amit a vízben lehet, a vízilabda mellett úszásban is valamennyi műfajban maradandót alkotott, még bőven harminc felett is halmozta a nyílt vízi diadalokat, Balaton-átúszásban, a Siófok és Balatonfüred között 1948 és 1967 között kiírt 14 kilométeres Wesselényi Miklós-emlékversenyen például négyszer is megkoronázták, és volt dunai folyambajnok is.

A Szolnoki MÁV, majd Szolnoki Dózsa a budapesti szuperklubok előtt hatszor nyert bajnokságot az ötvenes-hatvanas években – a balkezes center, Hasznos István az első ötnél a vízben szerzett elévülhetetlen érdemeket, a hatodiknál pedig az edzői stáb tagjaként. (Pedig nem sokon múlt, hogy megtörjön a karrierje, miután az 1956-os forradalomban való részvétele miatt állása megszűnt a rendőrségnél, és ez a kádári „konszolidáció” idején nem jót sejtetett…) Szolnokon összesen 212 bajnoki mérkőzésen szerepelt, és ezeken 339 gólt dobott. Ehhez képest a válogatottban mindössze két fellépés jutott neki, más kérdés, hogy ez a kettő Helsinkiben a Mexikó (13–4) és az NSZK (9–1) elleni könnyed selejtező és csoportmeccs volt, amelyeken a kézsérüléssel bajlódó kezdő középcsatár, id. Szívós István helyén öt, illetve három gólt szerzett.

„Szóba került még a jugoszlávok elleni játékom is, de a csapat pesti törzse nem volt hajlandó engem befogadni, Szittya Karcsi kapott bizalmat. Így komoly tétmérkőzésen nem tudtam igazán megmutatni, hogy mit tudok” – fakadt fel utólag a seb, amely végigkísérte pályafutását.

Bizony, azok után, hogy 1950 tavaszán meghívták a válogatott pünkösdfürdői edzőtáborába („Abban a társaságban a jobb úszók közé tartoztam, ketten vagy hárman úsztak jobb időt 50 méteren nálam, úgy emlékszem Markovits, Gyarmati és még valaki…”), az akkori edző, a legendás Vértesy József, amikor már a harmadik gólt lőtte Jenei hálójába, felkiáltott: „Gyere fel Pestre, válogatott leszel!” De Hasznos szolnoki maradt.

Olyan nagyon komfortosan nem érezhette magát a legjobbak között („Rettenetesen fúrtak-faragtak, a Honvédból szerettek volna valakit kiküldeni. Akkor még csere nem volt, és akinek a helyére kerültem, az sem támogatott, meg hát a statisztika kedvéért egy vidékinek legalább lennie kellett a csapatban”), ám a helsinki arany nyilván sok mindenért kárpótolta, az 1954-es bajnoki cím után a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója lett, majd Szolnok díszpolgára is, továbbá „a Városért kitüntetést kaptam, mert az egyik vidékbajnokságon három hétig csináltam az adminisztrációs listát”.  

Folyamatosan hívták a budapesti klubok (a háború végén rövid ideig pólózott a fővárosban, előbb a BEAC, majd a Budapesti Előre igazolt játékosa volt), ha valamelyiknek igent mond, aligha ragad le két válogatottságnál, a Vasas például a nála négy évvel idősebb Szívós helyére őt képzelte el centerposzton. A BEAC-nál töltött időre igazán szívesen emlékezett: „1943-ban leérettségiztem, a bátyámmal együtt a BEAC-ba kerültem, és válogatott kerettag lettem. Ez az egyesület a »nyugdíjas« úszók és vízilabdázók klubja volt, de OB II-es bajnokságot nyertünk 1944-ben. Játszott például Magyar, aki hátúszóbajnok, Lengyel Árpi a ’36-os olimpián harmadik volt váltóban, Kovács Dezső is válogatott hátúszó volt. Csík Ferkóval is játszottam egy meccsen, de ő nagyon rossz pólós volt. Kis is törte rögtön az ujját az első meccsen… és még jó néhány rekorder is volt a csapatban. Én hajtottam, ők csak beszálltak a vízbe, mert nem voltak edzésben.”  

Később előbb a válogatottból (itt a csapatkapitány Lemhényi Dezsővel tűzött össze, ki is maradt Helsinki után a keretből) szorult ki, majd visszavonulása után a Szolnok úszószakosztályából („Amikor abbahagytam, elkezdtem ismét csak úszni, 400 gyorson 5 percen belül úsztam, amikor abba kellett hagynom, Kanizsa után én voltam a legállóképesebb az egész csapatban, de hát a szakosztályvezetőnk nem rajongott értem. Többen is alig várták, hogy kikerüljek a csapatból…”) szorult ki, a stílusára nem mindenhol voltak vevők az érzékenyebb lelkű társak, nem is beszélve a vezetőkről.

Már 1956-ban a Sportvezető- és Edzőképző Intézetben úszó- és vízilabda-szakedzői oklevelet szerzett, majd 1962-től haláláig igazgatta a szolnoki Damjanich Uszodát. Fia, István is nagyszerű, válogatott vízilabdázó volt, lánya, Zsuzsanna vegyesúszóként válogatott.

Mindössze 73 és fél évet adott neki a Teremtő, Szolnokon született, ott is hunyt el 1998 tavaszán. „A barátoknak, a rajongó szurkolóknak »Munyi« volt – írta személyes hangú nekrológjában a Nemzeti Sportban Gallov Rezső. – Furcsa becenév egy óriásnak, akit már életében legendák vettek körül. Még játékos gyermekkorában ragadt rá. Az óriás szó nemcsak hatalmas fizikai erejének szólt, a hajdani félelmetes, balkezes középcsatárnak, aki feltartóztathatatlanul ontotta a gólokat, hanem az úszáson, a vízilabdázáson túl különleges egyéniségének is. Neve fogalommá vált, amely társul a víz olthatatlan szeretetével. Óriási volt a szíve is, nem ismert lehetetlent, sem, mint játékos, sem, mint úszó, edző vagy éppenséggel uszodaigazgató. Az uszoda, a víz töltötte ki egész életét, és benne, mellette mindent eltökélt maximalizmussal igyekezett tökéletesen csinálni…”  

Az olimpiai bajnok vízilabdázó, edző és uszodavezető mellszobrát az egykori Damjanich Uszoda területén állították fel a Víz- és Csatornaművek költségén. A létesítmény bezárása után a szobor az alkotó, Pogány Gábor Benő udvarán pihent, majd 2013 őszén a Tiszaligetben felépült új Vízilabda Aréna bejáratánál állították fel újra a másik két szolnoki pólólegenda, a Melbourne-ben és Tokióban bajnok Boros Ottó és Kanizsa Tivadar alakja mellett.

Hasznos István Szolnokon, Szolnoktól legalább mindent megkapott.