Népsport: nem az olaszok voltak rosszak, mi remekeltünk

Nyolc nappal a budapesti magyar–olasz előtt, 1924-ben, azon kesergett a Nemzeti Sport, hogy mindjárt itt a meccs, de egyszerűen nincs csapatunk. Főként egy jó center hiányzik, hiszen a mindenkori vezér, Orth György (MTK) beteg, Pataki Mihálynak (FTC) a lába fáj, a poszton még szóba jöhető Jeszmás József (UTE) pedig nincs formában.

A lap szerint a gyenge forma általános a magyar futballban, és nem csak a pályán: „Hihetetlen animozitás a hatóságok részéről, teljes önzés a külföldi magyar játékosok oldalán, tartalmatlan, magyar bajnoki mérkőzések a nyílt színen és a reméltnél kisebb ambíció a játékosok soraiban. Ami vigasztalás megmaradt, az a közönségnek megható szeretete a futball iránt” – írja a lap. Az animozitás kifejezés már a múlté, ám súlyos vád: ellenséges indulat, elfogultságból eredő, kinyilvánított ingerültség.

Az első triálra 41 (!) futballistát hívott meg Kiss Gyula szövetségi kapitány, a Hungária úti tréningen hol ebben, hol abban a felállásban játszogattak egymás ellen a játékosok, figyelemre méltó csak az volt, hogy 1000 nézője volt a gyakorlásnak. Jó hír volt még, hogy „Orth kondíciója annyira javul, hogy a vasárnapi mérkőzésen már valószínűleg részt tud venni”, ám aztán mégis lemondta a meccset.

Amely a negyedik volt az olaszok ellen, 1910-ben (4:1) itthon, 1911-ben Milánóban (1:0) nyertünk, 1923-ban szintén Milánóban döntetlen (0:0) lett a vége.

A Nemzeti Sport lelkesíteni próbált: „A futballban is, mint minden másban, benne van, vagy benne kell, hogy legyen annak a nemzetnek egész valója, amely kultiválja. Ez az oka annak, hogy két nemzet összecsapását nemcsak egyszerű sporteseménynek, de fontos, komoly nemzeti eseménynek is tekinthetjük, amely a mérkőző felek jellemét természetét éppúgy megmutatja, mint a játékbeli tudását, erejét” – szögezte le a lap, majd tett is azért, hogy segítse a közönséget. Sikerrel kezdeményezte Haltenberg Samunál, az Autótaxi Rt. első emberénél, hogy – ismerve a villamosok meccsek előtti és utáni zsúfoltságát – iránytaxikat állítson forgalomba. Három helyszínről, az Apponyi térről (ma: Ferenciek tere), az Oktogonról és a Népszínház (Blaha Lujza tér) elől indultak útnak az autók a Hungária útra, amint összejött öt-öt személy egy-egy kocsira. A sofőr megvárta utasait a meccs után, s visszaszállította őket a kiindulópontra, mindez mai áron 3000 forintba került és nagy siker volt.

A mérkőzés előtti edzésen „a sötét, szürke felhő rányomta bélyegét az emberek lelkére, hangulatára”, már csak azért is, mert sok meccs elmaradt a tavaszi szezonban a február végi rajt óta, hol a hó, hol az eső és a sár miatt kellett halasztani. „Jóformán készületlenül kell kiállania a magyar tizenegynek” – ez volt az összegzés.

Növelte a feszültséget, hogy Kiss Gyula a triál után a szövetségbe rendelte a válogatottakat, hogy átvegyék a jegyeiket. A játékosok remélték, hogy a kapitány is ott lesz, mond egy-két jó szót, de hiába vártak rá este kilencig, nem jött. Schlosser Imre MLSZ-alelnök futott be helyette, s Blum Zoltán heves kifakadását azzal igyekezett lecsillapítani, hogy az elnökség nem pártfogolta Kiss megjelenését.

Az olaszokról is érkeztek hírek, például Vittorio Pozzo kapitány bizonytalankodásáról. Csak félórával az olaszországi indulás előtt jelölte ki csapatát, de hozzátette, nem végleges az összeállítás.

Csapatuk a Keleti pályaudvarra érkezett, a Royal Szállóban lakott, a futballisták külön kívánsága volt, hogy a vezetők jelenléte nélkül étkezhessenek a különteremben. Az is önálló lépésük volt, hogy a meccs előtti este még sétáltak egyet a Nagykörúton. Miközben a vezetők az Andrássy úti Westend kávéházban kvaterkáztak, „ahol éjfélig gyönyörűséggel hallgatták Kozák Gábor vidám zenéjét”.

