Népsport: a légügyi hivatalnok nehéz pofonjai

A magyar ökölvívók ütős sikereit elsősorban olimpiai bajnokaink diadalaival azonosítjuk, ugyanakkor az összesen tíz címet szerző nyolc klasszisunk nevét (Csík Tibor, Énekes István, Gedó György, Harangi Imre, Kocsis Antal, Kovács István, a háromszoros aranyérmes Papp László, Török Gyula) nem is olyan könnyű mind egy szálig felsorolni, hát még ha a további érmeseket, pláne a „csak” az Európa-bajnokságokon vitézkedőket szeretnénk számba venni.

Kocsis, Énekes, Harangi árnyéka például az 1930-as évek nagy generációjának többi tagjára borul rá szinte észrevehetetlenné téve őket, a „láthatatlanok” közé tartozik az ötven éve, 1974. április 27-én elhunyt Szigeti (Sparing) Lajos is. Kutakodásunk során azzal szembesültünk, hogy az FTC néhai klasszisa egyike annak a négy magyar bokszolónak (a többiek: Kajdi János, Káté Gyula, Lakatos Pál), aki négy Európa-bajnoki érmet ütött össze magának, egyike annak a kettőnek (a másik: Káté), aki egymást követő négy kontinenstornán (1930, 1934, 1937, 1939) állhatott fel a dobogóra – ám az egyetlen, akinek arany is csillog megszakítatlan éremsorozatában! (Ugyan az 1932-es nyári játékok alapján is hirdettek Eb-sorrendet, de az olimpia az olimpia…)

Érdemes tehát középpontba állítani, elsőként mindjárt a nevét, merthogy eredetileg Sparingnak (alkalomadtán Spáring, Sparring) hívták, és ha már bokszról beszélünk: a sparringolás a „súlyos” ütéseket nélkülöző, a technikára, a mozgásra összpontosító edzésszerű öklözést jelent, a sparing meg spórolást, kíméletet… Az 1924. decemberi Budapest-bajnokságon hívta fel magára a figyelmet, amelyen a MÁV Gépgyári SK színeiben 18 évesen végzett a második helyen. A MÁV-ot erősítette az egy évvel idősebb Kocsis Antal is, ám edzőjüket, Untenecker Józsefet követve 1925 márciusában átléptek az FTC-be. A pofonokat 1928-ig Sparingként osztó középsúlyú tehetség 1929-ben nyerte meg első magyar bajnokságát, egyúttal hosszú időre bebetonozta helyét a válogatottban.

Az 1930-ban Budapesten megrendezett Európa-bajnokságon mindjárt a fináléig küzdötte magát, amelyben az olasz Clemente Meronival találkozott, aki három hónappal korábban, az anconai olasz–magyaron 10:2-re legyőzte. Nem sikerült a visszavágás, de figyelembe véve, hogy dobogóra sem várták, teljesítménye kalapemelést érdemelt. A következő, ugyancsak hazai rendezésű kontinensviadalon a hiányzó lépést is megtette, miután a döntőben megverte a négy évvel korábban váltósúlyban ezüstérmes lengyel Witold Majchrzyckit.

„Szigeti a kötelekhez szorítja Majchrzyckit, megszédíti cseleivel és a lengyel támadásait könnyen, fölényesen védi. Nem lehet ráismerni arra a Szigetire, aki az I. menetben óvatosan, szürkén dolgozott. Egyre nagyobb a fölénye és győzelmét eget verő ujjongás fogadja” – tudósított a harmadik menetről a Nemzeti Sport.

Sikerek ide, hírnév oda, az élet nem volt fenékig tejfel az 1930-as évek első felében. A Városi Színházban ugyancsak trónra lépő Énekes István panaszolta el gyötrő egzisztenciális gondjait, míg Szigeti derűsebben tekintett a nehézségekre: „Elismerem, nehéz a sorunk, de annál nagyobb a győzelem értéke. Én is elmondom: heti 26 pengőből tartom el magamat évek óta. A légügyi hivatalnál vagyok alkalmazva. De hálát adok az Istennek ezért is. Sok ezren vannak, akiknek ennyi sincs. Erre kell gondolni. De bízom a szebb jövőben. Tudom, Rákosi méltóságos úr szeretettel viseltetik a sport iránt, majd lesz ez jobban is… A sportember küzdő szelleme az élet gyakran előbukkanó akadályai felett is érvényesül.” (Az emlegetett úr Rákosi György, a Magyar Királyi Légügyi Hivatal főigazgatója, azaz Szigeti munkaadója volt.)

