Az utolsó nápolyi király, avagy az olasz futballtörténelem különc figurája

Politikai túlélő, fékezhetetlen életművész és korának egyik legellentmondásosabb klubelnöke volt Achille Lauro, aki a műfaj olaszországi nagyjait, így Silvio Berlusconit is megelőzve gátlástalanul építette Nápolyban politikai-gazdasági hatalmát a futball kínálta propagandaeszközök segítségével. Az 1887-ben született, 95 évesen elhunyt politikus-vállalkozó névleg 1936 és 1940, majd 1952 és 1954 között volt a Napoli elnöke, valójában azonban a Diego Maradona-féle későbbi aranygárdát kifuttató presidente, Corrado Ferlaino 1969-es színre lépéséig az ő szava döntött a klub irányításában. Sajátos sportvezetői felfogását és meghökkentően cikkcakkos életútját John Irving mutatta be a The Blizzard folyóirat legutóbbi számában.

A nápolyi nép körében „O Comandante”, vagyis a Parancsnok becenéven ismert Achille Lauro a déli metropolisz közelében, Piano di Sorrento városában látta meg a napvilágot. Élete akkor vett először éles kanyart, amikor a múlt századforduló évének tavaszán benyitott édesanyja a padlásszobába, és az iskolában frissen megbukott 13 éves fiát in flagranti érte a szobalánnyal. A hajózási vállalkozóként dolgozó apa a korán érő gyermeket büntetésből elküldte fedélzeti segédnek egyik vitorlására, és a tengeri levegőn töltött hónapok ki is jelölték a fiú későbbi útját. A szárazföldre visszatérve elvégzett egy hajózási iskolát, a személyes tragédiák sorát már képzett tengerészként élte meg: két bátyja a tengerbe veszett, hibás üzleti döntések nyomán a családi hajózási vállalkozás romba dőlt, majd 1912-ben apja is meghalt. Maradt utána egy halom adósság és a Lauro-flotta néhány utolsó hajója, ezeket azonban a világháború éveiben az olasz állam hadi célokra rekvirálta, így Achillének szinte a semmiből kellett eltartania édesanyját és három lánytestvérét. Ő azonban az újrakezdések nagymestere volt, Nápolyba költözve szépen lassan újra felépítette a családi flottát, amely 1933-ban már 21 hajót számlált. A kor olaszországi viszonyait ismerve szinte magától értetődő, hogy a pénzügyi talpra állásban a politikai igazodás segített neki: Lauro belépett a Nemzeti Fasiszta Pártba, hajóit Benito Mussolini afrikai hadjárata idején az olasz hadsereg is használta, szolgálatai jutalmául pedig a Duce 1936-ban rábízta az egyébként igencsak kaotikus állapotban lévő AC Napoli (az SSC Napoli elődje) elnöki posztját. A rendrakás egyik első lépéseként elküldte a kispadról a csapattal csak a Serie A 8. helyéig jutó Csapkay Károlyt. Nem mintha a magyar edzőkkel szemben bármilyen kifogása lett volna, 1938-ban és 1939-ben két időszaban is a Sopronkövesden született Payer Jenőt alkalmazta trénerként.

A sorozatos sikertelenségek miatt 1940-ben lemondott az elnöki tisztségről (az 1942-es kiesés már utódja sara volt), aztán Olaszország hadba lépésével megismétlődött az első világháborúban megismert forgatókönyv: az állam ismét rátette kezét a Lauro-hajókra. Kárpótlásként részesedést kapott az üzletember az Il Mattino, az Il Roma és az Il Corriere di Napoli című lapok tulajdonából, politikai beépültségét pedig jelezte, hogy Sorrento melletti tengerparti nyaralójában vakációzott Galeazzo Ciano külügyminiszter és neje, Edda Mussolini (a fasiszta vezér lánya), sőt a villában megfordult Hermann Göring is. Kiváltságos helyzetét mutatta, hogy miután 1943-ban letartóztatták az Olaszországban előretörő szövetségesek, az éhező-nyomorgó Nápolyban példátlan élelmiszerkészletet találtak a házába lépve. Huszonkét havi raboskodás után, 1945 októberében szabadon engedték, a következő évben pedig a széles körű amnesztiarendelet értelmében felmentették. 

