Szúrt, vágott – de nem a nyelvével

„Csöndes, szótlan ember” – írta róla az 1924-es párizsi olimpián kard egyéniben olimpiai aranyérmet nyerő (amúgy maga is szófukar hírében álló) „kortárs-sporttárs” Pósta Sándor. Unokája, Manniger Gusztávné pedig egy húsz évvel ezelőtti, a Magyar Nemzetben megjelent visszaemlékezésben (Kő András írása) említette meg, hogy nagyapja, ha keveset is beszélt, de a stílusra mindig odafigyelt. Sohasem emelte meg a hangját, mint ahogy káromkodás sem hagyta el a száját. „A fegyelmezett ember mintaképe volt” – áll a cikkben.

Azonban, ha a 140 esztendeje született olimpiai bajnok kardvívó Rády József megszólalt, arra oda kellett figyelni.

Nagyon is.

„Hiszen, ha csak egy kicsit vágni lehetne azzal a tőrrel, azt hiszem, nem verne meg bennünket senki...” – fogalmazta meg az eredendően kardvívó Rády a magyar tőrvívás vélhetően örök dilemmáját 1928 júliusában, az amszterdami olimpia helyszíne felé robogó vonat étkezőkocsijában, valahol Győr és Bécs között félúton. A bonmot a Pesti Naplóban jelent meg, a küldöttség utazását nyomon követő Földessy János tudósításában, aki aztán tovább faggatta az ekkor még „csak” olimpiai ezüstérmes vívót (négy évvel korábban, Párizsban lett második a kardcsapat tagjaként), aki talán éppen a franciaországi versenyen (is) tapasztalt elfogult zsűrizés kapcsán idézte fel a következő történetet.

„Egyszer Carniellel (Date Carniel, olasz tőrvívó – a szerk.) vívtam egy tőraszót, beletaláltam a fiúba, de az olasz zsűritagok elbíráskodták a szúrást. Azt mondták, hogy passzé volt. Egy kicsit bosszankodtam, s a legközelebbi szúrásnál úgy belementem az olaszba, hogy a tőr megállt a plasztrónjában. Elengedtem a tőrt, Carniel is reszketett, a tőröm is reszketett. Ezt már igazán nem lehetett passzének nyilvánítani. Amit lehet, azt úgyis ellenünk ítélik majd, hiszen minden szúrásnál Amszterdamban se szaladhatunk bele az ellenfelünkbe.”

Rády József, ha úgy tetszik, Amszterdamban nem is szaladt bele az ellenfélbe, sőt, vívói pályafutása csúcsára ért fel. Több szempontból is. Talán a sikerek kapcsán kevésbé jelentős, a sportágra gyakorolt hatást vizsgálva viszont annál jelentősebb, hogy mindhárom fegyvernemben pástra lépett. Amíg négy évvel korábban, Párizsban a kardcsapat tagjaként szerepelt (négy mérkőzésen tizenhat asszót vívott), addig Amszterdamban, alig másfél hónappal a 44. születésnapja előtt négy versenyszámban (párbajtőr egyéni és csapat, kardcsapat, tőrcsapat) összesen 71 csörtét vívva tette hozzá a magáét az amszterdami sikerekhez.

Mindez helyezésre váltva: párbajtőr egyéniben a 17. helyet szerezte meg, úgy, hogy a fegyvernemmel négy évvel korábban ismerkedett csak meg, a magyar válogatottba pedig az olimpia esztendejében került be. A párbajtőrcsapattal nem jutott sokra, a társaság már a csoportkörben kiesett, a tőrcsapattal ellenben ötödikként végzett, fő számában, a kardozók csapatversenyében pedig a tizenhat év után újból aranyérmet nyerő válogatott tagjaként állt be a sportági legendák hosszú, ám annál dicsőségesebb sorába. Az előmérkőzések során az amerikaiak és a britek, az elődöntőben pedig a németek és a franciák ellen is lehetőséget kapott, a négyes döntőben viszont csak a lengyelekkel szemben jutott szóhoz, az olaszok elleni, a párizsi visszavágónak is beillő aranymeccsen nem került be (Garay Jánossal sorsközösségben) a négy pástra lépő közé. A fantasztikus formában vívó, négyből négy győzelmet szállító Petschauer Attila vezetésével a magyar válogatott 9–7-re győzött, Rády pedig legfeljebb csak azon lamentálhatott, hogy az utolsó partin kissé halványabban teljesítő Tersztyánszky Ödön, Glykais Gyula kettős helyén vajon neki hogy ment volna.

De hát Rády József nem az a típus volt, aki az efféle gondolatoknak hangot adott volna – ezzel kapcsolatban már idéztük az unoka visszaemlékezését.

Meg aztán inkább azzal foglalkozott, annak örült az 1884. szeptember 22-én a kortárs Babits Mihályhoz (1883) hasonlóan Szekszárdon született katonaember, hogy túl a negyvenen egyáltalán még kikerekített neki az élet egy olimpiai bajnokságot. 