Aztán másnap „a Hungária út kopott tribünjein tengernyi sokaság (40 ezer) várta kiváncsi szemmel a nagy próbát”, délután két órától „percenként robogtak a zsúfolt villamosok”, a magyar játékosok a 16 órára kiírt kezdés miatt már fél háromkor a pályán voltak, az olaszok viszont késtek. „A jó taljánoknál ugyanis nem szokták komolyan venni a kitűzött időpontot. A Royalban kényelmesen öltöztek s mikorra a pályára értek, már elmúlt a kezdés ideje” – tudjuk meg a tudósításból, a lényeg, hogy csak 17 órakor kezdődött el a meccs.

Amelyet 7:1-re megnyertünk, az olaszok a hetedik gólunk után szépítettek – vitatható tizenegyesből. A játék lefolyásánál érdekesebb, hogy régen látott örömünnep vette kezdetét, hol volt már a meccs előtti búsongás. A lefújás után „a tribünök tarka népe zsongva árad a pályára, sokezer profán láb tapossa le a sorsdöntő gyepet. Az öltözőikbe vonuló játékosokat egyszeribe olyan embergyűrű veszi körül, hogy a Saturnus is megirigyelhetné. Ma igazán boldog, aki megközelítheti őket” – írta a Nemzeti Sport. Hozzátéve, hogy a fölényes győzelemnek nem az olaszok gyengesége az oka, hanem „eredménye annak a magas, kiforrott stílusú játéknak, amellyel a mieink megleptek és megörvendeztettek bennünket”.

A két csatársor közötti különbség döntött, hiszen nálunk csak Jeny Rudollf nem szerzett gólt az ötösfogatból. A tudósítás jellemző támadásként írta le, ami a 10. percben történt: „A magyar tizenhatos tájáról az egyik half Opatának adta a labdát. Opata Braunt szöktette, aki a rárohanó védő játékosok előtt Molnárhoz passzolt. Molnár habozás nélkül lapos, éles lövéssel Jenyt szöktette, aki gyönyörű centerezéssel fejezte be a támadást, mely pillanatok alatt a magyar kaputól Combi hálója elé terelte a játékot, anélkül, hogy olasz játékos érintette volna a labdát.”

Nagy siker, köszönhetően annak, hogy a Nemzeti Sport bírálata szerint csak Fogl III József és Pruha Antal lógott ki a sorból – lefelé. Opata „a két pompás szárny közt kitűnően irányító, jól kombináló centernek bizonyult”, a fedezetsorban Blum „az elejétől végig nagy lelkesedéssel küzdött és teljes sikerrel operált”, Tóth Gyulának (a másodosztályú KAOE-ből válogatta be Kiss) „finom szerelései, jó fejjátéka maradandó sikert hoztak”. A csatársorról már volt szó, érdekesség viszont, hogy a 7:1 ellenére a kapus Zsák Károly is kitűnő minősítést kap: „Nagyszerű formában van. A labda ragad a kezéhez s a mellett mozdulatai plasztikusak.”

Meglepő, hogy Pozzo kapitány elégedett volt csapata teljesítményével, különösen a csatárok játéka tetszett neki: „Gyönyörűen passzoltak, cseleztek, csak lövésben voltak kissé gyengék. Nem is itt volt azért a baj, hanem ott, hogy a magyar csatársor fenomenálisan játszott. Ez volt minden baj oka. Én a mieink játékával meg voltam elégedve.” Lelke rajta, mindenesetre a vele beszélgető Földessy János zárójelben megjegyzi, hogy szerinte nem sok sót fog megenni a kispadon. A részleteket hagyjuk, a lényeg, hogy aztán 1929 és 1948 között csak hivatalban volt újra, s nem mellesleg kétszer is (1934, 1938) világbajnoki címet szerzett a csapattal.

Kiss Gyula annak rendje és módja szerint beszámolt a mérkőzésről az MLSZ tanácsának: „Amikor a magyar-olasz válogatott mérkőzés örvendetes eredményét hivatalosan bejelenteni szerencsém van, olybá tűnik föl előttem e tény, mint amikor az orvos jelenti: a beteg fölgyógyult. Végre, a magyar válogatott csapat funkciója egy egészséges szervezetnek az életműködése volt. S ez egészséges lélekből sugárzott ki az ideálisan egyesített erő, amely a csapatot a pompás sikerhez juttatta. (…) Csapatunknak nagyra értékelendő játékkal kivívott győzelme visszahódította a futballsport hatalmas közönségének a bizalmát.”

Átmenetileg – mint mindig.