Szigeti az élet kötelek által nem határolt harcterén is megállhatta a helyét, ellenkező esetben a ringben is elhasalt volna – 1937-ben és 1939-ben is Eb-bronzéremmel bővítette kollekcióját, ám a közbeeső két olimpián nem járt szerencsével. A Los Angeles-i játékokon igazságtalanul hozták ki vesztesként a dél-afrikai Ernest „Eddie” Peirce ellen a második fordulóban (az elsőben erőnyerő volt), és 1936-ban Berlinben is elveszítette az első meccsét, a csehszlovák Josef Hrubes bizonyult jobbnak nála.

Elnyűhetetlenségének, 1939-ben félnehézsúlyban aratott Eb-diadalának köszönhetően – csaknem 34 évesen – 1940-ben beválogatták Európa csapatába, amely Chicagóban, Nashville-ben és New Yorkban csapott össze Amerikával. Sajnos mindjárt az első, James Richie ellen vívott meccsén megsérült, az első menetben bal keze nagyujja összeakadt ellenfele lendülő kezével. Fájdalmai ellenére folytatta a harcot, és jobbára védekezve is tisztesen helytállt – más kérdés, hogy nagy bánatára nem léphetett ringbe a nashville-i és New York-i párharcban. Némileg vigasztalhatta, hogy az amerikás magyarok mindenhol elkényeztették, és míg oda egy-egy kicsi és nagy táskával utazott, haza már négy nagy bőrönddel érkezett.

Ekkor már hétszeres magyar bajnoknak vallhatta magát, aztán 1942-re kiment a divatból, amennyiben mellőzését a válogatottban ezzel indokolta a szövetség: „Küzdőmodora kissé elavult, illetve a mai felfogás és pontozás mellett már nem eredményes. A pontozásban ma erősen felértékelik az ütéseket, viszont Szigeti túlzottan óvatos és védekező modora külföldön aligha számíthatna sikerre.”

Vélhetően ez sarkallta arra, hogy 1942 nyarán a hivatásosok közé lépjen, és már ebben az évben – az amatőr után – profi magyar bajnoki címet is szerzett. Nagy karriert nem csinált hivatásos ökölvívóként, a háború végét követően öt hónappal, 1945 szeptemberében – ismét a Fradi színeiben – újra az amatőr bajnokságon próbált szerencsét, és csaknem 39 évesen megszerezte kilencedik aranyérmét. Még 1947-ben is erősítette a zöldeket a csb-n, majd 1948 márciusában a Fások SC frissen alapított bokszszakosztályának edzője lett a mestersége szerint asztalos Szigeti. Hamarosan hivatásos katonának állt, 1950-ben – hadnagyi rangban – megnyerte a hadseregbajnokságot, emellett a mundért viselve edzőként is tevékenykedett. Messze nem volt elégedett sorsa ilyetén alakulásával, és csak tovább szomorította, hogy gyermekei – netán az 1956-os forradalom után? – külföldre távoztak. A Népsportnak 1957. márciusában így panaszkodott:

„Többször felajánlottam munkásságomat, kértem, hogy adjanak csapatot. Edzői hivatásomnak akartam élni. De csapatot nem adtak, s az OTSB sem segített. Végül megalázónak tartottam a hosszú hónapokon keresztüli kilincselést, a mellőzést, örökre becsuktam magam mögött az OTSB székházának ajtaját, nem mentem többé a szövetségbe sem.”

Az FTC és a bokszszövetség örökös bajnoka 1974. áprilisában szívinfarktusban hunyt el, hamvasztás utáni búcsúztatása május 10-én volt a Farkasréti temetőben.