Amszterdamban nem volt példátlan az idősebbek révbe érése. A Rády társaként, a kardcsapat tagjaként diadalmaskodó Garay János (a majd 1952-ben úszásban olimpiai bajnokságot nyerő Gyenge Valéria későbbi apósa) 39 és fél évesen, az egyéniben is nyerő Tersztyánszky Ödön pedig 38 évesen ért fel a csúcsra.

Mégis, Rády rekordja valóságos mérföldkő a magyar olimpiai mozgalom történetében, hiszen nála idősebb sportolónk sem előtte, sem azóta nem nyert olimpiai bajnokságot. Mármint első ízben, hiszen az egynél több aranyat nyerők között azét akadnak idősebb bajnokaink, ahogyan azt A Magyar Olimpiai Akadémia 2007-es évkönyve taglalja: „Hétszeres aranyérmes kardvívónk, Gerevich Aladár, aki 1960-ban már betöltötte az ötvenedik évét, amikor hatodszor állt a dobogó tetején a nyertes magyar kardcsapat tagjaként. Ott állt mellette a hatszoros aranyérmes Kovács Pál is, immár 48 évesen. Az ugyancsak kardvívó Rajcsányi László 1952-ben, harmadik csapatbajnoki aranyérmének megszerzésekor már elmúlt 45 éves.”

De persze ez sem akkor, de főképp később, a második világháborút követően nem befolyásolta Rády József életét.

Hivatalosan nem is Rádyként, hanem Katzenbach Józsefként anyakönyvezték, csakhogy amikor katonaiskolába került, választania kellett magának egy másik nevet, a Katzenbach nem volt angyalbőrképes. Gyermektelen nagybátyja, Rády János segítette ki, papíron örökbe fogadta és a nevére vette. 

Rády a soproni katonai főreálban, majd a Ludovikán pallérozódott, hogy aztán első hivatalos állomáshelyén, Vácon keveredjék élete végig tartó szerelembe a vívással. Első parancsnoka a századelő egyik legkiválóbb vívója, Békéssy Béla huszártiszt volt, aki szárnyai alá vette az akkoriban még az atlétikát (a súlylökést, a diszkoszvetést, a gerelyhajítást és a helyből távolugrást) kultiváló katonaembert.

„Megtanítalak vívni, és akkor veled tudok gyakorolni, nem kell bejárnom ezért Pestre” – hangzott a mester ajánlata Rády unokája, Manninger Gusztávné a Balatonkenesei Hírlapban írt visszaemlékezése szerint, s ahogy mondani szokás, a többi már történelem.

Ahogy Rády József életének egyéb sarokpontjai is.

Az I. világháborúban főhadnagyi, majd századosi rangfokozatban az 1. honvéd huszárezredben szolgált, Bukovinában 1916-ban a bal kezén súlyosan megsebesült, majd a felépülését követően a váci lovas géppuskás ezred oktatókeretének parancsnokaként szolgált. 1921-ben már őrnagy, de voltak még fokok a létrán. A Honvéd Sportoktatói Tanfolyam (SPOTI), későbbi nevén Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet parancsnoka, 1925-től már alezredesi rangban, 1934-től a nyíregyházi magyar kir. 4. honvéd huszárezred parancsnoka, 1936-os nyugállományba helyezését követően tábornok, majd három évvel később vezérőrnagy.

A vívást 1933-ig, tehát közel ötvenéves koráig folytató, a párbajtőrvívás magyarországi meghonosításában egyenesen úttörő szerepet vállaló, a Signum Laudist 1928-ban kiérdemlő, 1930-től vitézi címet viselő egykori katonaember azonban a II. világháborút követően, különös tekintettel a fordulat évére már kegyvesztett ember. Budapesti lakását és a nyugdíját is elvették, élete utolsó éveit balatonkenesei faházában töltötte, hódolva kedvelt elfoglaltságainak, a horgászatnak, a festészetnek, a rajzolásnak.

No meg a családjának. Igaz, nem tölthetett már el velük hosszú időt.

„1957-ben halt meg végelgyengülésben, hetvenhárom éves korában – írja Kő András 2004-es cikkében. – Szeretett felesége, aki 1942-ben hunyt el, a Rákoskeresztúri temetőben pihent, oda szeretett volna kerülni. De a családnak nem volt háromezer forintja, hogy a felszállítást kifizesse. Ekkor eladták azt a balatonkenesei konyhakertet, amelyhez végig ragaszkodni akartak. Két nap múlva a vívószövetség kifizette a háromezer forintot, mert Rády Józsefet saját halottjának tekintette... Válogatott csapattársa, a magyar vívás másik nagy alakja, Tóth Péter búcsúztatta.”

RÁDY JÓZSEF NÉVJEGYE
Született: 1884. szeptember 22., Szekszárd
Elhunyt: 1957. október 11., Balatonkenese
Sportága: vívás
Fegyverneme: kard, tőr
Legnagyobb sikerei: olimpiai bajnok (1928, kardcsapat), olimpiai ezüstérmes (1924, kardcsapat), olimpiai 5. (1928, tőrcsapat), Európa-bajnok (1930, kardcsapat), Eb-ezüstérmes (1931, tőrcsapat), 12x magyar bajnok (7x kard, 5x tőr)