Ahogyan negyedszázaddal korábban, ismét nekiállt építgetni, bővíteni flottáját, és a háború utáni szegénységből Ausztráliába, Új-Zélandra emigráló olaszországi tömegek tengeri szállítása zsíros üzletet biztosított neki. Az átrendeződő politikai porondon is megtalálta helyét, a délen népszerű monarchista gondolat hullámait meglovagolva, a Partito Nazionale Monarchico nevű párt színeiben kapaszkodott vissza a közéletbe, 1952-ben pedig szégyentelenül populista kampánnyal megcélozta Nápoly polgármesteri székét. Noha ő maga a délolaszok körében talán egyedüláló étkezési elveket követve nem fogyasztott tésztát, pizzát és kávét, a választás közeledtével ingyen tésztacsomagokkal, ajándék cipőkkel és hangzatosabbnál hangzatosabb ígéretekkel igyekezett elnyerni a nép kegyét. Legfőbb propagandafegyvere azonban a futball volt. „Nagy Napolit a nagy Nápolynak!” – hirdette szlogenje, amely olyannyira működött, hogy 1952 után még kétszer elnyerte a polgármesteri széket. Általános hatalma, fényűző életstílusa és a Camorra maffiaszervezettel ápolt együttműködő viszonya alapján az utolsó nápolyi királyként emlegették, akinek legendás hírét ráadásul számos uralkodói allűr is táplálta: a naturizmus híveként néha anyaszült meztelenül fogadta nyakkendőben, öltönyben érkező tárgyalópartnereit, a szomszédos apácazárda lakóit megbotránkoztatva pucéron sétált teraszán, ragaszkodott szigorú életrendjéhez, hajnalban kelt, hideg vízzel zuhanyozott, főként halat, zöldséget és gyümölcsöt evett, cukor nélküli teát és jeges vizet ivott, mindennap alkohollal átmasszíroztatta testét, és idős korában is intenzív szexuális életet élt, minimum napi háromszor közösült. „A hosszú élet titka a szeretkezés és a kemény munka” – vallotta, és ars poeticája jegyében felesége mellett számos szeretőt tartott, 83 évesen pedig újranősült a nála majdnem ötven évvel fiatalabb, gyönyörű, ám tehetségtelen színésznővel, Eliana Merollával. Gyermekei számát csak találgatni lehet, az első házasságából egy lánya és két fia született, utóbbi kettőt azonban üzletileg alkalmatlannak tartotta és gyakorlatilag ellehetetlenítette. Hajózási vállalkozása mellett belekóstolt a filmiparba, Canale 21 néven ő hozta létre Európa első privát televíziós csatornáját, ingatlanbizniszben is utazott, aktívan mozgott médiamágnásként és műkincsgyűjtőként is. „Gazdag plebejus volt, aki semmit sem akart, briliánsan képviselte Nápoly legrosszabb szellemét” – jellemezte Luigi Compagnone nápolyi regényíró Achille Laurót.

Hogy a város sötét arcához hozzáértendő-e a sajátos nápolyi futballkultúra, nem egyértelmű, mindenesetre a polgármester a Napoli elnökeként nem spórolt a csapat menedzselésén. Akkori világcsúcsot jelentő 107 millió líráért átigazolta az Atalantától a svéd Hasse Jeppsont, aki az 1948-as olimpián aranyérmes svéd és ezüstérmes dán válogatott „reklámsikere” után kapós skandináv játákoskör tagjaként került Olaszországba, hasonlóan a dán John Hansenhez, Johannes Plogerhez, Karl Aage Praesthez (Juventus), a svéd Gunnar Nordahlhoz, Niels Liedholmhöz, Gunnar Grenhez (AC Milan). A klubvezér tudta, hogyan kell cirkuszt szolgáltatni a népnek: Jeppson érkezésekor a Napoli szerencseállatával csinálta meg a show-t, végigvezettetett a város szegénynegyedén egy sor világoskékbe öltöztetett ünnepi szamarat. 

Érkeztek a csapathoz Jeppson mellett más jeles futballisták is, Amadeo Amadei, Giancarlo Vitali, Bruno Pesaola, Giuseppe Casari, Manlio Scopigno és a Pro Patriától szerződtetett hátvéd, Vinyei Jenő (Miskolc, 1922–New York, 1976). Edzőként Eraldo Monzeglio, Mussolini korábbi személyi teniszedzője asszisztált a Napoli átfazonírozásához és a különböző kirakatmérkőzésekhez, amelyek jellemzően Lauro politikai előmenetelét segítették. A trénernek sok mozgástere nem volt, menekülési útvonala sem nagyon, egyszer próbált meg lemondani, az elnök azonban visszaparancsolta a kispadra. 

Az 1952 és 1955 között elért 4., 5. és 6. bajnoki helyezés kudarcnak számított. Lauro nagy reményekkel megvásárolta a Botafogo brazil csatárát, Luís Viníciót, a lépés számítások szerint mintegy 300 ezer pluszszavazatot hozott neki az 1956-os polgármesterválasztáson. Az eredmények elmaradtak, a Maradona-korszakig a Napoli csupán egy 1962-es – éppen Serie B-s csapatként – elnyert Olasz Kupa-győzelemmel büszkélkedhetett. Pedig érkeztek a nagyobbnál nagyobb nevű játékosok, a klubot tiszteletbeli elnökként irányító kiskirály dél-amerikaiak iránti vonzalmának jeleként 1965-ben az aranylabdás argentin Omar Sívori, illetve a brazil José Altafini is Nápolyba költözött. Az extravagáns sportvezér legjellemzőbb húzása azonban a brazil Jarbas Faustinho, azaz Cané 1962-es átigazolása volt az Olaria nevű riói csapattól: az akkoriban teljesen ismeretlen dél-amerikai játékost egy ügynöktől kapott képes katalógusból választotta ki, döntését azzal magyarázva, hogy neki van a legrondább és legfeketébb arca, így biztosan megijednek majd tőle az olasz védők. Az ellenfelekre tett hatás mérsékelt erejű volt, a Napoli szurkolóit azonban rabul ejtette az új hős, egy akkoriban elterjedt, idézhetetlen rigmus szerint Didi, Vava és Pelé elbújhat – fogalmazzunk finoman – Cané mögött. 

Az 1967–1968-as idényben Achille Lauro fia, Gioacchino Lauro ült a Napoli elnöki székében, és talán még az apján is túltett rongyrázásban: Cadillacjével hozta-vitte a városban a futballsztárokat, akiket ajándék aranyórákkal, sportautókkal kényeztetett. Őrült üzleti döntései felbőszítették édesapját, és miután közel hétmilliárd lírás veszteségbe hajtotta a családi vállalkozást, egyebek mellett húszezer tyúk felvásárlásával, Achille visszavette tőle az irányítást. Gioacchino két évvel később elhunyt, apja azonban nem vett részt a temetésén, mondván, bosszantják az efféle események.

Felemás emlékezet

Az 1982-ben elhunyt Achille Lauro nevét utóbb a róla elnevezett luxushajó 1985-ös eltérítése és az ehhez kapcsolódó terrorakció miatt ismerte meg a világ. Manapság egy 34 éves veronai rapper, Lauro De Marinis szerepel Achille Lauro művésznéven, elmondása szerint az említett tengerjáró 1994-es elsüllyedése mint gyerekkori élmény ihlette választását.